(Szenteleky Kornélnak igaz szeretettel)

 

Szeretem a komoly, hajlongó hűs fákat,

Ha rajtuk újult nótát muzsikál

Tavasszal a szellő: lágy finom gitár,

Vagy ha nyárviharban nekibuzdult, vad szél

Torzítja-szépíti sötétfényes arcuk,

Melyen késő ősszel hervad árva bánat…

Szeretem az áldó napsugarakat

Konok tüzükkel (magyar?) nyár delén

Beérő, buja, búzatáblás mezőn.

– Mert ilyen forró mezőkről jöttem én –,

S szeretem a gyémánt holdsarlót, ha arat

Szelíd őszegeknek bágyadt szőnyegén…

Szeretem a dús őszverőfényt

Ha végigönti az elhaló avart,

S az estbe haló ezüst jegenyéket:

Megértő, selymes, igaz szeretőként,

És szeretem az esti tornyokat, ha

Bácskai égre karcsún feketéllnek…

És szeretem a csöndes, büszke lovakat,

Mikor zöldmohás vén vályún boronganak,

S a sandaszemű bús, barna bivalyt

– ha őszi-szántásba szügye beledagad –,

pihenni árnyban aranyfák alatt,

Hova a poros pór deleltetni hajt…

De mégis, amit legjobban szeretek,

Könnyes Testvéreim, szomorú emberek,

Mindig jó, megértő egy-lenni veletek,

S ha az életsúlyba görbed bús vállatok,

Vigasztalón enyhén gyűrött, bús homlokon

Csókolni Titeket. S ha könny ül szemetek

Szomorú szögletén: szelíd szavamból szőtt

Puha keszkenővel kitörülni azt.

Szavaim balzsamát önteni a sebre…

Legalább ekképpen nyújtani vigaszt…

– Ó, ha föltámadna a régi szeretet,

Testvéreim, mindig egy-lenni veletek,

Mindig megérteni, bízni és szeretni,

Megérteni könnyet, tompa bánatot

Szeretni igaz testvér-szeretettel,

Mert mostoha sorsunk olyan egy, rokon,

De ilyen sorsban is egy-lenni veletek,

Megérteni, bízni, remélni, szeretni,

Reményt aratni rossz, rontó gondokon,

Hinni szeretek!…

 

Forrás: Kalangya 1. évf. 1. sz. 1932. máj. 1.