Sötét, éjszakai csend ölel át mindent.
Benn a szobában, hol egy kis lámpa gyönge fénye ömlik szét, az apa a bölcső fölé hajol. Tekintete megpihen fián. Ez a tekintet nem komor, nem is kétségbeesett, inkább fájdalmas. Nem is időzik soká az egyenletesen pihegő gyermeken, hanem menekülésszerűen a messzeségbe suhan. Miért? Talán nem boldogság az apának, ha bölcső fölé hajol, és azt mondhatja: „az én fiam… önnön életemnek folytatása…, akiben az én vérem kering tovább…, aki megment engem a haláltól”. És mégis, ez az apa nem boldog.
Fogjuk kezünkbe a megértés lámpáját, menjünk be halkan énjének bogos utaira, világítsuk meg a homályos zugokat. Menjünk még beljebb áhítatos tisztelettel, és hallgassuk meg lelkének beszédjét.
„Nyomorék, korcsszülött vagy, gyermekem, fiam. Te voltál hát az, akit bolond örömmel vártalak. Te voltál a remény, mely boldog feszültséggel töltötte meg az eljövendőért rajongó szívemet. Te voltál, aki acélossá tette akaratomat, és könnyűvé az élettel való küzdelmet. Igen…, akkor még csak homályos sejtés voltál. Csak annyit tudtam, hogy vagy, létezel, élsz, és jönni fogsz, hogy kitöltsd az én és anyád életét. Jöttél, de szomorú volt jöttöd. Örökre elraboltad tőlem azt a nőt, kit rajongó szeretettel öleltem körül. Igen…, meghalt az anyád, amikor téged szült. És látod, kis, nyomorék fiam, én ezért nem gyűlöllek téged. Hogy is gyűlölnélek? Sajnállak. Oly rossz ez az érzés, mindig rajtad keresztül magam felett gyűlne könny a szemembe. Hagyjuk most az én szomorúságomat. De mi lesz veled? Milyen lesz az az életút, amit majd befutsz? Lesz-e egyetlen egy lépésre való sima tér, ahol megelégedetten lélegzesz majd föl, és azt mondod: „Egy kicsit boldog vagyok!”
„Menjünk be a jövőbe. Menj előttem egyéni utadon, én majd követlek, és megpróbálok együtt érezni minden érzéseddel.”
Gyermekkor. Nem engednek játszani? Elkergetnek, mert nyomorék vagy? Kigúnyolnak esetlen mozdulataidért? Elűznek kis kortársaid, mert ügyetlen vagy a játékban, hamar kifáradsz, gyönge vagy, és veszítesz, mindig csak veszítesz. Te megint közibük mégy, mert játszani akarod a gondtalan, szép gyermeki játékot, nevetni akarod a boldogan csengő gyermeknevetést, örülni akarod a megnyíló lelkek minden örömét. Kiközösítenek. Valami tompa, homályos érzés alakul ki benned, melynek sűrű függönyén még nem látsz át. Hogy is láthatnál át, hisz nem tudnád megérteni, ami veled történik. Pedig ez szomorú, fiacskám. Ez a kérlelhetetlen sors első, gyönge, de annál biztosabb ütése.
Ifjúkor. Már rég öntudatos életet élsz. Sokkal többet tudsz, mint társaid, sokkal többet éltél, mint egykorú barátaid. Testben még ifjú vagy, de lélekben már öreg, nagyon öreg. Panaszkodsz nekik, és talán titokban, ott a lelked mélyén engem vádolsz, vagy anyádat mint életed okát. Sok csalódáson mentél már keresztül. Tiszta tudatában korcs alakodnak visszavonulsz, elzárkózol, s a nyugalmadat talán a magasabb szellemiségben fogod kutatni. Lehet, sőt biztos, hogy ezt megteszed anélkül, hogy ajkadról letörölhetnéd a keserű kiábrándulás mosolyát. Mondd csak, bírni fogod-e mindig azt az elvonatkoztatott, szédítő magasságot, ahová majd a szellemiség rántani fog? Bírni fogod-e erős lélekkel a testetlen nagyszerűséget, s kárpótlást nyújt-e neked azért, amit az élet megtagadott tőled? Ebben, látod, fiam, kételkedem. Lesz időd az idődben, amikor gerinced figyelmeztetni fog arra, hogy ösztönöd is van. S ha ez az ösztön parancsolni fog, és neked engedelmeskedned kell? A másiknak tőled való irtózata, ó, hogy fog neked fájni, hogy fog benned sok mindent kettétörni. Ha pillanatokra el is ragad valami forró mámor, a testiség forró mámora, mondd csak, a józan ébredés hidegét kibírod-e? Nem vonja-e be újabb jégkéreggel nyugtalan lelkedet? S ha egyszer lelked, mindent százszorosan átérző lelked, minden kis adott jót végtelen sok jóval viszonozni akaró lelked lángra lobban a tiszta szerelem nemes tüzétől? Magadba fojtod, nehogy könyörületből viszonzásra találjon, és téged megalázzon. Elrejted, hogy senki ne tudja meg, mi tombol benned, elzárkózol vele tán boldogan, őrjítő boldogan, ápolod majd, ringatod, öleled ezt az érzést mindaddig, míg rá nem jössz, hogy keserű méreggé lett az, amitől kárpótlást reméltél.
Aggkor. Eljutottunk eddig, fiam. Mily ősz a fejed. Mily sok ránc vágott az arcodba. Mily sokat élhettél. Sok-sok évszázadot vagy évezredet egyetlen egy emberöltő alatt. Sokkal öregebb vagy, fiam, mint én, sokkal többet láttál, éreztél, hallottál, mint én. Mondj most valamit nekem, nekem az apának.
Ó, apám! Sok minden fáj nekem az életben, de a legjobban az, hogy én, aki az igazságot tartottam a legszentebbnek egész életemben, önmagamon tapasztaltam, hogy… hogy nincs igazság. Mert ha lenne, kedves apám, akkor miért kell nekem szenvednem más bűnéért? Miért vagyok én korcs? Mondd, apám, miért? Talán egy ősi bűnnek vagyok ártatlan hordozója? Vagy alakom tán a természet szeszélye? Ez lehetetlen, hisz a természet nem ismer szeszélyt. Vagy talán bölcsessége egy fölöttünk álló elrendezésnek, mely odaállítja a torzat a szép mellé, hogy a szépet fölismerhessük és értékelhessük. S ami a legjobban fáj, az a tudat, mely állandóan ott botorkál az agyadban, apám, hogy az én szenvedéseimnek te vagy az oka, hogy az én életem a te bűnöd. Megértelek, apám, igazad van.
A két lélek visszajött a jelenbe.
Az apa fájdalmas vonásai elsimultak, arca az altruizmus nemes tüzében égett. Kezében megcsillant valami fémes tárgy, és fia fölé hajolt.
Mintha morfiumillat kúszna a levegőben.
Eloltotta a villanyt, és kinyitotta az ablakot, csendesen, nehogy megzavarja fia örök álmát.
A hajnal derengő fényében suhanó szél hűvös kezével megértően simogatta meg homlokát, és alig hallhatóan suttogta fülébe: „nincs ember, aki elítéljen!”
Forrás: Kalangya 1. évf. 5. sz. 1932. szeptember
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése