2020. nov. 10.

Herceg János (1909-1995): Kirándulás a nagyapámmal

 


Felbukik az arca előttem egy-egy pillanatra, mint a fuldoklóé, aztán újra elmerül, alámerül a régi emlékek tarkaságában

Kövér, erős, piros arcú öregember volt, vastag, kajla bajusszal, s majdnem olyan magas volt, mint én most. Meghalt, s úgy tűnik, mintha sohase élt volna. Nem hiányzik. Megfakult emlékeim között ő is csak úgy él, mint kedvenc kis báránykám, akiért nagyon sírtam, amikor leölték, és gőzölgő, piros vére végigcsurgott a sárga téglákon. Ha nem hallanék beszélni róla néha-néha, biztosan elfelejtettem volna már.

Még kisfiú voltam, amikor élt. Homályosan még a lovaira is emlékszem. A két csontos gebére s a hosszú, rozoga kocsira, amint hajnalban félálmomban megütötte fülemet lármás zötyögése, és este, a hazatéréskor nagyapám durva, rekedt hangja:

– Hó-háá! Mi az, mér nem nyitjátok ki már ezt a rohadt kaput, tán én szálljak le a kocsiról? Egyszer még összetöröm!

A szemei dühösen villogtak ilyenkor, amint nyílegyenesen állt a bakon, és átnézett a deszkakerítésen. Összerázkódtam, vajon mi is lenne, ha egyszer tényleg nekihajtana a kapunak, és összezúzná darabokra.

Fuvaros volt a nagyapám, és rettentő erejű ember. Úgy mondják, hogy fiatal korában, amikor reggeltől estig a másfél méteres zsákokat hordta a hajófenékre, este még táncolni ment a nagykocsmába. Fáradhatatlan volt még akkor is, amikor én ismertem, pedig már jóval túl volt a hatvanon.

Nem mondott nekem soha becéző szavakat, nem ültetett a térdére mesélni, általában keveset beszélt velem. Olyan volt, mint egy kőszikla, szilárd és rendíthetetlen. Azért én tudom, hogy szeretett, csak nem ismerte a gyengédséget. Amikor az apám elment a háborúba, ő kézen fogott és adott egy hatost. Azontúl többször jártam hozzá. Ha éppen evett, amikor jöttem, odaszólt a nagyanyámnak:

– Adjá’ a gyereknek is egy tányért!

Nem kérdezte, éhes vagyok-e, s én ha már ettem is, nem mertem szólni, úgy éreztem, így kell lennie: ő eszik, hát nekem is muszáj. Rendesen krumplilevest ettünk vagy szalonnát, de olykor aludttejet is. Nagyapám mielőtt leültünk az asztalhoz keresztet vetett, s azután kezdett csak enni. Pedig nem volt vallásos ember. Nagyon szerettem nézni, amikor evett. Vastag, vörös bajusza szabályosan csuszkáit le-fel, és súrolta kétoldalt az arcát. Széles, bütykös keze, amikor szalonnát evett, egészen bezsírozódott, és csillogott, mint valami nehéz, érett gyümölcs. Mégis, ha emlékszem is valamelyest, úgy tűnik, mintha sohse élt volna, úgy tűnik, mintha álmomban láttam volna, vagy valami őszinte mesében. Nagy, csillagos bicskája még ma is megvan. De nagyon megtompította élét az idő. Cipőpucolásnál használjuk.

Sokszor törtem a fejem, hogy merre járhat mindennap a kocsijával és sárga szőrű gebéivel. Az Engel boltosnak szállítja az árut falura, meg búzát a kanálisra, a hajóra és Baranyából bort, néha öthektós hordókban is. Mégis szerettem volna többet róla. Roppant érdekelt a mestersége. Hajh, reggeltől estig kocsin ülni szemre húzott kalappal, néha a lovak közé suhintani – ördögien csábító dolog. Egyszer azután megkértem, vinne el magával. Mérgesen rám kiállott:

– Eredj innen, mert oldalba váglak. Kirázná a lelkedet a kocsi.

Sokáig nem is szóltam neki, de egyszer újra, amikor hallottam, hogy Baranyába megy, nem bírtam ki, hogy el ne kéredzkedjek vele. Csak ennyit szólt:

– Hajnalba, mire befogtam, készen legyél!

És másnap csakugyan elvitt magával.

Kendermagos kakasunk hosszúakat kukorékolt a tejfehér égre. Kissé dideregtem, amíg nagyapám befogott, és megitta két deci pálinkáját. Aztán felültünk a bakra. Nagynéném is kint volt az udvaron. Őt nem szerettem. Nagyon sokszor megvert akármiért s. Utánunk szólt kemény, kötekedő hangon:

– Aztán vigyázzon a pénzre, nehogy elzabálja megint, mint hogy szokta. Gondoljon mi ránk is, ne csak a saját hasára.

Megremegtem, hogy valami baj lesz ebből a vakmerő figyelmeztetésből, de nagyapám, mintha észre se vette volna, nem szólt vissza semmit. A lovak közé csapott, és kifordultunk a kapun. Kissé trágyaszagú volt a ruhája a finom, reggeli levegőben, leheletében égett a pálinka, de nekem ez is tetszett akkor.

Még nem jött fel a nap az égre, amikor már felraktunk a boltosnál két óriási hordót a kocsiba, és kint zörögtünk a határban, vastag, fekete gyümölcsű eperfák alatt. Nagyapám nem beszélt hozzám egész úton semmit. Hallgattunk ő is, én is. Néha csúnya, nagy legyek röpültek a lovakra, meg mérges darazsak, és nagyapám nagyokat suhintott feléjük az ostorral. A hordók kísértetiesen kongottak a hátunk mögött, és ebben a pillanatban boldogabb voltam mindenkinél. Gyermekszívem úgy örült, mint a nap az égen.

Kis idő múlva már az erdőben voltunk. Az aranyszínű levelek elfogták előlünk a hőséget, s a hatalmas csöndben, a vén tölgyfák sejtelmes susogása alatt látni véltem a karcsú őzeket, izmos szarvasokat és az ágakon daloló, csodálatos színű madarakat.

Sokszor jártam már arra azóta, amióta ő nem él, de sohase láttam oly szépnek az erdőt, mint akkor gyermekkoromban. Ma is olyan zöld az erdő, s az eperfák is élnek húsos gyümölcseikkel, csak ő nincs többé.

Nagyapám megtömte nagy, büdös cseréppipáját, és széles fellegeket engedett az orrom alá. Mire a Dunához értünk, alaposan éreztem a kemény deszkaülést. A túlsó partra kompon kellett átmenni. Télen csak úgy jártak át a Duna jegén. Egyszer – úgy mondják – márciusi nap volt, s kocsi ilyenkor már nemigen mer rámenni a jégre, de nagyapám mégis nekihajtott. Az emberek kíváncsian csődültek a partra, biztosra vették, hogy beszakad a lovakkal együtt. Hiába igyekeztek lebeszélni, nem hallgatott senkire. A jég jajgatott, recsegett-ropogott a kerekek alatt, mint a mennydörgés, s a két gebe megvadulva vágtatott a túlsó part felé. Nagyapám kiegyenesedve állt a kocsiban, és báránybőr süvegét levitte fejéről a szél.

Hamarosan átértünk a túlsó partra. Reggel kilenc óra lehetett. Meredek úton mentünk felfelé. A kocsiból ki kellett szállni, és nagyapám tolta a kocsit. A nap majd ránk szakadt, olyan melegen tűzött. Nagyapám izzadt, csurgott róla a verejték, és néha csúnyán elkáromkodta magát. Ahogy elnéztem a felgyűrt ingujjából kidagadó izmokat, bozontos, szőrös, erős mellét a kék ing alatt, valahogy nekem is kedvem kerekedett, és nekiálltam a kocsi másik oldalára segíteni. Nagyapám rám nézett, elmosolyogta magát, de nem szólt semmit. Azt hiszem, tetszett neki a viselkedésem.

Amikor felértünk a faluba, egyenesen egy nagy, fehér ház elé hajtott. Valami fiatal parasztasszony jött ki, és ismerősként üdvözölt bennünket. Levitt a pincéjébe, ahol nagy hordók sorakoztak egymás mellett, s nagyapám széles hasú üveglopóval sorra kóstolta a borokat. Az utolsó hordónál nekem is hagyott valamit a lopóban.

– Ne! Idd ki! – mondta, és számhoz tartotta a szopókát.

Büszke örömmel szürcsöltem fel a maradékot. Lent ültünk a pincében, a hordók tetején. Az asszony sonkát hozott le és fokhagymát. Ettünk és ittunk. A korty, amit megittam, megforgatta a szemeimet, és a lábaimat mintha a nyirkos padlóhoz kötötte volna. Az asszonynak – ahogy visszaemlékszem – szép kék szemei voltak, és magas, kerek mellei.

Szüntelenül a szőlőről beszélt és a borról, és láttam, hízeleg a nagyapámnak. Nagyapám keveset beszélt hozzá. Megitta a [239]bort, amit az asszony még töltött neki, megettük a sonkát és elindultunk. A kiskapuban, amikor elbúcsúztunk, megsimogatott az asszony.

– Az unokám – mondotta a nagyapám, és továbbmentünk. Az asszony még utánunk kiáltott, hogy ne felejtsük el nála megvenni a bort, mert nincsen jobb a faluban. Azután sok helyre mentünk még. Egyik pincéből a másikba. Ettünk és ittunk. Nagyapám egyre többet evett. Szeme olyan volt, mintha sírna, majd meg olyan, mintha rettenetesen haragudna valamiért. Ma már tudom, hogy ez a kevélység, a dac és a bánat volt a szemében, ami nem akar kiveszni a fajtánkból.

Délután elaludtam valahol. Csak este ébredtem fel. Gyöngyös verejték ült a homlokomon, bűz facsarta az orromat, és alig tudtam felülni a fáradtságtól. Kocsmában voltunk. Tamburások játszottak pattogó nótákat, és asztalunk felett álmos mécs pislogott. Nagyapám állva énekelt, ordított a cigányok felé. Amikor meglátta, hogy felébredtem, maga mellé húzott. Újra innom kellett a savanyú bort, de azért jólesett, hogy törődött velem. A cigányok mosolyogtak rajtunk.

Későbben egy magas, fiatal, szénfekete hajú nő jött a kocsmába. Az ajka piros volt, mint az a nagy, rózsás selyemkendő, ami a válláról lelógott egészen a padlóig. Leült a nagyapám mellé. Egy ideig csak csöndesen ült, azután átfogta meztelen karjával nagyapám vastag nyakát, és vele énekelt. Felettünk a falon bánatos szentkép lógott.

A sárgászöld bor, az asszony szénfekete haja és a pirosló lámpa teljesen összefolyt a szemeimben. A gyomrom émelygett, és nagyon hazakívánkoztam már. Sokáig küzdöttem magammal, míg szólni mertem a nagyapámnak. Értelmetlenül nézett rám, majd egy dühös, hirtelen lökéssel odébb tolta az asszonyt magától, és éles hangon ordította:

– Félre innen, szajha! A pénzemet akarjátok ugye? A pénzemet. Itt van, lakjatok jól vele!

És odadobta a cigányoknak. Éhesen kaptak utána. Kézen fogva kivezetett. Éreztem, hogy léptei kissé meginognak, és hogy a feje lefelé húzza. Kint készen, befogva állt a kocsi. Felszálltunk. A hold mintha meglékelték volna, kövér hasából csurgott a vér, és egészen lemászott a nádfedelű házak fölé. Nagyapám dörmögött egy ideig:

– Látod, milyen rossz ember a te öregapád? Milyen rossz ember…

Azután a lovak közé csapott, és lassan megindultunk.

Már nem is tudom, hogyan értünk haza. Ültömben a hordónak támaszkodva aludtam. Csak akkor ébredtem fel, amikor a kocsi megállt a házunk előtt. A szobában égett a lámpa, nagynéném ingben állt az ajtóban, úgy látszik, bennünket várt.

– Hol a pénz? – kérdezte minden átmenet nélkül.

Nagyapám csendesen szólt vissza. Hangja szelíd volt, megbékélt és bizonytalan, mint a léptei.

– Nincs. Elköltöttem.

Nagynéném rettentő szitkozódásba kezdett.

– Hát nem mondtam, hogy elzabálja, mert másra nem gondol, csak a saját hasára.

Nagyapám úgy állt, mint egy kisgyerek. Fejét lehorgasztotta, és egy szót sem szólt. Nem mertek, ránézni, mert sírnom kellett volna, úgy sajnáltam. Sajnáltam, és szégyelltem magam helyette. Megfoghatatlan érzés volt. Nagynéném pedig tovább szitkozódott, s mikor – úgy látszik – megunta, fékezhetetlen dühében nekiugrott, és kis, kövér ökleivel nagyokat ütött a nagyapámon. Ütötte, ahol érte. S ő nem védekezett. Én a fejemet a párnák közé fúrtam, hogy ne lássak és halljak semmit. Ebben a pillanatban semmit se értettem az életből. Rettenetes érzés volt.

Amikor kibújtam a párnák közül, akkor kapta nagyapám az utolsó ütést. Vastag, izmos karjai úgy lógtak alá, mint letört ágak.

– Most pedig menjen ki az istállóba kialudni magát, itt nem köll – mondotta a nagynéném, és kilökte az ajtón.

Nagy véres szeméből csurgott a szomorúság, s a megalázottság részeg öntudatát teljesen eltakarta. Az ajtóból visszanézett rám. S ezek a szemek mindenhova elkísérnek. Rettenetesek voltak.

Azon az éjszakán sokáig, nagyon sokáig nem tudtam elaludni.

Forrás: Kalangya 1. évf. 4. sz. 1932. augusztus

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése