A Himnusz (1823. január 22.)

Most száz éve írta meg Kölcsey, korántsem sejtve, hogy költeménye valaha nemzeti énekké válhat.

Nyomtatásban először az Aurorá-nak 1829-re szóló,d e már 1828 végén megjelent kötetében vált ismeretessé. Nagyobb feltűnést akkor nem keltett. Az Aurora szóban forgó kötetét még ez év novemberében ismertette Toldy Ferenc a Tudományos Gyűjteményben, melyet ekkor Vörösmarty szerkesztett. Csak röviden méltatja itten „azt a hathatós, égig felzengő hymnust”, mely Kölcsey szerzeményei közül harmadmagával szerepelt az Aurorában, s csak egy elragadtatott felkiáltással – „melly hangok ezek (az istenhez)” – vezeti be a költemény négy versszakára szorítkozó idézetét. Érdekes, hogy nem az első versszakot idézi belőle mutatónak; nem azt, melyet az egész Himnuszból voltaképpeni nemzeti énekül foglalt le később a gyakorlat, hanem a továbbiakat, az elbeszélő jellegűeket, melyek a nemzetre bűnei következtében rászakadt balsorsot vázolják némi érzelmesen sötét festőiséggel.

Az Aurorában még csak Hymnus volt a költemény címe. A költő összegyűjtött munkáinak kiadásaiban (1832-től kezdve) már ezzel a teljesebb, s a költemény szándékát közelebbről meghatározó címmel látjuk viszont: „Hymnus a magyar nép zivataros századaiból”, egyszersmind keltének – 1823. január 22. – jelzésével.

A nemes férfiú 1838. augusztus 24-én hunyta le szemét örök álomra. Rajongó és gyötrődő, eszményi felbuzdulások és fáradt, fásult tagadások végletei között hányódó szíve megpihent. De megírta előbb Zrínyi második énekét, a tompa kétségbeesésnek ezt a megrendítően sötét költeményét, e szörnyű vádat a bűnös magyarság ellen, s jövőjéről e szörnyű jóslatot. Mintha elfáradott volna remélni, bízni; mintha érdemetlennek tartotta volna nemzetét már arra, amiért Himnuszában fohászkodott volt: az Isten áldására; mintha az a keserű belátás vett volna erőt rajta, hogy ez a nép még nem bűnhődött meg eléggé bűneiért, s vezeklésre többé nem adatik neki idő és alkalom. Mintha Himnusza imádságára adatná meg itt a sorssal a meg nem hallgattatás lesújtó válaszát.

A két nevezetes költemény között a hazafi tépelődéseinek másfél évtizede telt el, álmatlan éjszakáival, gyötrő kétségeivel. Átélte e lelkiállapotot a kor másik nagy, legnagyobb költője is; s ha a Szózatot (mélyet, miután gondolata már 1835-ben foglalkoztatta, a következő évben írt meg Vörösmarty) a mondottak tudatában most végigolvassuk, úgy hat reánk, mint egy szent aggodalom intő szava a végső órában, mint komoly megérzése a helyzet sorsszerűségének, melyről nem tudni: „egy jobb kor”, vagy „a nagyszerű halál” eshetőségével nyit-e reánk az elkövetkező napokban. De Vörösmartynál egy költeményben, egy ihlet fogantatásában vetődik fel a kétféle lehetőség gondolata, s magával hozza a nemzeti léthez ragaszkodás egész szent erélyét,m ely még az elpusztulás lehetőségét is a „nagyszerű” halál, az önvédelemben elvérzés látomásával képzeli el, az elvérző nemzetet pedig még bukásában is méltónak az embermilliók részvétére, - míg Kölcsey komor hattyúénekében nemcsak a sors, nemcsak a haza „őrcsillagzatja”, hanem maga a költő is megtagadni látszik részvétét egy önnön hazája ellen törő, marakodó nemzet sorsának betelésétől.

A kor, az időpont ösztöne a Szózatban bizonyult megnyilatkozottnak. „Ész, erő, szent akarat”, az egész nemzeti energia, a pezsdülés állapotában volt már akkor, s Vörösmarty férfias intelme visszhangot vert föl a lelkek mélyében. S a még aggódó, de már bízni akaró nemzeti érzés a Szózatot jelölte ki előbb tulajdon énekéül; de a férfias intelem és akarat ez éneke mellé csakhamar odavonta társul, kiegészítőül – annak, ami nélkül a legszentebb akarat is gyöngének tudja magát: az imádságnak, az Isten áldásáért fohászkodó vallásos alázatnak töredelmes, szép énekét: a Himnuszt. E két ének együtt egy egész; együtt buzogtatják a haza- és nemzetszeretet iker erőforrásait; nemes önbizalmát, mely magára-, s aggódó öntudatát, mely Isten segítségére számít.

Vargha Gyula: Nyári hajnal a pusztán

Az ég legalján szürke fátyol,

Fenn ritkás szőke fellegek;

Ébreszti már az ébredő nap

Az éjben szunnyadó eget.

Világosodni kezd a föld is,

De a távolban elvesző

Nagy sík határnak hangja nincsen,

Hallgat a harmatos mező.

Az élet alszik még a pusztán,

Szellő se leng, fűszál se hajlik;

De füst kanyarg amott keletre,

S cséplőgép mormolása hallik.

Nagy asztag áll a sík mezőben,

Mint önmagának kékes árnya,

S az asztag ormáról serényen

Két árnyalak a kévét hányja.

Forrás: Napkelet 1923. 1. sz.

Erdélyi irodalom

Tisztán irodalmi szempontból erdélyi irodalomról nem beszélhetünk. A magyar egységes irodalmi öntudat már réges-régen magába szívta azokat a külső és belső sajátosságokat, amelyek Heltai Gáspárnál, Apor Péternél, Kemény Jánosnál és Bethlen Miklósnál föltűnően megvannak, viszont Jósikánál és Kemény Zsigmondnál már alig érezhetők. Az erdélyi különleges néplélek megnyilatkozásai irodalmunk fejlődése sok új árnyalatot, sok színgazdagságot hoztak, de sem mint tárgy, sem mint műforma vagy nyelvezet, többé magyar írót erdélyivé nem különítenek el. Ki mondaná például Ady Endrét erdélyi költőnek, noha erdélyi származású s költészetén éppúgy, mint lírai egyéniségén, nyilvánvalóan él a Szilárdság lehelete? Ezzel szemben nehezen tudnék erdélyibbet – természetesen a művészet tárgyilagossá tisztult fokán – elképzelni, mint Babitsnak Fogarason írt kötetét, a Herceg, hátha megjön a tél is-t, vagy mint Bartók pompás kis zenei képét: Est a székelyeknél, holott Babits és Bartók erdélyieknek semmiképpen sem mondhatók. Az egységessé fejlett ízlés irodalmunkból a vidékiességet végleg kiküszöbölte s ha íróink, művészeink élnek is vele, most már csupán művészi, légkörérzékítő eszköznek tekintik.

És mégis kell erdélyi irodalomról beszélnünk. Erdély ma nemcsak a magyar államéleti, hanem a szellemi és irodalmi egységből is elszakítva, rövid idő alatt saját műveltségnek alapjait volt kénytelen lerakni. Ebben segítségére voltak múltjának hagyományai is. Legtöbb iskolája s nem egy Unió előtt a központosított szellemi áramlatok idejében jelentőségét vagy létjogosultságát elveszítette, a mai nehéz megpróbáltatások között ismét megébredni kezd s a múltból megőrzött kereteket élő-eleven tartalommal tölti ki. Az irodalmi társaságok megkezdik működésüket; az Erdélyi Múzeum, mihelyt önrendelkezési jogát visszanyerheti, bizonyára elsőrendű tényezője lesz az erdélyi műveltségnek; mellette új életre kelt a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum s teljesen új átszervezéssel munkához láttak a kolozsvári Erdélyi Irodalmi Társaság, az aradi Kölcsey- és a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond-egyesület. Az irodalmi élet élénkségét mutatják a folyóiratok is, amelyek közül azonban nem egy, sajnos, hamar megszűnt. A rövid életű Zord Idő, Napkelet, Tavasz és Magyar Szó után magasabb irodalmi célokért küzdő folyóirat csupán egy maradt: a Reményik Sándor és Walter Gyula szerkesztésében megjelenő kolozsvári Pásztortűz.

Nadányi Zoltán: Ég felé

Harangszó hová lesz?

Égrezendül délben s elolvad a szélben.

A kürtszó hová lesz?

Iramodófélben elolvad a szélben.

A hangom hová lesz?

A magasba szánom s elolvad a számon.

Forrás: Napkelet 1923. 1. sz.

Gárdonyi Géza

A világtól elvonult életű Gárdonyi Géza csak látszólag volt remete: valójában alig kapcsolódott valaki jobban irodalmi életünk szakadatlanságába, mint ő. A maga elszigeteltségében is ezer szállal fűződött a magyar elbeszélő próza múltjához, s  belőle is nem egy sarkalló hatás fog tovább öröklődni későbbi íróinkra.

Múlt századvégi elbeszélő irodalmunknak ahhoz az ágához tartozott, amely egy bizonyos vonásában Jókai hagyományait sodorta tovább. Nem arra a bizonyos magyaros levegőre célzok itt, amely ezt a csoportot olyan élesen elválasztja a nyugati irányokhoz szorosabban kapcsolódó íróinktól. Elsősorban stílusukban fűződnek Jókaihoz, aki mondatainak megszerkesztésében, felépítésében és egymás mellé helyezésében az élőszó ritmusát, a hallgatóságnak beszélő magyar ember modorát akarja kifejezni. Ez az elbeszélő mód Jókaiból indul ki, de ami a mesternél még csak kezdet, az követőinek gyakorlatában egyre nagyobb jelentőségűvé válik. Már Mikszáth jelszóvá fogalmazza, és egyik fő céljának vallja, hogy mondatain keresztül lüktessen a magyar embernek még a „lélegzetvétele” is. Rövid mondatai, merésznek látszó szórendi elhelyezései, elbeszélő modorának a kezdésben bizonyos tempós szélessége, majd rohanóbb drámaisága – mind vidéki öreg urainknak, vagy a kukoricafosztás közben mesélgető parasztjainknak ösztönszerűen művészi mesemondásából fejlődtek tudatosan artisztikussá. Ha Mikszáthnak stílusában ott lehel még a lélegzetvétel is, Gárdonyiéból még a pipapöffentés szünetei is kihallatszanak. Nehéz volna írót elképzelni, akinek modora távolabb álljon a papíros ízű stílustól, mint az övé.

Éppen az élő beszédből való stílus-kiindulása teszi annyira tökéletessé a novellában. A novella eredeténél fogva nem olvasó közönség számára készült művaj volt, hanem egy kisebb, egy bizalmasabb kör számára előszóval elmondott elbeszélés. Az olaszok, az európai irodalom első jeles novellistái, a társaságokban is nagyon szerették a ben parlantét,  elbeszéléseikben is ezeket utánozták, s amikor novelláikat ciklusba foglalták és hallgatóközönségből fontak hozzájuk keretet (teszem Boccacio), voltaképpen az élőbeszéd fikcióját akarták kelteni. Gárdonyit éppen az a törekvése teszi olyan eleven hatású novellistává, hogy a magyar vidéki társadalomnak még ma sem kiveszőfélben lévő ben parlantei-t állítja maga elé mintaképül.

Bartóky József: Őszi esték (könyvismertetés)

Éltesebb korban, érdemes közpálya után csak nemrég lépett ki az irodalmi nyilvánosság elé egy fabula-kötettel s a tizenkilenc elbeszélést tartalmazó Őszi esték-kel. Írt-e s mit azelőtt? – nem tudjuk. Egy azonban bizonyos. Elbeszélései oly kész bevégzettséget mutatnak, milyenre művészi gyakorlás nem, csak az ember megérése, egyénisége javának tömör lehiggadása képesít.

Néhány elbeszélése a magyar régmúltból emel ki egy-egy csattanósan jellemzett faji vonást. De igazi területe nem a múlt, mely feltámasztó tanulmányt és képzeletet kíván, hanem a jelen magyar világ, mely anyagi jelentkezésével együtt tapasztalása körébe esik s lélekre figyelő tekintetében is önkéntelen láthatósággal érvényesül. Az a világ, amelyet ő mit ember ismert meg, figyelt, szeretett és szűrt le gondolattá, nem pedig az, melyet csak fiktív köntösül vont rá kész megfigyelésekre és gondolataira.

A háború alatti és utáni itthoni magyar élet az ő igazi bányája. Modelljei megtévedt, vagy súlyosan megpróbált egyszerű lelkek. A lelkek; mert a burok, a testiség, a színtér, a körülmények: mindaz, mi egy elbeszélésben érzékleti lehet, megvan ugyan az övéiben is, megvan éppen elegendő szemléletességgel és precízióval, de nem a művészkedés tolakodó tárgyaként, nem öncélul, hanem ami átlátszik rajta: a lélekért. Viszont nem is mosódik szét erőtlenül, mint némi kísértetes álomlátásban. Lélekszemlélet ez s nem szellemidézés. És hogy mégis némi „misztikus lélegzés árad soraiból felénk” (mint előszavában Rákosi Jenő megjegyzi), az onnan van, hogy a titkolódzó, rejtett aggodalmakat, kételyeket, néma vívódásokat lappangtató emberi lelkekhez szeret és tud különösen hozzáférkőzni, nem egyszer oly időpontban lepvén meg őket, mikor izgalmaik áttörik a józanság ellenőrzését s látomásokká, sőt érzékeltekké valósodnak. Szinte tárgyi valóságokká, miket az író valóban olyanokul ad is elő. Így aztán sok elbeszélése a szimbolizmus rokonságába kerül, de sohasem metszi el a valósághoz tapadó gyökereit. Elbeszéléseiben is van valami a fabula költőből, ki jelentésük, értelmük kedvéért költi történeteit.

Régi görög virágének

Ajtaja szárnya fölé,

Koszorúm, ide tűztelek, itt függj,

És a lehullástól

Óvd üde szirmaidat.

Könnyeim áztattak,

szeretők szeme sokszor esőzik!

nedvesen úgy less rá:

Nyílik-e ajtaja már?

Akkor az én esőm,

Nosza, rólad rája peregjen:

Szívja be szőke haja,

Szívja be könnyeimet!

Ford.: Mészöly Gedeon

Forrás: Napkelet 1923. 1. sz.

Madai Gyula: Gondolatok szárnyán (könyvismertetés)

Versek. Bp., 1922.

Dr. Madai és Lengyel kiadása

Madai Gyula költeményei jóleső eredetiséggel hatnak. Hiányoznak belőlük a mai lírának modoros és elhasznált motívumai, érzelemanyaga: az emlékhangulat és az ihlet kiélésének bágyadt passzivitása. Madai lírai benyomásait a szemlélődés és eszmélkedés formáin át veszi fel, ami Tompa költői lélektanának emlékezete nála, de a kapott behatásokat erős férfiúi hév fegyelmezett érzékenységével tudja fogadni. A lelki formálódás e nemű természete belső szükségképp hozza magával a mérsékletet, az egyensúlyt, amely anélkül, hogy egyúttal középszerűséget is jelentene, megnyugtató harmóniává csendül ki dalaiban. Néhol a gondolat nehezen kapja meg költői életét, csak retorikusan avagy magyarázóan tud átváltódni eszmélkedésből költészetté; hangjában vannak olyanok, amelyeket eltanult, nem a maga belső életéből dalolt ki; ezek nem az ő természetéhez illenek, stíluszavart okoznak, s olykor merő hang díszletté is válnak. Madai lírai tárgyköre nem gazdag, de mindig választékos és emelkedett. Itt-ott a bőbeszédűségen s néhol egy kis prózaiságon kiárad és erejét veszti a szavaknak a tárgyak levegőjéből táplálkozó érzet hangulata, úgy, hogy elillan a téma lírai zamata; de általában erős ritmusérzékkel, kitűnő magyarsággal tudja csattanós egységgé kiformálni ihletperceinek tartalmát. Egyébként az életet nem szedi szét problémákká. Derűs, nyugodt világszemlélet békéjével és hitével hidalja át azokat a nehézségeket, amelyeket felvet akár a történelmi, akár az egyéni élet. S van még idealizmusa is ahhoz, hogy a maga világa hitének magasságában kívánja látni az egész földi létet. Ez az idealizmus, s ez az erkölcsi komolyság már maga is szintézis. Mégpedig olyan, melyben az élet legszebb és legmélyebb költészete lüktet. Ebből való Madai Gyula lírájának is minden értéke.

Brisits Frigyes

Forrás: Napkelet 1923. 1. sz.