Az ég legalján szürke fátyol,
Fenn ritkás szőke fellegek;
Ébreszti már az ébredő nap
Az éjben szunnyadó eget.
Világosodni kezd a föld is,
De a távolban elvesző
Nagy sík határnak hangja nincsen,
Hallgat a harmatos mező.
Az élet alszik még a pusztán,
Szellő se leng, fűszál se hajlik;
De füst kanyarg amott keletre,
S cséplőgép mormolása hallik.
Nagy asztag áll a sík mezőben,
Mint önmagának kékes árnya,
S az asztag ormáról serényen
Két árnyalak a kévét hányja.
Forrás: Napkelet 1923. 1. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése