Éltesebb
korban, érdemes közpálya után csak nemrég lépett ki az irodalmi nyilvánosság
elé egy fabula-kötettel s a tizenkilenc elbeszélést tartalmazó Őszi esték-kel. Írt-e s mit azelőtt? –
nem tudjuk. Egy azonban bizonyos. Elbeszélései oly kész bevégzettséget
mutatnak, milyenre művészi gyakorlás nem, csak az ember megérése, egyénisége javának tömör lehiggadása képesít.
Néhány
elbeszélése a magyar régmúltból emel ki egy-egy csattanósan jellemzett faji
vonást. De igazi területe nem a múlt, mely feltámasztó tanulmányt és képzeletet
kíván, hanem a jelen magyar világ, mely anyagi jelentkezésével együtt
tapasztalása körébe esik s lélekre figyelő tekintetében is önkéntelen
láthatósággal érvényesül. Az a világ, amelyet ő mit ember ismert meg, figyelt,
szeretett és szűrt le gondolattá, nem pedig az, melyet csak fiktív köntösül
vont rá kész megfigyelésekre és gondolataira.
A
háború alatti és utáni itthoni magyar élet az ő igazi bányája. Modelljei
megtévedt, vagy súlyosan megpróbált egyszerű lelkek. A lelkek; mert a burok, a
testiség, a színtér, a körülmények: mindaz, mi egy elbeszélésben érzékleti
lehet, megvan ugyan az övéiben is, megvan éppen elegendő szemléletességgel és
precízióval, de nem a művészkedés tolakodó tárgyaként, nem öncélul, hanem ami
átlátszik rajta: a lélekért. Viszont nem is mosódik szét erőtlenül, mint némi
kísértetes álomlátásban. Lélekszemlélet ez s nem szellemidézés. És hogy mégis
némi „misztikus lélegzés árad soraiból felénk” (mint előszavában Rákosi Jenő
megjegyzi), az onnan van, hogy a titkolódzó, rejtett aggodalmakat, kételyeket,
néma vívódásokat lappangtató emberi lelkekhez szeret és tud különösen
hozzáférkőzni, nem egyszer oly időpontban lepvén meg őket, mikor izgalmaik
áttörik a józanság ellenőrzését s látomásokká, sőt érzékeltekké valósodnak.
Szinte tárgyi valóságokká, miket az író valóban olyanokul ad is elő. Így aztán
sok elbeszélése a szimbolizmus rokonságába kerül, de sohasem metszi el a
valósághoz tapadó gyökereit. Elbeszéléseiben is van valami a fabula költőből,
ki jelentésük, értelmük kedvéért költi történeteit.
Nemegyszer
csodás dolgok történnek elbeszéléseiben, s mégis élethűség a legfőbb
benyomásunk. Egy özvegyasszonynak, amint a kastélyból zsákmányolt holmikat
(mert az ő falujukban is kiütött a szabadság) hajnalban az állomáshoz viszi,
hogy Pestre hozza eladni, megjelenik – fiával és a kastélybeli úrfival együtt,
kik mindketten a harctéren estek el -, Jézus, és szomorúan inti: „miért
hagytatok el engemet!” A többi (szintén Pestre igyekvő) batyusok eszméletlenül
találják az asszonyt, ki magához térvén, elmondja nekik látomását. A batyuk,
lopott holmik közül aztán egy sem kerül Pestre; még azon éjjel „visszalopják”
valamennyit a kastélyba. Az elbeszélés csodás eleme ezúttal a rossz
lelkiismeret teremtménye, mit a sötétben imitt-amott feltünedező mécsek, lámpák
fényessége is segít létrejönni.
Máskor
a némaságra kárhoztatott bosszúérzés tövéről hajt ki a csoda, mint mikor az az
öreg magyar, kit erdőről hazaballagtában egy „ellenséges katona” (Bartóky csak
így szokta mondani) agyba-főbe vert, megjárja a mennyországot, s onnét Szent
Pétertől visszabocsáttatik a földre, hogy – azt mondja – aztán András fiam csak
jól eligazítsátok azt a bizonyos dolgot!
E kedves, megható humorú elbeszélés is lélektani valóságot: a sértett
önérzetnek Istenhez forduló bizalmát, segélyt kérő mennyország járását vetíti
ki szemléletté, tárgyi csodává; nemzeti nagy megaláztatásunk egy alkalmi
részletét formálva így ki tiszta, naiv költészetté, diszkrétül, fölösleges
invektivák nélkül, melegen átsugárzó lírai részvéttel s mesteri szerkezetben.
Ily misztikumokhoz nem kell magyarázat; sem lélektani igazolásuk, sem
értelmezésük végett. A megjelenítő erővel előadott tények magukért beszélnek.
A
misztikum, mi e művek fölött lebeg, a lelkiség realitása. S e belső érdeklődés,
e mélyre irányított tekintet ad oly sejtelmes, nemes igézetet a szerelem
érzésének is, ha nagy ritkán (s nem egyetlen és örökös témaként, mint a
szépirodalom régóta) azt teszi tárgyává. A szerelem önkéntelen kisarjadását,
édent kereső eszményiségét magasrendű, bibliai átlelkesültséggel, lelket
értelmező archaikus képzelettel érezteti meg a kötet utolsó darabja, a
nyelvében is régies „Lámekh fiai”. Jól esik egy elbeszélő költőre találnunk, ki
szerelmen kívül egyebet is lát az életben, s ha aztán a szerelmet is megnézi a
többi között, új frissességben, új felmagasztaltságban látja.
Fő
érdeklődése az elszakított magyarság lélektana felé vonzza. Költői ihlettel jár
ő e kényes területen, melyre sokakat csak az olcsó népszerűség kilátása csábít.
Sokan tanulhatnának tőle, kik ma nemzeti célzattal űzik a költészetet. Ő meg
tudja ezt tenni anélkül, hogy csak egy tapodtnyira is kilépne a költészet saját
területéről, sőt tudja úgy, hogy célzatát csak
művészi benyomás és költői hatás gyanánt égeti át lelkünkbe.
Olvasni
kell a Magyar gyerekek című elbeszélést,
hogy az író nemes, férfias egyéniségét, mély magyarságát, de egyúttal diszkrét
ízlését kellően méltányolhassuk. A Kassa-környéki gyermekek érlelődő, a
felnőttek itt-ott elejtett célzásait naivul felfogó, s titkolt nagy céllá
melengető kis magyar lelke sír, él, biztat e megható szépségű műben.
Előadásában, tompított mérsékletében van valami igézetszerű; mintha z elbeszélő
a lírai fő cél varázslatába volna elfogódva s ahhoz csak a legszükségesebb
konkrétumokat fogná fel. Önkéntelen idomulása ez a modornak a tárgyhoz, s
szubjektív nyom – de csak leheletszerű – a műalkotáson. Írónk nem is ad jelt
más módon magáról. S mégis, nem tehetünk róla: modorban, szerkezetben,
idomításban, líraiságban és nyelvben – ott érezzük folyvást az előadót is,
amint higgadtan, sokat tapasztalt bölcs szemmel s a lélek mélyére húzódott
nemes részvéttel figyeli a lelkivé disztillált emberi életet. Egy megérett
magyar ember higgadt, bölcs életszemlélete, diszkrét, de meleg líraisága s
józan eszményisége vezet s kísér olvasás közben; valami bölcs mérséklet
energiája vonz, mely jól lát, de nem hivalkodik vele – szűk szóval kellőt és
eleget mond -, semmit sem túloz s mindent a maga helyére tesz, - tervez, de
fogásoktól idegenkedik, mert nem részletet fitogtat, hanem összhatást ad át.
HORVÁTH
JÁNOS
Forrás: Napkelet 1923. 1. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése