Most
száz éve írta meg Kölcsey, korántsem sejtve, hogy költeménye valaha nemzeti
énekké válhat.
Nyomtatásban
először az Aurorá-nak 1829-re szóló,d
e már 1828 végén megjelent kötetében vált ismeretessé. Nagyobb feltűnést akkor
nem keltett. Az Aurora szóban forgó
kötetét még ez év novemberében ismertette Toldy Ferenc a Tudományos Gyűjteményben,
melyet ekkor Vörösmarty szerkesztett. Csak röviden méltatja itten „azt a
hathatós, égig felzengő hymnust”, mely Kölcsey szerzeményei közül harmadmagával
szerepelt az Aurorában, s csak egy elragadtatott felkiáltással – „melly hangok
ezek (az istenhez)” – vezeti be a költemény négy versszakára szorítkozó
idézetét. Érdekes, hogy nem az első versszakot idézi belőle mutatónak; nem azt,
melyet az egész Himnuszból voltaképpeni nemzeti énekül foglalt le később a
gyakorlat, hanem a továbbiakat, az elbeszélő jellegűeket, melyek a nemzetre
bűnei következtében rászakadt balsorsot vázolják némi érzelmesen sötét
festőiséggel.
Az
Aurorában még csak Hymnus volt a
költemény címe. A költő összegyűjtött munkáinak kiadásaiban (1832-től kezdve)
már ezzel a teljesebb, s a költemény szándékát közelebbről meghatározó címmel
látjuk viszont: „Hymnus a magyar nép
zivataros századaiból”, egyszersmind keltének – 1823. január 22. –
jelzésével.
A
nemes férfiú 1838. augusztus 24-én hunyta le szemét örök álomra. Rajongó és
gyötrődő, eszményi felbuzdulások és fáradt, fásult tagadások végletei között
hányódó szíve megpihent. De megírta előbb Zrínyi
második énekét, a tompa kétségbeesésnek ezt a megrendítően sötét
költeményét, e szörnyű vádat a bűnös magyarság ellen, s jövőjéről e szörnyű jóslatot.
Mintha elfáradott volna remélni, bízni; mintha érdemetlennek tartotta volna
nemzetét már arra, amiért Himnuszában fohászkodott volt: az Isten áldására;
mintha az a keserű belátás vett volna erőt rajta, hogy ez a nép még nem
bűnhődött meg eléggé bűneiért, s vezeklésre többé nem adatik neki idő és
alkalom. Mintha Himnusza imádságára adatná meg itt a sorssal a meg nem
hallgattatás lesújtó válaszát.
A
két nevezetes költemény között a hazafi tépelődéseinek másfél évtizede telt el,
álmatlan éjszakáival, gyötrő kétségeivel. Átélte e lelkiállapotot a kor másik
nagy, legnagyobb költője is; s ha a Szózatot (mélyet, miután gondolata már
1835-ben foglalkoztatta, a következő évben írt meg Vörösmarty) a mondottak
tudatában most végigolvassuk, úgy hat reánk, mint egy szent aggodalom intő
szava a végső órában, mint komoly megérzése a helyzet sorsszerűségének, melyről
nem tudni: „egy jobb kor”, vagy „a nagyszerű halál” eshetőségével nyit-e reánk
az elkövetkező napokban. De Vörösmartynál egy
költeményben, egy ihlet fogantatásában
vetődik fel a kétféle lehetőség gondolata, s magával hozza a nemzeti léthez
ragaszkodás egész szent erélyét,m ely még az elpusztulás lehetőségét is a
„nagyszerű” halál, az önvédelemben elvérzés látomásával képzeli el, az elvérző
nemzetet pedig még bukásában is méltónak az embermilliók részvétére, - míg
Kölcsey komor hattyúénekében nemcsak a sors, nemcsak a haza „őrcsillagzatja”,
hanem maga a költő is megtagadni látszik részvétét egy önnön hazája ellen törő,
marakodó nemzet sorsának betelésétől.
A
kor, az időpont ösztöne a Szózatban
bizonyult megnyilatkozottnak. „Ész, erő, szent akarat”, az egész nemzeti
energia, a pezsdülés állapotában volt már akkor, s Vörösmarty férfias intelme
visszhangot vert föl a lelkek mélyében. S a még aggódó, de már bízni akaró
nemzeti érzés a Szózatot jelölte ki előbb tulajdon énekéül; de a férfias
intelem és akarat ez éneke mellé csakhamar odavonta társul, kiegészítőül –
annak, ami nélkül a legszentebb akarat is gyöngének tudja magát: az imádságnak,
az Isten áldásáért fohászkodó vallásos alázatnak töredelmes, szép énekét: a
Himnuszt. E két ének együtt egy
egész; együtt buzogtatják a haza- és nemzetszeretet iker erőforrásait; nemes
önbizalmát, mely magára-, s aggódó öntudatát, mely Isten segítségére számít.
**
A
kettő közül a Szózatot zenésítették meg előbb. A „nemzeti hősköltemény” régi
kívánsága után (melyet Zalán futása kívánt megvalósítani) olynemű nemzeti
énekre is vágyakozott a nagy félszázad magyarsága, aminő az angoloknak,
franciáknak már korábbról volt.
Ismeretlen
magányban meg is fogant már magyar zeneköltő lelkében e szándék, de kevesen
tudtak róla. A nagyenyedi születésű Mester Károly (mint az Athenaeum 1843. ápr.
30-i számában olvassuk) már régebben foglalkozott magyar költemények zenésítésével,
de művei, sajnos, nagyrészt kéziratban hevertek. Készen volt nála egyebek közt
a Himnusz s a Szózat zenéje is. Az utóbbit a nagyenyedi iskola zene- és
énekkarával több ízben elő is adatta, nagy tetszés és lelkesedés mellett. E
dallam, Gyulai Pál tanúsága szerint Erdélyben meglehetősen el lehetett terjedve
1840 és 48 között.
De
Bartay Endre, a Nemzeti Színház igazgatója tette meg az első, országos sikerű
kezdeményt 1843. január 26-diki kelettel, Nemzeti
színházi jutalmak címen közzétett pályázati hirdetményével. A színházat
kezdettől fogva a nemzeti nyelv és érzés terjesztőjének tekintették minálunk, s
a „Nemzeti” igyekezett is méltón betölteni ezt a hivatását. nem csoda tehát, ha
igazgatója, a mondott alkalommal nemcsak egy „a népéletből merített” látványos
színműre tűzött ki jutalmat (minek legértékesebb eredménye a csak második díjra
méltatott Szökött katona lett),
hanem – de szóljon itt ő maga, hirdetménye szavaival:
„Továbbá
– úgymond – a Nemzeti Színház köréhez tartozónak vélem még költőink jelesebb
lyrai költeményeinek becsét is minél inkább emelni, terjedését s az életbe
jutását a nemzetben elősegíteni, s azt leginkább elérhetőnek vélem, ha az ily
költemények ének- és zenére tétetnek; s ezt évenként tenni szándékozván, e
jelen évben 20 arany pályadíjat ajánlok a legjobb népmelódiáért Vörösmarty
Mihály koszorús költőnk halhatatlan „Szózat”-ára ének- és zenekarra téve”.
A
zeneművek beküldésének határidejét virágvasárnapra tűzte ki. A szentlélek
kitöltésének ünnepére azonban mindössze 3 pályaművet küldtek be, melyek közül
Egressy Bénié nyerte el az első díjat. Nemcsak a pályázók csekély száma:
csalódást keltett a megjutalmazott melódia is. Május 10-én u.i. a Nemzeti
Színház az esti előadása keretében, énekkar mutatta be a pályaműveket; s két
hét múlva, május 25-én, a pesti Hírlap szinte bosszúsan ad hírt a bemutatásról.
Azt hittük – írja e lapnak „Fővárosi újdonságok” c. rovata – „hogy a dicséretes
serkentés eddig szunnyadó erőket ébresztend, s nemcsak Vörösmartynk szívünkből
fakadó Szózata nyerend zenét, mely azt fájdalmaink enyhítőjévé, örömeink
gyarapítójává, a nemzet béke s hadi dalává, s imádságává teendi, de e nemzeti
zene is hatalmas lépéssel köszöntend életünkbe. Azonban mennyire csalódtunk e
várakozásban; mert nem is szólva a jutalomtól elesett művekről…, csak ítéljük
meg hidegen a jutalmazottat, s hidegen ítélve meg kell vallanunk, hogy a szerző
a „Szózat” szellemének egy sugarát sem fogta fel, vagy annak nagyszerű
jelleméhez illő zenét írni képes nem volt; a zenemű kisszerű, tökéletesen jellemtelen,
s eredetiség nélküli; egy helyénél ugyan zajos tapsokra fakadt a nagyszámú
közönség, de ezt csak egy ismert népdal ezen két versének: „Ha megvágod a
kezedet, Ki süt nekem lágy kenyeret?” beleszőtt melódiája okozá, mely mint
illjék a Szózathoz, minden olvasónk képzelheti; … szerény ítéletünk az, hogy a
jutalmat inkább ki sem kellett volna adni, mint ily műnek. Azonban Erkel Ferenc
karmesterünk is készíte a „Szózathoz” zenét, mely, mint tudjuk és bizonyosan
tudjuk, nemcsak a jutalmazottnál jobb, de magában is jó, s a Szózat lángeszű
költője tetszését is megnyeré, de a szerző által jutalomra be nem adaték;
kérjük ezért a Nemzeti Színház igazgatóját, énekeltesse el a színpadon ezt
minél előbb, legalább kárpótlásul, s felserkentésül azon reménynek, hogy lesz nemsokára egy a hazát
keresztül riadó nemzeti dalunk”.
A
bírálatot meghazudtolták a következmények: a Szózatot ma is Egressy Béni akkor
jutalmazott dallamára énekeljük. Jövendője nem lett – a Pesti Hírlap baljóslata
szerint – „hamar elszáradás”. Bármily kifogásokat emeltek ellene, a már előbb
is népszerű költemény átnemesítette, magához forrasztotta a reá ruházott
dallamot.
„Lesz
nemsokára egy, a hazát keresztül riadó nemzeti dalunk” – remélte az idézett
jelentés írója, - s lett csakugyan, már a következő évben, de nem egy, hanem
immár egy második, Kölcsey Himnusza, melyet éppen az zenésített meg, kinek az
első pályázatról elmaradtát a Pesti Hírlap annyira fájlalta: Erkel Ferenc.
Bartay
Endre u. i. beváltotta szavát s 1844. február 29-ről keltezve újból pályázatot
hirdetett (többek közt a Regélő Pesti Divatlap márc. 3-i füzetében) egy eredeti
színműre, meg egy eredeti magyar operára, s – ugyanazon indokolással, mint a
megelőző évben – külön 20 arany pályadíjat tűzött ki „a legjobb népmelódiáért
Kölcsey Ferenc koszorús költőnk Hymnuszára ének és zenekarra téve”. A pályázat
ezúttal nagyobb részvétellel járt. A május 1-re kitűzött határidőig 13 pályamű
küldetett be, s Erkel Ferencé nyerte el a jutalmat, hat dolgozat szerzői pedig
(köztük Egressy Béni) dicséretet kaptak.
A
versenyben részt vett zeneművek 1844. július 2-án adattak elő a Nemzeti
színpadán ének- és zenekarral, majd pedig júl. 8-án a már megjutalmazott,
Erkel-féle melódia újból és külön. A közönség csekély száma nem nagy érdeklődésről
tanúskodott ugyan, de a bemutatón jelenlevők lelkes tapsai fényesen igazolták
„a választmány ítéletének helyességét”. Erkel melódiája általában azonnal
lenyűgöző hatást tett. De ezúttal is elhangzott a kételkedés szava, mely nem
hitt a megjutalmazott „népmelódia” népszerűsödhetésében. A bemutatást követő
héten u. i. a Pesti Divatlap ekként nyilatkozik az Erkel-féle megjutalmazott
dallamról: „Nemzeti jelleme, magasztos művészi kifejezése s hathatós harmóniája
által egyaránt kitűnő, de magán viselvén a hymnus szelleméhez alkalmazott
templomi zene bélyegét, a nép ajkán visszhangra nem fog találni.”
Úgy
látszik, az egykorúak e pályázatoktól valami oly szerzeményt vártak, mely az
akkor nagy divatnak örvendő népdalok módjára mindennapi dalává válhat a magyarságnak.
Ebben természetesen csalódniok kellett. A megzenésítésre kijelölt költemények
sokkal magasabb rendű, sokkal irodalmibb természetű alkotások, semhogy bárminő
melódia levonhatná őket az élet hétköznapiságába. Bár az akkori lelkes magyar
világban, mely minden összejövetel alkalmával szeretett hangot adni nemzeti
érzelmeinek,m ég az is megesett, hogy – mint 1844. februárjában a pozsonyi
„ellenzéki táncünnepen” – hajnal felé, cigánybanda mellett a Szózat hangjainál
lelkesedett az „egyetemes közönség”. Nem népszerű dalokká, hanem nemzeti
énekekké kellett válniok e költeményeknek, a nagy, közösségi érzelmek ünnepi,
valóban „templomi” áhítatú szószólóivá. Helyesebben ítélte meg a kérdést a
Honderű referense, mikor a Himnusz bemutatása után negyednapra így írt: „Most
csak az van hátra, hogy Erkelünk gyönyörű hymnuszát többször adassék alkalom
hallani, megismerni, megtanulni; annak jelessége kezeskedik, hogy az nemsokára
a legnagyobb népszerűséget vívandja ki magának, s valódi magyar néphymnusszá válandik”. S úgyis lett.
Már augusztus 10-kén, a „Széchenyi” nevű dunai gőzös „keresztelési s
vízrebocsátási szertartása” alkalmával „megzendült Kölcsey magasztos hymnusza
Erkeltől… Nemzeti Színházunk kardalnokai által szívrehatólag énekelve”. (Jelenkor: 1844. aug. 15.)
A
remélni többé nem tudó, megfáradt nagy ember, Kölcsey Ferenc hatodik éve pihent
már a csekei temetőben, mikor Himnusza az ének szárnyain szerte a hazában
közajakra szállt. Nem adatott meg neki hallania, mint zendül fel éneke
százezrek ajakán, ugyanazon töredelemmel, meghatott múltszemlélettel és Istenbe
vetett bizodalommal, minővel egy ihletett napon megírta volt. Ő Zrínyi második énekét: egy remélni
kifáradt, tulajdon bűnös fajával meghasonlott szívet, keserű fásultságot vitt
magával korai sírjába; s mi, akik az övéhez hasonló, az övéit meghaladó
csalódásokkal és kételyekkel vívódva virradtunk költeménye századik
évfordulójára, megdöbbenve kérdezzük magunktól: vajon nem „Zrínyi második
éneke” lett-e immár a mi nemzeti énekünk? Vajon, ha állandó belső civódásainkat
látva olykor már-már keserűen ismételnők a nagy meghasonlottnak a sorshoz
intézett szavát: „Taposd el a fajt, rút szennyét nememnek; - S míg hamvokon
majd átok ül, - Ah tartsd meg őt, a hűv anyát, teremnek – Tán jobb fiak, s
védvén állják körül”…: - nem kell-e rettegnünk a kérlelhetetlen választól:
„Törvényem él. Hazád őrcsillagzatja – Szülötti bűnein leszáll; - Szelíd sugárit
többé nem nyugtatja – Az ősz apák sírhalminál. – És más faj áll a négy folyam
partjára, - Más szózat és más keblű nép”…? Nem minket illetnek-e a komor
költemény szemrehányó szavai. „Szív, lélek el van vesztegetve rátok; Szent
harcra nyitva várt az út, S ti védfalat körüle (- a haza körül! - ) nem
vonátok”. Vajon méltók vagyunk-e még reá, hogy a Himnuszt énekeljük? S annak színe
előtt, kihez az ének intézve van, merjük-e hívő töredelemmel vallani, hogy mi
már minden, régibb és újabb, önmagunk elleni nagy bűneinkért megbűnhődtünk?
A
Himnusz segedelem-kérő imádságát csak olyan nép veheti méltán ajkára, mely maga
is segíteni akar magán, s melynek lelkében eleven erkölcsi akarat él: a
„rendületlenül” eltökéltsége, a Szózat nagy, nemes, férfias hűsége, önbizalma,
nemzeti életakarata; az a csüggedetlenség, melyet költője tanúsított a 49-iki
katasztrófa után. A Himnusznak u. i. mint története, úgy érzelmi foglalata is
elválaszthatatlan a Szózat támasztékától. „E költemény – írja Gyulai Pál a
Szózatról – az ifjuló Magyarország nemzeti hymnusza lőn, ma is az, a létele- és
jogaiért küzdő Magyarországé. A nemzet 1848-ig a jövendő jobb kor jóslatát
hitte benne s mennél követelőbb, hevesebb lőn vágyaiban, annál kevésbé
háborította a nagyszerű halál sejtelme. Midőn a forradalom árja elzúgott,
Vörösmarty alig találkozhatott valakivel, ki azt ne mondotta volna neki. a jóslat teljesült, a
nagyszerű halál bekövetkezett. A költő mindig elkomorult ilyenkor, ingerülten
mondá: a jóslat még nem teljesült, ez még nem halál, nem ily halált értett.
Gyermekeinek ama versszakok híján kellett megtanulniok a Szózatot. Megtört
szívvel, de mély hittel nemzete jövőjében szállott sírjába. nem csalatkozott. A
magyar ama nagy csapás nem ölte meg, s midőn üdülni kezdett, a Szózat zendült
meg ajkán s az kíséri folyvást minden ünnepélyesb pillanatát.”
Ha
a mai magyarság képes lesz ugyanarra a „rendületlen hűség”-re, melyről a Szózat
költője a katasztrófa után sem mondott le, ha mai sorsszerű pillanataiban
ugyanazon törhetetlen, magára számít élet-akarat ég benne: akkor méltó lesz
arra, hogy Kölcsey Himnuszát is ajkára vegye.
**
„A
magyar nép zivataros századaiból”. Mit jelent e pótlék a Himnusz címében?
Azt,
hogy a költő a magyar múltba képzeli vissza magát, a magyarságnak egy
szenvedésekkel teljes, szerencsétlen korába, s mintegy e távoli korszak nemzeti
érzéseinek szószólójává teszi meg magát, annak a lelkét zengi ki. Archaizáló
játék? Irodalmi stil-mesterkedés? Nem! Történelmi nagy szolidaritás;
együttérzés az ősökkel; a nemzeti azonosság ihlető tudata: „nemzeti” költészet.
A
magyar romanticizmus nemzeti
irodalmat óhajtott megteremteni, oly értelemben nemzetit, aminőt a régi magyar
irodalomban nem vélt elegendőképpen megvalósítottnak. Bölcseleti alapvetését
maga Kölcsey írta meg Nemzeti
hagyományok című, 1826-ban megjelent tanulmányában. „Nemzeti hagyomány és
nemzeti poesis szoros függésben állanak egymással”, emez amarra van utalva s
nélküle nem képzelhető: ez a tanulmány alaptétele. Ahol ősi hagyomány nincs,
vagy alig van, ott nemzeti poesis nem jöhet létre, ott a költői tehetség
elsorvad, vagy idegen példák világánál kénytelen fáklyát gyújtani. Nálunk a
régiségben csak csekély nyomát találhatni az ősi hagyományok költészetbeli
továbbélésének. Mi idegen tűznél: a rómaiak szolgai követésével gerjesztettük
meg poesisünket, ahelyett, hogy a még bölcsőben fekvő nemzetit („népit”)
igyekeztünk volna a fejlettebb mintákon okulva műköltészetté emelni. Zrínyin
kívül, kit „a hazafiúság bajnoki lelke és romántika” ihletett, alig is talál
Kölcsey a régiségben olyat, ki alkalmas lett volna „az idegen szikrából nemzeti
lángot gerjeszteni”: Zrínyi hőskölteményében (a Szigeti veszedelemben) magyar
világ nyílik meg: „a történet százada”. – Ily gondolatmenet jelöli ki a költő
Zrínyi Miklóst a magyar romanticizmus egyikfő ihletőjévé a hazai régiségből, s
e kijelöléssel már két pontja van meghatározva programjának. Egyik: a nemzeti
történet emlékeinek költői feldolgozása; másik: a régibb nemzeti költészet
ihletül fogadása. S ez utóbbinak a körébe tartozik a népköltészet is, melyben a
hagyományos, az ősi, a „valódi nemzeti poesis” szikrái lappanganak, s mely
alapul, kiinduló pontul szolgálhat a
nemzeti műköltészet kiképzéséhez. Végül kijelöli Kölcsey a magyar romantikus
költészet érzelmi typusát is a közös nemzeti karakterben: „a magyar karakteri
szentimentalizmusban”, mely a nemzeti muzsikának is „majd a pajkosságig eleven,
majd a csüggedésig lassú hangjaiban” feltalálható,- rámutatván, mily történelmi
kénytelenségek, mi fény és homály, mi komolyság és kedvszeszély ölelkeznek
„fájdalmas vegyülettel” nemzeti érzésünkben.
Tárgy,
költészeti forma, ihlet-diszpozíció, miket ekként a „nemzeti” irodalom számára
kijelöl, mind, az egy történelmi
szolidaritás gondolatának kisugárzásai. S könnyű volna példákkal láttatni,
mennyire a kor lelkéből merített sugalmat elmélkedéséhez. Csak az Aurora azon
kötete is, melyben Himnusza megjelent, igazolja ezt. „Cím-reze” – mint a kötet
elejét díszítő rézmetszetet akkor mondták -: „Zrínyi a költő”; első darabja
Vörösmarty költeménye: „Zrínyi”; bentebb olvashatjuk „Szilágyi és Hajmási”-t
ugyancsak Vörösmartytól, ki e tárgyat egy XVI. századi magyar költeményből
vette; majd még hátrább Kisfaludy Károly 24 népdala bélyegzi a kort, s ezek
elseje – „Rákosi szántó a török alatt” – szintúgy a török hódoltság világába
helyezkedik vissza lírai hangszerül, mint Kölcsey Himnusza.
A
„Nemzeti hagyományok” teoretikusánál senki bensőbben át nem érezte a nemzeti
azonosság történelmi nagy realitását, s amit eredeti színezet kedvéért a magyar
költészet számára elméletben ajánlott, maga azt a nemzeti hagyományon melegen
csüggő lelkéből már előbb, önként fakasztotta ki, mikor Himnuszát „a magyar nép
zivataros századaiból”Á kizengőnek képzelvén el, lélekben kortársává ihletődött
vissza e távoli magyar századoknak. A hazafiúi bűntudat, mely a nemzeti
balsorsban Isten igazságos büntetését látja, egyik legjellemzőbb s legmélyebb
sajátja XVI.-XVII. századbeli irodalmunknak. Alaptétele, ihlet-irányítója az
Zrínyi nagy költeményének is, és aligha tévedünk, mikor azt hisszük, hogy bár
ezúttal meg nem nevezetten, Kölcseynek Himnuszát is a Zrínyiász költőjével való
lelki ölelkezés sugalmazta.
A
nemzeti múlttal, annak tárgyi, érzelmi és költészeti hagyományaival való
szolidaritásán kívül a Himnusz újabb kegyeletes vonatkozások zománcaival is
gazdagodott megzenésítése óta. 1844 őszelő harmadik hetében méltán hirdethette
a mű megjelentét ezzel az ajánlással a pesti Divatlap: „Gyönyörű kiadásban
jelent meg Kölcsey Hymnusának
koszorúzott zenéje Erkel Ferenctől. A
mű Deák Ferencnek van ajánlva, és a
három jeles férfi neve egyesült erővel ajánlja az egészet minden honszerető és
műkedvelő földinknek”. De nemcsak jeleseink emléke társult a kegyelethez,
mellyel e költeményt övezzük; az áhítat és tiszta meghatottság, melyet
névtelen, egyszerű magyar lelkekben ébreszt s ajkakon tolmácsol, mintha egyre
gyarapítná azt a szent melegséget, mely benne terjedez és körülötte lebeg.
Cseke,
hol Himnuszát írta, s melynek temetőjében pihen Kölcsey Ferenc, ma már a
megcsonkított ország határszélén fekszik.
Mikor
Petőfi 1846-ban ott járt, meg-meglátogatta az akkor még jeltelen sírt, „melyben
a legnemesebb szívek egyike hamvad”. „Csendes e táj – írja mély meghatottsággal;
- „a városok, a nagy világ zaja nem hangzik idáig. A nagy költő sírja körül
csak a szellő rezgeti a tövisbokrokat, a tövisbokrok virágain vadméhek
donganak, s távol az andalgó Tisza halkan mormolja dalát, hogy a koporsónak
álmát meg ne zavarja.”
De
e koporsó álma meg van zavarva. A végzet beteljesedése, melyet ama baljóslatú
ének előre látott, ott állt meg, nem messze sírjától; s nemrég a Himnuszt még
megszűkült határaink között, itthon
sem volt szabad énekelnünk. Szálljunk magunkba! Ha a nemzeti szolidaritás azon
szent teljességét,mely himnuszunk sugalmazója volt, egy szívvel-lélekkel át nem
érezzük, akkor Zrínyi második éneke mondta meg sorsunkat, megérdemelt
sorsunkat. Tőlünk függ, hogy ne úgy legyen. Ne szónoklatokra, hanem komoly
eltökélésekre ihlessen bennünket az évforduló százados alkalma.
Horváth
János
Forrás: Napkelet 1923. 2. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése