Erdélyi irodalom

Tisztán irodalmi szempontból erdélyi irodalomról nem beszélhetünk. A magyar egységes irodalmi öntudat már réges-régen magába szívta azokat a külső és belső sajátosságokat, amelyek Heltai Gáspárnál, Apor Péternél, Kemény Jánosnál és Bethlen Miklósnál föltűnően megvannak, viszont Jósikánál és Kemény Zsigmondnál már alig érezhetők. Az erdélyi különleges néplélek megnyilatkozásai irodalmunk fejlődése sok új árnyalatot, sok színgazdagságot hoztak, de sem mint tárgy, sem mint műforma vagy nyelvezet, többé magyar írót erdélyivé nem különítenek el. Ki mondaná például Ady Endrét erdélyi költőnek, noha erdélyi származású s költészetén éppúgy, mint lírai egyéniségén, nyilvánvalóan él a Szilárdság lehelete? Ezzel szemben nehezen tudnék erdélyibbet – természetesen a művészet tárgyilagossá tisztult fokán – elképzelni, mint Babitsnak Fogarason írt kötetét, a Herceg, hátha megjön a tél is-t, vagy mint Bartók pompás kis zenei képét: Est a székelyeknél, holott Babits és Bartók erdélyieknek semmiképpen sem mondhatók. Az egységessé fejlett ízlés irodalmunkból a vidékiességet végleg kiküszöbölte s ha íróink, művészeink élnek is vele, most már csupán művészi, légkörérzékítő eszköznek tekintik.

És mégis kell erdélyi irodalomról beszélnünk. Erdély ma nemcsak a magyar államéleti, hanem a szellemi és irodalmi egységből is elszakítva, rövid idő alatt saját műveltségnek alapjait volt kénytelen lerakni. Ebben segítségére voltak múltjának hagyományai is. Legtöbb iskolája s nem egy Unió előtt a központosított szellemi áramlatok idejében jelentőségét vagy létjogosultságát elveszítette, a mai nehéz megpróbáltatások között ismét megébredni kezd s a múltból megőrzött kereteket élő-eleven tartalommal tölti ki. Az irodalmi társaságok megkezdik működésüket; az Erdélyi Múzeum, mihelyt önrendelkezési jogát visszanyerheti, bizonyára elsőrendű tényezője lesz az erdélyi műveltségnek; mellette új életre kelt a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum s teljesen új átszervezéssel munkához láttak a kolozsvári Erdélyi Irodalmi Társaság, az aradi Kölcsey- és a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond-egyesület. Az irodalmi élet élénkségét mutatják a folyóiratok is, amelyek közül azonban nem egy, sajnos, hamar megszűnt. A rövid életű Zord Idő, Napkelet, Tavasz és Magyar Szó után magasabb irodalmi célokért küzdő folyóirat csupán egy maradt: a Reményik Sándor és Walter Gyula szerkesztésében megjelenő kolozsvári Pásztortűz.

Ezeknek a kulturszerveknek eredményes működéséhez azonban az adott viszonyok közt egyelőre vérmes reményeket alig fűzhetünk. Ha e viszonyok nem javulnak, hovatovább azzal kell számolnunk, hogy az új magyar nemzedékeket magukba fogadó felekezeti iskolák bezárják kapuikat. Szerencsés tünetnek kell tartanunk, hogy az eddig világnézetileg kettéválasztott erdélyi magyarság most közös élet-programban összeolvadt. A helyzet javítását célzó küzdelemnek magából Erdélyből kell kiindulnia, minthogy e téren a szükségleteket s azok határait mégis csak maga az erdélyi magyarság ismeri legjobban. Ennek a mozgalomnak, ha célhoz ér, elsősorban Erdély műveltségére s irodalmi életére lesz igen nagy hatása.

Az elszakadásnak azonban nemcsak az erdélyi műveltség külső kereteire van hatása, hanem természetesen magára az irodalmi életet teremtő erdélyi lélekre is. Az előbb azt mondottuk, hogy formai szempontból nincs és nem is lesz erdélyi irodalom, mert a magyar irodalmi egységet többé semmiféle viszontagság szét nem darabolhatja. Belső, lélektani szempontból azonban azt látjuk, hogy nem is egy, hanem két erdélyi irodalom van kialakulóban. Két erdélyi irodalom van éppúgy, mint két Erdély: az egyik az önnön testrészétől elszakított anyaország Erdélye, a fájó emlékekből fölépített Álomország, amelyet a ránk szakadt barbár nemzetközi állapotok oly messzire toltak tőlünk, hogy képzeletünk szárnyain is alig érhetjük el: a másik a sorsukat vállaló magyar testvéreink tragikus Erdélye, olyan valóság, amely számukra mindennapi, képzeletükbe és lelki életükbe ezer gyökérrel belefogódzó élmény. Az egyik irodalomnak legfőbb határozó jegye az emlék, a távolság s a vágyakozás szivárványútja – egyetlen híd a két világ között, amelyre a képzelet szívesen lép. Erdély létkérdése ebben az irodalomban is fölmerül, de csak úgy, mint kedves halottainké, akiknek egyéniségét, jelentőségét, igazi szépségeit valójában csak elvesztésük után értékeljük. Tudjuk, hogy ennek a halottnak lesz föltámadása, de az időpontot a mai változó időknek minden más kornál sűrűbb fátyola eltakarja előlünk. Ezért van az, hogy ez az irodalom – mint Móricz Zsigmond Tündérkertje is mutatja – inkább Erdély múltjával foglalkozik.

A másik irodalomnak, az erdélyiek irodalmának anyaga ilyen szivárványos ábrándkép nem lehet. Itt súlyos földrétegek alá rejtett gejzírként kell az irodalmi megnyilvánulásoknak előtörniök olyan talajból, amelyet vak ösztönök és kérlelhetetlen életerők szövedéke alkot. Nekünk Erdély a messzeség távlatán föltűnő kép, amelyet az emlékezés könnyen összhangba rendez, nekik kialakulásra váró életsors, egyéni életüknek történeti hivatássá való kiszélesedése, amely felett még mindig éberen virrasztanak a vérengző Európától föltámasztott rémlátomások: a világháború, a rabszolgabéke, a szétzúzott emberiség eszmény sötét foszlányai. E csodálatos szépségű országrész körül, amely világnézeti, vallásfelekezeti és nemzetiségi kérdéseknek mindenkor bölcs egyensúlyozója volt, most magasra nőttek a bércek. A társtalanná vált,m agára hagyott erdélyi lélek mélységes katlanból szól hozzánk. Nem lehet csodálkoznunk, hogy hangján zord végzetszerűség remeg át. Az egész erdélyi irodalomnak ez egyik legjellemzőbb tulajdonsága. A sorskérdés annyira beleömlik a néplélek legrejtettebb redőibe is, hogy úgyszólván nincs irodalmi megnyilvánulás, amely súlyos gondok nehezékeit ne hordaná magával. Ez a légkör legkedvezőbb a költészetre s különösen a költészetnek a végzet-kérdésekkel összefüggő ágára: a tragédiára. E nagy műfaj közeledését egyelőre nem érdektelen kísérletek jelzik (Kaczér Illés, Bárd Oszkár, P. Jánossy Béla és Kádár Imre), de árnyékát nem is a drámai, hanem inkább a lírai műfajokban veti előre. A líra a legkéznélfekvőbb hangszer, amely mindenféle lélekállapot megszólaltatására egyképpen alkalmas. Az erdélyi „dalok” út hatnak, mint a kialakulófélben lévő nagy tragédia egy-egy versszakai. Tragikus jellegük nem is önmagukban, hanem a mögéjük feszülő sötét háttérben van. Minden jelentőssé válik ebben a világban: egy erdőn keresztülmenő lovas-favágó alakja; látogatás egy falusi temetőben; találkozás egy vándorral, aki kifelé megy… A Végzet kajánul les erre a világra, mint sziklát tartó óriás, amely irigykedve nézi a gyanútlan szerelmeseket s az édes csókra vár, hogy a sziklát közébük vágja. Minden szó, minden tett, a szemnek legkisebb rebbenése fölszakíthatja a behegedni nem tudó sebet s fölvetheti az örökké settenkedő nagy kérdést: mi lesz velünk? Olyan ez a költészet, mint halottas ház, amelyben mindennek, még egy félig telt pohár víznek megpillantása is könnyet fakaszthat, mert a nagy halottra emlékeztet.

Ennek az elfojtott, bujdokoló siratásnak s a sűrű fájdalomfellegen egyszer majd áttörő napfény várásának legmelegebb hangú megszólaltatója a lírában Reményik Sándor. Lehet, hogy vannak Erdélyben áldottabb tehetségű költők, de egy sincs, aki nála mélyebben és átfogóbban kifejezné korának lelkét. Nemcsak irodalmi, hanem közéleti jelenség is. De hangsúlyoznunk kell, hogy mind a két megnyilatkozásában eredeti, nemes és őszinte. Nem politikát űz és nem népszerűséget keres. Erdély neki is, mint mindegyik költőtársának, önnön élete benső kérdése. Nem tud más világot tükrözni, mint csak azt, amely körülötte van: vadvizek zúgását, egymásba ölelkező bércek vonalát, a gyönyörű kristályvárost, Kolozsvárt, ahol nevelkedett s a szomorú erdélyi sorsot, amelynek megélésétől sajnos annyian futva menekülnek. Ezt a sorsot éli, mint ember és zengi, mint költő. Élete nem szívódik föl teljesen a költői formába, de viszont költészete sem válik soha puszta közéleti megnyilatkozássá.

Elvontabb nála s inkább tiszta költői Falusi elégia c. verseskötete az utóbbi évek magyar lírájában a legszámottevőbbek közé tartozik. Ennek a fiatal nagyenyedi tanárnak, akit különben Jékely Lajos*-nak (Áprily Lajos) hívnak, lírikus tehetsége abból a fajtából való, amely nagy gonddal inkább lelke magános palotáját építi s az életet csak a csúcsíves ablakok színes üvegein átszűrve bocsátja magába. Kész a formában és a technikában s ha tanulmányok, kedvező életkörülmények segítik, bizonyára kibontja még költészetének egész benne rejlő gazdagságát. Áprily Babitsra emlékeztet anélkül, hogy közvetlen hatásról beszélhetnénk nála. Viszont Tompa László Erdély hegyei közt c. kötetében Vajda János zord költészetének igézete él. Itt sincs átvételről szó, csupán a költői hangszer rokonvonásairól. Áprilyben kialakult már az alkotó összhangja, amelyre a fájdalom csak könnyű árnyékot vet, mint a szempilla a ragyogó asszonyi szemre. Tompánál ez a fájdalom előttünk vonaglik. Egypár megkapó versében ugyan látszólag megtalálja már a szirtfokot, amelyről nézve az érzések tőle idegen, művészi hullámverések csupán,d e lírájának, amely ihletet csak a fájdalomtól nyer, nincs természetében a bölcsészetté való elvonatkozás adománya.

A mélabúnak szelídebb hangjait szólaltatja meg egy másik nagyon tehetséges erdélyi lírikus: Ligeti Ernő. Költészetét azonban csak a háború előttről ismerjük. Újabban inkább újságírással foglalkozik s művészeti törekvéseinek a szépprózában keres teret.

Nehéz lenne e kis cikk keretében arról a határozottan gazdag költői terméstől csak halvány képet is adni, amely a meginduló erdélyi irodalomnak kétségtelenül legfigyelemreméltóbb ágát alkotja. E folyóirat alkalmat nyújt majd arra, hogy behatóbb méltatások révén a magyarországi olvasóközönség az erdélyi líra minden jelentékenyebb képviselőjével megismerkedjék. Ezek közé kell számítanunk azokat is, akiket most csak névleg soroltunk föl: a kissé egyenetlen, de néha magas szárnyalású Berde Máriát, Bárd Oszkárt, Walter Gyulát, a Pásztortűz szerkesztőjét, Szombati Szabó Istvánt, Nagy Emmát, Finta Zoltánt, Finta Gerőt, Gyarmati Ferencet, Elekes Györgyöt, Serestély Bélát, Halmágyi Samut, Maksay Albertet, Kovács Lászlót, Olosz Lajost stb.

De nemcsak erdélyi költőkről beszélhetünk, hanem erdélyi prózaírókról is. Itt ez az elnevezés inkább kritikai értékelés akar lenni s annyit jelent, hogy vannak kitűnő magyar íróink, akiket csak azért nem ismerünk, mert – erdélyi írók. Ezek közé tartoznak: Gyalai Domokos, az Ősi rögök c. elbeszélőkötet szerzője, a Nagyváradon élő Tabéry Géza, Molter Károly, a Hajótöröttek szerzője: Balogh Endre, s a legújabban föltűnő Nyíri József. Az ő kezükben éppúgy, mint a költőkében az erdélyi dal, kialakult már az erdélyi novella. Az erdélyi regény még készül: az életben s az írók lelkében egyaránt fonódik hímes szövetje.

A prózai műfajokon leginkább éreztetik hatásukat azok az áldatlan műveltségi viszonyok, amelyek ma egész Európában megvannak, de sehol sem oly nagymértékben, mint Erdélyben, ahol a műveltség folytonosságához szükséges áldásos légkör oly igen hiányzik. Az újságírás még tudja foglalkoztatni a publicisztikát és kritikát; az előbbiben Paál Árpád, Dózsa Endre, Indig Ottó és Szentimrei Jenő tűnnek ki, az utóbbiban: Csergő Tamás, Kristóf György, Seprődi János, Kiss Ernő; de nem nyújthat teret a tudományok bensőséges művelésére. Hová tűnt az a békebeli álom, amelyet Kolozsvárról, mint a magyar Heidelbergről szőttünk? Mivé lett Apáthy nagyszerű tudományos intézete, mivé lettek a kolozsvári klinikák? Elölről kell kezdeni mindent. Reméljük, az erdélyi románság is rá fog egyszer arra jönni, hogy volt valaha egy mindenek fölött álló erkölcsi eszmény: az erdélyiség, az erdélyi öntudat, amelynek legerősebb támasza éppen a nemzetiségek szabadsága és a tudományos műveltség voltak. Ez a belátás, ha egyszer elkövetkezik, akkor semmi sem állja útját annak, hogy a mesterségesen szétdarabolt magyar szellemi élet újra eggyé forrjon. Addig az erdélyi írók szava olyan, mint végvárak őreié, amelyet a szél szeszélye csak foszlányokban hoz el hozzánk.

Kuncz Aladár

Forrás: Napkelet 1923. 1. sz.