Úgy tünik nékem, hogy az istenekkel
egy a férfiú, aki szemben ülhet
véled és édes szavadat közelről
hallja, hogyan szól,
s ezt a vágykeltő nevetést, amelytől
felszökik mellem közepén a szívem;
hisz ha látlak s bár kis időre, hangot
nem tud a nyelvem
adni, megtörvén elakad, s a könnyű
tűz egész bőröm befutossa végig
nyomban, és nem lát a szemem se, zúgván
zúg a fülem már.
És veríték önt el, egész valómban
reszketek, fűnél szinem íme zöldebb,
s mint ki végéhez közelít, olyannak
látszom, Agallisz.
Tűrni kell mindezt, ha ez így van, úgyis...
(Ford.: Devecseri Gábor)
Kortárak
és kései utódok egyaránt tisztelettel adóztak annak a költőnőnek, akinek
érzelemvilágáról, személyiségéről – saját versei alapján – csaknem mindent
tudunk, életéről azonban vajmi keveset. Még nevét sem biztosan: ő maga ugyanis
Pszapphónak nevezi magát verseiben, de költőbarátja, Alkaiosz már a számunkra
ismerős Szapphó formában szólítja meg őt. A források külsejét illetően is
ellentmondóak: míg egy papirusztöredék csúnyának, sötét arcúnak és alacsony
termetűnek írja le, addig Alkaiosz, a személyes ismerős „ibolyafürtű, szent,
édes mosolyú Szapphónak” mondja. Meglehet, Alkaioszt már a költői személyiség
vonzása befolyásolta.
De
milyennek ábrázolja magát Szapphó a versekben? Erre a kérdésre az elemzésül
választott vers adja a legjobb választ.
Ez
pedig szerelmes vers, akárki láthatja. De mily különös! Háromszereplős vers, a
szokványos szerelmi háromszöggel: az imádott lény valaki más társaságában
boldog, és emiatt a versíró én kesereg. Szokványos? Dehogy. Nem mindegy már a
szerelmi háromszöget alkotók egymáshoz való viszonya sem. Nő írja – nőnek, és
férfit irigyel benne, aki a szeretett nő közelében lehet. A szerelmi érzés eme
furcsaságára térjünk rá később, már a vers ismeretében, ha már sorról sorra
kipuhatoltuk, miként elevenedik meg ez az érzés a költeményben.
A
vers elején a vetélytárs személyére fordítja figyelmünket a költő: isteni
magaslatokba emeli őt, bár semmi különösen nem tudtunk meg a rejtélyes
férfiról. Személye teljesen homályban marad, az isteni magaslatokra nem saját
tulajdonságai révén kerül fel, hanem pusztán annak a boldogságnak a révén, amit
a kedves közelléte okoz. Hamar le is siklik róla a költőnő pillantása, és
rávetül a kedvesre, hogy részletezze: milyen és hányféle élménnyel ajándékozza
meg a vele társalkodót. Megtudjuk, hogy édeshangú, hogy csábítóan nevet, de
semmi többet. Nem áradozik Szapphó sem szépségéről, sem jóságáról; nem szerzünk
tudomást sem külső, sem belső erényeiről. Ő sem érdekes a vers szempontjából.
És ha egy szeretett lény nem fontos egy szerelmes versben, akkor ki? A szerelmi
háromszög harmadik tagja, az idillt néző (vagy elképzelő, hiszen egyetlen
konkrét utalás sincs arra, hogy valós jelenetről van szó), a lírai én. Arra
figyel csupán, hogy ő miképpen éli meg ezt a fájdalmas-édes élményt. Pontos
biológiai leírását kapjuk annak, hogyan hat egy lelki élmény a testre:
szívdobogást érez, elnémul, megbénul a nyelve, elhomályosul a tekintete, zúg a
füle, veríték önti el, remegni kezd, elsápad, mint a haldokló. Ki nem észlelte
volna még ugyanezeket a tüneteket önmagán? Bármilyen izgalom ér bennünket,
ugyanígy válaszol testünk a lelki ingerre. Hibátlanul pontos a leírás, és
éppen, mert mindnyájunkra jellemző, megkérdezhetjük: mi ebben az érdekes? Éppen
az, hogy először írja le valaki a világlírában a szerelmi élmény okozta
biológiai reakciókat, elsőként figyel valaki önmagára, a költői szubjektumra.
Az
önmegfigyelés szigorúan a lelkiállapot okozta testi elváltozásokra
korlátozódik. Nem tudunk meg belőle semmit a költőnő külsejéről sem, mint ahogy
nem kaptunk képet sem az irigyelt vetélytársról, sem az imádott leányról. A
költőnő számára a személyiség egésze, emberi lényege a fontos, nem a
külsőségek. Talán ezért történhetett az is, hogy a források külsejét illetően
ellentmondásosak. Ez a sajátos élveboncolás az első irodalmi önmegfigyelés, az
első olyan költői leírás, amely nem megszólító formában rólad vagy elbeszélő
formában róla szól, hanem tárgyilagosan objektív elemzését adja a lehető
legszubjektívabb énállapotnak. Az első vers a világirodalomban, amely a költőt
méltatja figyelemre a költemény tárgya helyett. A vers tartalmi újszerűsége,
felbecsülhetetlen értékű sajátossága ebben rejlik.
A
szerelmi érzés jellege a másik fő sajátossága a műnek. Nő írja nőnek, aki
férfival van: a helyzet egyértelműen leszbikus és biszexuális kapcsolatra utal.
A prűd utókor megpróbálta félreértelmezni a verset, a perverzitásokon
csámcsogók pedig élvetegen taglalták minden részletét. A valóság – mint oly
sokszor – a két véglet között van. Az antik görögök életében mind a
homoszexualitás, mind a biszexualitás megszokott volt. Ennek feltehető
magyarázata abban rejlik, hogy más-más életmódot folytattak a férfiak és a nők,
ugyanis mindkét nem képviselői az azonos nemű társakkal voltak összezárva.
Gondoljunk a sokszor évtizedekig tartó katonáskodásokra, amikor a férfiak
ritkán jutottak nőhöz; gondoljunk arra, hogy a nők még az athéni demokrácia
fénykorában sem vehettek részt a politikában, és távol tartották őket a
nyilvános helyektől is. Végül gondoljunk a nemek szerint megoszló kultuszokra,
amelyekből a másik nem képviselőit kizárták. Ilyen sajátosan női kultusza volt
Hérának és főként Aphroditénak Leszboszon.
Kultikus
közösségben élt Szapphó a maga köré gyűjtött leányokkal, akiket a közösen
végzett szertartásokon túl a női lét legfontosabb dolgaira tanított: énekelni,
táncolni, kézimunkázni. „Most pedig szép dalt dalolok, vidámabb lesz talán
ettől valamennyi társnőm” – mondja 160. töredékében. Meghitt lelki közösség
alakult ki ezekben a kultikus-nevelési csoportokban, ahol a létfontosságú
problémákon túl a jellegzetesen női apróságok is mindennaposak: a 98. töredék
például egy „divattanácsadásról” tudósít. Tanítványai nemcsak Leszboszból
érkeztek, hanem Ióniából is sereglettek hozzá. Verseit túlnyomó többségben ezekhez
a lányokhoz írja, többeket közülük név szerint is említ: a leggyakrabban
Atthiszt. De néven nevezi más tanulóközösségek vezetőnőit is, akiket féltékeny
dühvel gúnyol: Gorgót és Andromédát. Már az attikai komédiaíróktól származik a
torzkép Szapphóról, a tanítványaira és tanárnő társaira egyaránt gyűlölködő
szörnyetegről, akinek homoszexualitását megbocsátják – nem is megbocsátják:
természetesnek tartják, miként Platónét, Szókratészét, Alkibiadészét -, és
inkább férfifaló kéjnőt formáltak belőle.
Feltehetőleg
a komédia berkeiből származik az a legenda is, amely szerint Szapphó szerelmes
volt egy Phaón nevű révészbe, aki elutasította őt, ezért a költőnő a leukaszi
szirtről a tengerbe vetette magát. A férfiért magát megölő asszony alakját
vette át Ovidius a görögöktől, és állította be a Hősnők sorába, neki
tulajdonítva a 15. fiktív levelet. Ez a költőnő lényéből már mit sem sejtető
kép élt évszázadok során a köztudatban, hiszen Ovidius művei fennmaradtak,
Szapphóét pedig csak Bizáncban olvasták görögül, a 12. századig. Ezzel
párhuzamosan élt azonban Catullus átköltésének köszönhetően az igazi Szapphó
képzete is: a római költő éppen elemzett versünket, a legjellegzetesebb
Szapphó-sorokat fordította le latinra. Átköltésében „valódi” szerelmes verssé
vált: férfi írta nőnek, férfiszenvedéllyel és – Szaphó szavaival. Catullus
meglátta a versben az elsőt és egyedülvalót, megérezte, milyen lehetőséget rejt
magában a költői szubjektum előtérbe helyezése. A római férfi költő átvette a
témát és a szenvedély hevét, de átvette a vers formáját is. Azt a versformát,
amelyest – minthogy bizonyítani nem is lehet, hogy Szapphó találta fel, de a
ránk hagyományozott versanyagban ő használta először és a legtöbbször – róla
neveztek el.
A
szapphói strófa az aiol nyelvű költészet formáinak egyike, azé az aiol
költészeté, amely a görög időmértékes verselésen belül egy elkülönülő
verstípust hozott létre: a nem lábakból-ütemekből építkező, hanem aiol
kólonokból álló strófaverset. Évszázadok verstani babonája, rossz beidegződése
besorolta az aiol formákat is a homogénnek tekintett antik típusú időmértékes
verselésbe, holott sajátos felépítésükkel különálló rendszer alkotnak. Az aiol
verselés lényege, hogy a strófák sorait nem szabad lábakra szabdalni, mert így
sorozatosan ismétlődő ritmusegységeket nem találunk bennük, a sorok egészükben
ismétlődnek a strófán belül, a versegészen belül pedig a strófák ismétlődnek.
Erre a versalkotó elvre azért szükséges felhívni a figyelmet, mert a másként
értelmezés, a lábakra bontás félreértésekre adhat lehetőséget.
Eredeti
formájában a szapphói strófa háromsoros volt: kélt tizenegy szótagos ún.
szapphói sorból és egy ún. szapphói tizenhat szótagos sorból állt. Képlete ez
volt (az x a közömbös szótagot, a // a sormetszetet jelöli):
- υ – x // - υ υ – υ – x
- υ – x // - υ υ – υ – x
- υ – x // - υ υ – υ – x // - υ υ - x
A
négy sorra tagolás későbbi fejlemény csupán. Ha tudomásul vesszük a strófa
eredeti formáját, a háromsoros képletet, úgy nem tűnik szabadosságnak, a költő
zsenialitásával menthető poetica licentiának az a tény, hogy Szapphónál a
hosszú sor utolsó egysége előtt gyakran nincs szóvég, a hosszú sort egybefüggő
szövegként írta, így nem meghökkentő szóátvágásokat hozott létre évszázadokkal
(vagy évezredekkel) a szóátvágás divatja előtt, hanem szabályosan írta saját
formáját, amit mi rosszul ismertünk.
Az
eredeti görög szöveg első szakasza az eredeti tagolásban, fonetikusan átírva
ugyanis így hangzik:
Phainetai moi kélnosz iszosz theoiszin
emmen ónér, hottisz enántiosz toi
iszdanei kai plászion ádü phóneuszasz hüpakúei
Míg a
későbbi tagolást alapul véve így módosul:
Phainetai moi kénosz iszosz theoiszin
emmen ónér, hottisz enántiosz toi
iszdanei kai plászion ádü phóneu-
szasz hüpakúei
A fordítók
ennek a tévesen szóátvágásnak minősített jelenségnek a merészségét nem is
vállalják, nem vállalta már Catullus sem híres 51. carmenjében:
Ille mi par esse deo videtur,
Ille, si fas est, superare divos,
Qui sedens adversus identidem te
Spectat et audit
És nem
vállalja az eredeti Szapphó-verset, valamint az utánérző Catullus-költeményt
egyaránt lefordító Devecseri Gábor sem.
Szapphó 31. vers:
Úgy tünik nékem, hogy az istenekkel
egy a férfiú, aki szemben ülhet
véled és édes szavadat közelről
hallja, hogyan szól,
Catullus 51. carmen:
Úgy tünik nékem, hogy az istenekkel
egy, s ha nem bűn mondani. náluk is több
az, ki szemben ül veled, egyre lát és
hallja a hangod.
A
strófa háromsoros tagolásával egybemarad a félbevágott szó, de ez mit sem von
le Szapphó költői nagyságából. Nem a szóátvágás merészsége teszi naggyá, hanem
azok a gondolatmenet lényegét, a költőnő szerkesztésmódját, a költői
nagyítólencse irányváltását visszaadó megoldások, amelyek azonban – sajnos –
szintén elkerülték a fordítók figyelmét.
Miről
is van szó? A költőnő először az ellenfélről, a harmadik személyről beszél, így
is kezdi a verset: Phainetai moi – Úgy tünik nékem (az a férfi). A távcső a
szeretett, második személyben megszólított lényre fordul, majd onnan átvándorol
és kiköt a költői szubjektumon. A gondolatmenetre, a figyelem vándorlására
nyelvi eszközzel és szerkezeti elemmel is felhívja a figyelmet Szapphó: a
helyzetdal lezárásában, a háromszögű látkép végén variált anafora (variált
ismétlés) található. egy ige harmadik személyű alakját (ő, a férfi) felváltja
az egyes szám első személy (költői én). Lássuk az utolsó szakaszt:
ekade m’ idrósz kakheetai, tromosz de
paiszan agrei, khlórotera de poiász
emmi, tethnakén d’ eligó pideuész, phainom...
A
töredékes sor végén a phainom... alak a phainomai alak befejezetlen formája,
jelentése: úgy látszom, úgy tünök. A sort a fordítók tetszőlegesen egészítik
ki, Devecseri meghagyja a csonkult igealakot, és az Agallisz nevet állítja
mellé. Én kiegészíteném a teljes igealakra, és Atthisz nevét tenném a sor
végére, hiszen az ő neve fordul elő a legtöbbször a költőnő verseiben (49.,
90., 94., 96., 131. töredékek).
A
háromsoros strófatagolást kétezer év múltán nem lehet visszaállítani, hiszen a
kétezer éves költői hagyomány a négysoros strófát kanonizálta. Ám
megvalósítható a harmadik sor két sorra törése egy szóátvágással, ezzel
jelezzük: a kélt sor eredetileg egybe tartozott, köztük nem volt sem szünet,
sem szóvég. Az első strófa ennek megfelelően így hangozhatnék:
Úgy tűnik nékem, hogy az istenekhez
mérhető a férfi, ki véled ülhet
szemben és hallhatja közelben édes-
hangú beszéded
És
megvalósítható a költőnő által létrehozott keret is az igealak anaforás
visszavételével, az igerag megváltoztatásával:
majd verejték öntözi testem, elfog
minden ízemben remegés. A fűnél
sápadóbbnak, s mint aki halni készül,
úgy tünök, Atthisz.
Az
igealakok keretezte vers nem itt zárul. egy vagy több következő strófát sejtet
a csonkán maradt szakasz első sora. Ám így, töredékes voltában is teljes a
vers, éppen a fő gondolat, a szerelmi érzés biológiai leírása és a költői én
fókuszba helyezése révén. Nem tudni, miképpen folytatódott a fájdalmasan bölcs
belenyugvással kezdődő következő strófa. „Tűrni kell mindezt, ha ez így van,
úgyis...” – mondja kicsit akadozottan Devecseri, holott a görög szöveg simán,
zökkenőmentesen folyik, valahogy így: „Mégis el kell tűrni, ha egyszer így
van...”
Talán
nem is árt ennek a versnek a töredékes fennmaradást. A költőnő a lényegien újat
a megmaradt részben adta. A Pszeudo-Longinosz néven ismert szerző, akinek
esztétikai munkája, A fenségesről az ókori elméleti irodalom egyik kiemelkedő
teljesítménye, és akinek művében az elemzett Szapphó-vers fennmaradt, talán nem
véletlenül vette át eddig a szöveget. De ezek csak találgatások. A vers
nagyszerűségét – töredékes voltában is – nemcsak az ókoriak (Catullus és az
elméletírók) érezték át, hanem az egész európai utókor. A szapphói strófát
minden nép irodalmában megtaláljuk, természetesen az adott nyelv prozódiai
lehetőségeihez igazítva. A magyar műfordítás-irodalomban egymással versengve
keletkeztek a fordítások, eddig 23 jelent meg nyomtatásban, köztük Kölcseyé,
Adyé, Kerényi Károlyé, Trencsényi-Waldapfel Imréé. Minden fordításnak megvan a
maga szépsége, mindegyikben vannak olyan részletek, amelyek jobbak a többinél.
Az eredeti tökélyéhez azonban egyik sem ér fel: az egyszerű, sallangtalan
leírás döbbenetes ereje, újszerűsége megismételhetetlen.
SZEPES ERIKA
SZAPPHÓ (i. e. 625 k. – i. e. 586 k.) ógörög költőnő.
Életrajzi adatai helyett „csak” rendkívüli sikereiről tudunk. Pénzt vertek
arcmásával, kilenc verseskönyvét az egész ókor csodálta. A későbbi századoknak
csupán 192 verstöredéke maradt meg a halálról, szépségről és szerelemről,
próbára téve a műfordítók egész seregét.
(Forrás: 100 nagyon
fontos vers 9-14. old. – Lord Könyvkiadó Bp., 1995.)
