Balassi Bálint (1554-1594): Könyörgés

 
Adj már csendességet,
lelki békességet,
Mennybéli Úr!
Bujdosó elmémet
Óvd bútul szívemet,
Kit sok kín fúr.

Sok ideje immár,
Hogy lelkem szomjan vár
Mentségére;
Ne hagyd, őrizd, ébreszd,
Haragod ne gerjeszd
Vesztségére.

Nem kicsiny munkával,
Fiad halálával
Váltottál meg:
Kinek érdeméért
Most is szükségemet
Teljesítsd meg.

Irgalmad nagysága,
Nem vétkem rútsága,
Feljebb való:
Irgalmad végtelen;
De bűnünk éktelen,
Romlást valló.

Jóvoltod változást,
Gazdaságod fogyást
Nem érhető,
Ki engem, szolgádat,
Mint régen sokakat,
Ébreszthető.

Nem kell kételkednem,
De jót cselekednem
Igéd szerént.
Megadod teljesen,
Mit ígérsz kegyesen,
Hitem szerént.

Nyisd fel hát karodnak,
Szentséges markodnak,
Bű tárházát,
Add meg életemnek,
Nyomorult fejemnek
letört szárnyát.

Repülvén áldjalak,
Élvén imádjalak
Vétek nélkül,
Kit jól gyakorolván
Haljak meg, nyugodván
Bűn s kín nélkül.

Szana Tamás: Magyar költők szerelmei - BALASSA BÁLINT (1554-1594)

 

    GYARMATI és kékkői Balassa Bálint, a magyar Amphion, igazi gyermeke volt a korának. A XVI. század második felében születve és élve, pályája kicsinyben egészen és híven visszatükrözi e korszak minden feltűnőbb jellemvonását. Nyugtalan, szenvedélyes, elragadtatásában túlzásokra hajlandó és féktelen, de szóban, tettben egyaránt igaz hazafi, feláldozni kész a szent ügyért életét, mindenét.
    Nemes tulajdonságait szülőitől örökli. Anyjától a család és vallás szeretetének szép példáit látja, míg a hazáért lángolni atyjától tanul, ki folyvást nagy fontosságú tisztségeket tölt be a törökkel vívott folytonos harcok e nehéz és viszontagság teljes korszakában.
    A költő kora fiatalságáról keveset tudunk. Nagyon hihető, hogy házi nevelésben részesült s anyjától nyerte azt a vallásos irányt, mely költeményeinek legnagyobb részén éltető és tápláló ér gyanánt vonul át. Hatással lehetett reá udvari papjuk: Bornemisza Péter is,kinek közel ezernégyszáz nyomtatott ívre terjedő irodalmi munkássága, nemcsak nagy tevékenységről, de ama korban jelentékeny írói tehetségről is tanúskodik.
    A fegyverviselésben, lovaglásban és táncban – ama kor divata szerint – szintén már gyermekkorában nyerte első kiképeztetését. Kitűnő táncos volt s mint Istvánffy följegyezte, el is nyerte a dicsőség pálmáját, midőn Rudolf koronázása alkalmával, 1752. szeptember 25-én, a vendégség végével az asztalok kihordatván, a főrangú ifjak táncra kerekedtek. Bálint, ki ekkor 21 éves volt, Istvánffy szerint, olyan juhász-táncot járt, melyet az elemvényről Maximilián s a jelenvolt fejedelmek gyönyörködve, szemléltek.
    Ezzel a diadallal egyidejűleg, vagy talán pár évvel később, a vitézi élet gondtalan napja is fölvirradt számára. Mint maga mondja, Eger várában s környékén élte világát. Itt szerezte „jó lova mellett füven való létében” első énekeit s 1573-ban vagy 1574-ben itt virulhatott számára a szerelemnek is ama „szép pünkösdi rózsája”, melyről élte végeig egyenlő melegséggel énekelt, noha maga is bevallja, hogy olykor-olykor egy-egy „szegfü szép virág ajkairól is szedte az édes mézet”.
    A fiatal költő első s talán egyetlen igazi szerelmének tárgya: Losonczi Anna, Losonczi István leánya volt, kit 1579-ben már Ungnád Kristóf neje gyanánt mutat be Bornemisza Péter egyik könyvének ajánlata. A temesvári hős özvegye leányaival: Fruzsinával és Annával, Nógrád-megyei birtokán élte özvegysége napjait s itt ismerhették meg egymást még ifjú korukban Bálint és Anna is. Biztos adat gyanánt Istvánffy jegyez föl annyit, hogy Somoskő várát, midőn Kékkővel és Dévénnyel együtt török kézre került, Losonczi özvegye bírta s ennek veje; Ungnád Kristóf bízta a vár védelmét a bátortalan Fodróczi Miklósra, ki mindjárt az ostrom kezdetén Egerig szaladt. Ez az Ungnád Kristóf 1575-ben, vagy talán már előbb is, egri főkapitány volt. Igen hihető tehát, hogy a költő Egervárában „véghetlen szerelmének” folyvást közelében lehetett.
    Hogyan keletkezett viszonyuk s miként erősödött az Balassa keblében szilaj lángolássá, hiteles történeti adatok hiányában, nehéz megállapítani. Egykorú följegyzéseket nem találok róla s gyönge tájékoztatást is csak ama mélyen borongó szerelmi költemények nyújtanak, melyeket a Radvánszky-codex nyomán bocsátott közre pár év előtt Szilády Áron. Mennyi a valóság és mennyi a költött ezekben a versekben, nagyon bajos volna meghatározni; annyit azonban kiérezünk, hogy a költő első szerelme valamennyinél forróbb, igazabb s egész életére kiható volt. Ez volt a forrás,melyből költészete eredetét vette s melyhez még akkor is visszatér, midőn már erős fogadást tett, hogy első kedveséről nem fog több éneket szerzeni. Érzelmeinek őszinteségét és mélységét akkor ismerjük meg egész erejében, ha a Losonczi Annát zengő dalokat összehasonlítjuk a mások nevére írt énekeivel. Míg ez utóbbiak rendesen egy-egy külföldi példánykép erős hatását éreztetik, addig amaz énekei, „kiket bánatjában, szerelem lángjában szép Júliáról szerzett”, mindenkor szívének meghatottságáról s csaknem lázasnak mondható szenvedélyről tesznek tanúságot. Ezek közt is alig találunk egészen eredeti darabot; de a költő a készen kapott keretbe már saját kedélyvilágának pompásan talált rajzát illeszti s az a melegség, mely minden során elömlik, a költői egyéniség lebilincselő varázsát gyakorolja reánk. Így csak az a költő dalolhat, akinek igazi élményei vannak. Ezrét egyes versei ha nem is biztos, de legalább megbízható vonásokat szolgáltatnak első szerelmének szomorú történetéhez.
    Énekeinek egyikében, a negyedik számúban, csordulásig telt szívének egész nyíltságával írja: „tulajdona vagyok, szabad ő én velem, rabja vagyok, megyek, ha megöl is engem”, de ugyancsak itt már „elűzetéséről és számkivetéséről” panaszkodik. „Olthatatlan lángja” azonban a búcsúvétel pillanataiban is előtör s a meghatottság hangján dalolja:

Nem úgy mégyek el, hogy lennék nálad nekül,
Mert mikint hogy test nem élhet lélek nekül,
Igy te szerelmedtül
Soha nem válhatom meg halálom nekül.

    Nem kevésbé borongó érzelmeknek ad kifejezést a XXV. ének.

    A költő ismét az elválás fájdalma miatt panaszkodik:

Oly nehéz lelkemnek attul elválása,
Ki szerelmét hozzám igazán mutatta,
Mint testnek halálba
Vagyon a lélektől nehéz távozása.

Ó én két szememnek szerelmes világa!
Keserves fejemnek te valál gyámola:
Mire hát bánatra
Hagyál el engemet ilyen árvaságra!

Nemde nem kedvedért hagyék el egyebet,
Vajjon s kinek ajánlottam szerelmemet?
Szerettem-e többet?
Tudod kedveltelek egyedül tégedet.

Szegény fejemet már mivel vigasztaljam,
Szivemnek keservét kinek panaszoljam?
Magam hova fogjam,
Ha siralmim miatt én ugyan elasztam.

    A költő kénytelen bevallani, hogy a szakadás saját hibája miatt történt s ez a tudat elviselhetetlen teher gyanánt nehezedik szívére:

Igazán történt ez is méltán én rajtam,
Mert ok nekül magam bucsut neki adtam.
Szegényt háborgattam,
Hozzám nagy szerelmét semminek tartottam.

    Hálátlanságának érzése s a keserves megbánás kölcsönzik énekeinek ama borongó hangot, mely a magyar költészetben igazi hatással Balassánál szólal meg először. A vezeklés mélyen tátongó sebet tár föl; sebet, melynek gyors beforradását még akkor sem hihetnők, ha a költő olykor-olykor vidámabb accordokat csalna is ki lantjából.    
    A XXV-dik ének sötét, fájdalmas hangja mellett életrajzi szempontból is szerfelett érdekes. A költő ebben árulja el, hogy régóta égett Annáért s aligha nem már előbb is, mint az Ungnád Kristóf nejévé lett. Az ide vonatkozó versszak így hangzik:

Az ki most ezeket öszveszedegette,
szeretője után kesereg szivébe’:
Kit már szűz kezére
- Mint tudatlan ember - ok nekül ereszte.

    Ezt tudva, kétszeresen fáj neki a kedves elvesztése s még ellenállhatatlanabb szerelemmel eseng utána. Noha a más oldalán föl is találja Egerben s talán a régi bizalom is helyre áll közöttük, ha a változó körülmények Ballassát a „régi szerető” elhagyására nem kényszerítik. Részt vesz a Maximilián által pártolt Békes Gáspárnak Báthori István ellen intézett hadjáratában s 1575 június végén vagy július elején mint fogoly kerül Báthori udvarába. Elfogatásának körülményei ismeretlenek; de azt tudjuk, hogy Murád két ízben is kéri kiszolgáltatását, sőt másodízben már követelőleg írja Báthorinak: „Balassa János fiát, a többi rabszolgákkal egyetemben küldd azonnal magas portánkhoz, másképp nem cselekedvén és semmi mentséghez nem nyúlván, mint melynek különben is nem lészen helye előttünk. Mert tudjad, hogy magasságos portánknál azokra is különösen Balassa János fiára szükségünk van, nagy szükségünk.” Igen hihető, hogy Murád szultánnak a Balassa atyja kezei közt levő török foglyok kicserélése végett volt oly „nagy szüksége” Balassa Bálintra, Báthori azonban foglyok nélkül küldte vissza a sürgető levél átadásával megbízott Amhád csauszt s még kevésbé volt  hajlandó teljesíteni a szultán óhajtását, midőn nemsokára lengyel királlyal is megválasztották. Bálint 1576 végén vagy a következő évnek elején szabadulhatott meg fogságából, melyet Báthori – nem tudom, az atyáért-e vagy a fiú kiváló tehetségeiért, - eléggé tűrhetővé igyekezett tenni. A Bebek Judit és Csáki Borbála nevével szerzett versek legalább azt sejtetik, hogy ha szenvedett is Balassa elfogatásakor némi sérüléseket, később csak afféle szabad rab volt, kit becsületszava kötött a fejedelem udvarához s ha viselt bilincseket, azok a szerelem bilincsei valának. A Bebek Judit nevére szerzett éneket azzal kezdi, hogy lelke beteges az „új szerelemtől” s a költemény vége felé így ír:

Vigh lészen kedvem, ha ő magához kötelez,
Ha néha-néha gyötreni fog is tudom megkegyelmez,
Mer hiv szerelmem nálad énnékem nagy jókedvet szerez.

    A nagy jókedv nem maradt tartós Balassánál. Alig érkezik haza fogságából, elveszti (1577-ben) édesatyját, családi viszonyai egyik zavarból a másikba sodorják s heves természete nem egy alkalommal zúdítja fejére a hatóságok zaklatását.
    Az örökös alperes már-már alig talál időt arra, hogy régi szép szenvedélyének: a költészetnek élhessen. Lantját azonban 1578 végén újra megszólaltatja s az Anna nevére szerzett ének ismét csak arról tanúskodik, hogy a régi szerelem még mindig a régi erejével él szívében.
    „Nincs kívüled nekem, ki sok bánatomban vigasztaljon engem is!”mondja a költeményben a szeretőjének ok nélkül való haragjára és gyanúságára azzal felel, hogy ő folyvást csak a régi marad:

Hogy hagynálak téged
Ha elmémben forog szüntelen szerelmed?!

    E verseket már csak a távolból sóhajthatta Annája felé, mert Ungnád Kristóf 1578-tól 1583-ig horvátországi bán volt s a költőnek csakis a repülő madarak hozhattak híradást a kedves felől.
    Az Anna szívében támadt „ok nélkül való harag és gyanuság” folyvást tarthatott, mert Balassa csak ritkán és bizonytalan híreket kapott. A megindító fájdalom hangján írja magáról:

Régtől fogva égvén lassan-lassan elfogyok,
Szinte mint magátul gyuladott fa oly vagyok,
Titkos szerelemtül,
Mint tüz hévségétől
Fa, én is úgy száradok.

De ámbár romlanék, csak egyedül ne élnék, 
Ki úgy lehetne meg, ha én attul szót vennék,
Az ki én szivemnek
Királyné asszonya:
Ha annál kedvesb volnék.

    A költő egy ideg még ingadoz a szerelem és bosszúság között, de végre is belátja epekedésének hasztalan voltát s az „özvegy gerlicze” rászánja magát a házasulásra.
    Választottja Várdai Mihály kir. főpohárnok özvegye: Dobó Krisztina volt.    
    Balassa a gyászév eltelése után nem sokat várva, még az 1584-dik év vége előtt egybekelt Krisztinával. Ez a frigy azonban nem szerezte meg számára a családi élet csöndes boldogságát, sőt int maga mondja, a „rövid gyönyörüség, nagy hosszu bánatot rekeszte ő szivébe”. Dobó Krisztina unokatestvére volt Balassának s bár „házassága – mint végrendeletében írja – öccsének Ferencnek és András urabátyjának akaratjával is esett”, a vérrokonnal kötött frigy csakhamar a zaklatások hosszú sorát vonta a költőre. Balassa Bálint és neje ellen csaknem mindjárt egybekelésök után megindult a főbenjáró per, melynek szerzője a kapzsi Dobó Ferenc, ki kevéssel előbb saját anyját fosztotta meg úgyszólván betevő talajától, most pedig e per útján igyekezett birtokába ejteni saját testvérének s kétszeres vérrokonának vagyonát. A „testében beteges” Balassa tisztában volt az ellene indított pernek természetével. Ismerte a törvény rendelkezését, hogy „magzatjuk, kik együtt lakásukban születtettenek, szülejeknek javaiból és jószágokban örökösök és részesek nem lehetnek” s ez okból úgy magáról, mint vele üldözőbe vett nejéről hatalmas pártfogók és gyámok megnyerése által kívánt „gondot viselni”. Kérte barátait, hogy „mostani szükségében legyenek mellette az igazság szerint” s ezzel egyidejűleg, perének jobb fordulatot akarván adni, azt is elhatározta, hogy katolizál. Ellenségei alig értesültek szándékáról, mindent elkövettek, hogy út újabb bajok és zavarok közé sodorják. Bevádolták V. Sixtus pápánál, hogy Mohammed vallását követi s nemrég született fiának e vallás szertartásai szerint Musztafa nevet adott. A költő, e vádon fölháborodva, jelent meg 1586. augusztus 24-én az esztergomi káptalan előtt. Tagadta, hogy Mohammed követője volna s másodízben tett ünnepélyes vallást arról, hogy ő „bár eretnekségben született és neveltetett, most már mindazáltal erős hittel a róm. kath. egyház hívének vallja magát.”
    Áttérése, melytől könnyebbülést várt, csak terhesebbé tette helyzetét. Anyagi viszonyai az örökös perlekedés, a megbízottak költekezései miatt mind zavarosabbakká váltak s a költő végre is csak Hont-megyei birtokának eladása által segíthetett magán. Három egész esztendeig tartott ez a zaklatás s az örökös hányódások közben Balassa lelke csak akkor nyert némi könnyebbülést, ha emelkedett hangú istenes énekekben fejezhette ki érzelmeit. Szilády Áron aligha téved, midőn azt hiszi, hogy Balassa legszebb vallásos költeményeit ebben az időben szerezte. A költő, ha elcsüggedett is egy-egy pillanatra, újra összeszedte s a küzdelemre vallásos hévvel bátorította magát:

Te azért én lelkem meg ne botránkozzál,
Semmi dolgaidban azért hátra ne állj;
Nincsen jóakaród? – ne gondolj te azzal,
Te jó istenedben annál jobban bizzál.

    A bizodalom végre el is nyerte a maga jutalmát. 1588. február 15-én megérkezett a pozsonyi kamarához Ernő főherceg leirata, melyben tudtul adja, „hogy a király Balassa Bálintnak saját, valamint a magyar tanácsosok esedezésére megkegyelmezett s egyszersmind elrendeli, hogy a kiadott idéző parancsot vonják vissza s vérfertőző házassága miatt ellene a fiscus nevében semmiféle pert ne indítsanak”. A királyi kegyelem azonban nem volt képes kiengesztelni a költő ellenségeit s nemsokára megérkezett az esztergomi szent szék ítélete is, mely Balassa Bálint fiát, Jánost, mint törvénytelen gyermeket, az ősi birtokban való örökösödés jogától végképp megfosztotta. Ez sem volt elég. Mintha csak minden összeesküdt volna ellene, alig kapta meg a szentszék ítéletét, neje megvált tőle, hogy újabb okot szolgáltasson a gyanúsítgatásoknak s az ellenségek kárörvendő ujjongásának.
    A költő keblében ekkor újult erővel ébredtek föl a múlt emlékei. „Amint nejének hamisságát eszébe kezdte venni”, kétszeresen fájt elválása ama másik nőtől, akit „ok nélkül bolondul elhagyott volt feleségeért”. A világi élet „pokolnak tetszett előtte” s mennél inkább érezte háládatlanságát, annál erősebben kezdett föllobogni „régi szerelmének nagy tüze”.

És mint mérges nyillal őtt vad,
Kibül nyü-vas ki nem szakad,
Fetreng, sem élhet sem halhat,
Ugy türi szive fájdalmát.

    Reméleni sem meri, hogy az, akinek egykor „bucsut adott”, őt újra szerethesse; de azért lantja folyást csak a régi kedves magasztalására szólal meg s egymás után születnek az újabb és újabb dalok, melyekből, mint maga mondja, „megtetszik mivolta igazán életének”.
    Szerelmesét „Julia” névre keresztelte; de hogy folyvást Losonczi Anna lebeg előtte, nem csak abból tetszik ki, hogy egy helyen Julia-Annáról tesz említést, hanem a költemények tartalmából és vonatkozásaiból is. A költő, midőn Juliától sem „izenetben sem levélben semmi választ nem vesz”, azon könyörög, hogy legalább ne feledkezzék el róla s egy helyen bűnbánólag említi: miért nem fogadott szót Cupidónak, midőn az inté: „jobban becsüljed ez után, ne bántsd keserűséggel”. De most már későn volt. A költő életének házassága előtti és utáni része között mélység tátongott és ami e két részt a mélység felett összekötötte, az Szilády Áron szép szavaival élve, „koránt sem híd, hanem csupán költői lelke gyönyörű színekben ragyogó szivárványának magasan felverődő íve volt”. Balassa belátta epekedésének hasztalan voltát, fogadást tett, hogy régi kedvesének nevét versül többé nem említi s a reménytelen lemondás hangján dalolja:

Mi haszon énnekem hegyeken, völgyeken bujdosva nyavalyognom,
Szörnyü havasokon, fene-párducz-módon kietlenben bolyognom,
Tövis közt bokorban, sok esőben, hóban, holtig csak nyomorognom?
Ha mindenütt éget szerelem engemet, mind búm, kínom csak károm!

    Nyugtalan lelke egy helyről a másikra űzi őt. Bejárja Erdély földét, megfordul Bécsben is, a mulatság mámorába akarván fojtani kínzó fájdalmát, de „bús szívének” sebét sem a kóbor élet izgalmai, sem a lopott gyönyörök nem orvosolhatják. Először Zsuzsánna, egy bécsi nő neve bukkan föl énekeiben, majd Zsófiáról, az ismeretlen „szép szűzről” énekel, később ismét „remete módjára, havasok aljában élvén”, egy Margit nevű növendékleányhoz zengi dalait. E közben a kibujdosásról kezd gondolkozni s 1589. szeptember havának első felében csakugyan kezébe veszi vándorbotját. Egyik énekében elpanaszolja, hogy nagy hamisság és hálátlanság kergették a föld szélére. Könnyű kitalálnunk, hogy a hamisság vádja hűtelen nejét terheli s a „nagy bú és szemérem”, mely miatt bujdosni kénytelen, szintén neje hűtelenségének következménye. Dobó Krisztina, mint tudjuk, legnagyobb bajai között hagyta el őt s nemsokára azután egymás férj: gersei Pető Gáspár karjai között keresett kárpótlást. A költő, bármennyire érezte is nejének hálátlanságát, nem gondolkodott „rút bosszúllásról”. Eleinte, úgy látszik, meg is bocsátott neki („Mert nem illik hozzád, hogy róla gonoszat szólj”); később azonban a kíméletes hang helyét keserű szemrehányások foglalják el s a „virágénekek” egyikében már túláradt szívének méltó fölháborodásával zengi:

Szivednek nem hittem – tudod – sok ideig,
De utána jártál tovább esztendeig:
Hittel még istent is
Csalhatsz, mért nem embert is:
Meg is vér holtodig.

Szenvedj te is értem, hogyha én szenvedtem
Verjen meg az isten méltán is érettem,
Ne csalhass több szivet,
Itten érjen véget
Álnokságod értem.

Azt gondoltam: előbb a nap sötét lészen,
Mezei füveknek egy szinte sem lészen;
Mintsem azt érhessem
Tőled megvettessem
Isten bosszút tészen!

    A sűrű csapások és lelki rázkódások hatása alatt még az öngyilkosság eszméje is megfordul agyában. Erős vallásos érzülete azonban tiltakozik az ilyen elhatározás ellen, s ahelyett, hogy kezét önmaga ellen emelné, üldözött vadként, bujdosásnak indul, idegen földön keresni gyógyírt vérző sebeire.
    Minden hihetőség szerint Krakkóban telepedett meg, s innen látogatott el 1591-ben a tengerpartra, melyről egyik régóta ismeretes éneke végén tesz említést:

Ezeket irám
A tenger partján
Oceánum mellett
Kilenczvenegyet
Mikor jegyzettek
Másfélezer felett.

    A háborgó tenger látványa, ismét csak régi kedvesére s az érette kiállt szenvedésekre emlékeztette Balassát. Újra eszébe jutott Júliája s fogadása dacára sem állhatta meg, hogy még egyszer, utoljára dalba ne szője drága nevét:

Sebes tenger habja
Julia haragja,
Kinek vagyok ő rabja;
Lelkemet kivánja
Olthatatlan lángja
Mint párducznak prédája.

    E vallomást az utána következő töredékes sorokkal egy 1582-ben Danzigban megjelent régi könyv első lapján találta Deák Farkas. A múltakból visszacsengő hang nemcsak érdekes, de egyúttal megható bizonysága is annak: milyen mély és őszinte lehetett az a szerelem, mely Balassát első kedveséhez fűzte.
    A megsebzett költői szív idegen földön sem talált nyugodalmat. Önkéntes számkivetésében is az elhagyott otthon képei lebegnek Balassa előtt s a honvágy csaknem minden egyes újabb költeményében megszólal. Már-már tűrhetetlenné válik előtte az „idegen emberek” közt tartózkodás; midőn az ötödik tél után végre megérkezik a víg tavasz és a költő „megláthatja füstit régi lakóhelyének”.
    Amint 1594 tavaszán hazaérkezik, egyenesen a háború küzdelmei közé veti magát. „Jó ruhás legényeivel” megjelen a bajcsi táborban, hogy pár napra rá Esztergom falai alá vigye fájdalmát. Az ostrom május első napjaiban veszi kezdetét, s Thurzó György 19-dikén már arról küld tudósítást nejének, hogy a víz-vár megtámadásánál Balassa Bálint is sebeket kapott.
    A jezsuiták évkönyve írja, hogy mindkét lábán keresztül ment a golyó, s orvosi műtét alá kellett vetnie magát.
    A pap és orvos egyszerre jelentek meg ágyánál. Balassa, a pap intésére, istenbe vetett bizalommal tűrte a műtétet, s kínos fájdalmai közt csak ennyit mondott: „Hiszen atyám! Úgy akartam, hogy így legyen!”
    Ki ne látná e vallomásban a költőt, ki múltját siratva s a jövőtől már mit sem várva, önként keresi fel a golyók záporát, hogy eldobja magától a jobb napokat nem ígérő, megunt életet.
    Balassának nem sokáig kellett várakoznia a szabadító halál után. Május huszonhatodikán zárta le örök álomra szemeit s így az által sokszor megénekelt tavasznak, „az áldott szép pünkösd gyönyörű havának” egyik  napján jött el végórája.
    Az elgyötört, zaklatott test névtelen hősök poraival vegyült össze Esztergom falai alatt; de a költő lelke még most is él dalaiban, ama mélyérzésű szép dalokban, melyek tárgy, nyelv és alak dolgában egyaránt nagy gazdagodását mutatják költői irodalmunknak.
    Balassát túlszárnyalták a szerelem későbbi dalnokai, kik már műveltebb nyelvre, fejlettebb irodalomra találtak. Egyest azonban be kell vallanunk: egyes dalai úgy érzést, mint kifejezés tekintetében még ma, századok múlva is, a legszebb szerelmes verseink közé tartoznak.
    S ilyen tulajdonsággal kevés magyar költő dicsekedhetik!

Forrás: Szana Tamás: Magyar költők szerelmei. Budapest, 1887. Kiadja Hornyánszky Viktor könyvnyomdája

Báró Balassa Bálint (1554-1594)

 

    Szül. 1551-ben, Nógrád-megyei ősi várában, Kékkőben. Kiválólag hadi pályára neveltetvén, részt vett a Bátori István, erdélyi fejedelem elleni harczban, hol ennek foglyává esett.Szabadulván, itthon szolgált a törökök ellen, míg családi viszontagságai miatt 1589-ben elhagyta hazáját. Öt év mulva, 1594-ben ujra Esztergom sikeretlen vivásánál találjuk őt, hol több sebet kapván, a táborban múlt ki. Balassa elsőként tünik fel jelentékenyebbnek régi dalköltőink között. Dalait képletes, tömött nyelv, dallamos verselés és különösen strópha-alkatjoknak minden korábbi dalainkéit elülmuló szépsége s változatossága tünteti ki.

Ének a Végekről*
- Balassa és Rimai versei. Pozs. 1806. -

Vitézek! Mi lehet
E széles föld felett
Szebb dolog a végeknél?
Holott kikeletkor
A sok szép madár szól,
Mellyel ember ugyan él!
Mező jó illatot,
Az ég szép harmatot,
Ad, mely kedves mindennél.

Ellenség hirére
Vitézeknek szive
Gyakorta úgy felbuzdúl,
Sőt azonkivül is,
Csak jó kedvéből is,
Vitéz próbára indúl:
Holott sebesedik,
Öl, fog, vitézkedik -
Homlokán vér lecsordúl.

Véres zászlók alatt
Lobogós kópiát
Vitézek ott viselik,
Roppant sereg előtt
Távol a sík mezőt
Széljel nyargalják, nézik.
A párduczkápákkal,
Fényes sisakokkal,
Forgókkal szép mindenik.

Jó szerecsen lovak
Alattok ugrálnak,
Hogyha trombita riad;
Köztök ki strázsát áll,
Ki lováról leszáll,
Nyugszik reggel, hol virrad:
Midőn éjten éjjel
Csataviseléssel
Mindenik lankadt, fáradt.

A jó hirért, névért,
A szép tisztességért,
Ők mindent hátra hadnak;
Emberséggel példát,
Vitézséggel formát
Mindeniknek, ők adnak:
Midőn mint jó sólymok,
Mezőn széljel járnak,
Vagdalkoznak, futtatnak.

Ellenséget látván,
Örömmel kiáltván,
Ők kópiákat törnek,
S ha súlyosan vagyon
A dolog harczokon,
Szólittatlan megtérnek;
Sok vérben fertézvén,
Arczúl reá térvén,
Üzőt sokszor megvernek.

A nagy széles mező,
S a szép ligeterdő
Sétáló palotájok;
Az utaknak lese,
Kemény harczok helye,
Tanuló oskolájok;
Csatán való éhség,
Szomjuság s nagy hévség,
Fáradság: mulatságok.

Az éles szablyákkal
Méltán örvendeznek,
Mert fejeket ők szednek;
Viadalhelyeken
Véresen, sebesen,
Halva sokan feküsznek;
Sok vad madár gyomra
Gyakran koporsója
Vitézül holt testeknek.

Oh végbelieknek,
Ifjú vitézeknek
Dicséretes serege!
Kiknek e világon
Szerte szerint vagyon
Mindeneknél jó neve;
Mint sok fát gyümölccsel,
Sok jó szerencsékkel
Áldjon Isten mezőkbe.

„L e l k e m  m i n t  N ó é  g a l a m b j a
M a g á t  é p  h i t i v e l  a d j a.”

Segélj meg engemet, én édes Istenem,
Reméntelenségben ne hagyj elsilyednem!
Im minden elhagyott, nincsen hová lennem,
Nem tudok mit tennem.

Sok nyavalya miatt apadott hitemet,
Most többítsd meg bennem, segélvén engemet,
Kit e világ utál, csufolván engemet,
Vérzett életemet.

Mint galamb, mely Nóé-bárkából kirepült,
Nagy vízözön miatt meg bárkára került,
Szájban ágat hozván, meg a helyére ült,
Ki zöld ággal ujúlt.

Uj könyörgést hozott neked új ág helyett,
Ki jó reménséggel virágzott, zöldellett,
S adja ő magát is kezedhez e mellett,
Igy ár bárkád felett.

Mint egy nagy bárkádba, vedd be azért szegényt
Áldomásodban, te fogadásod szerint:
Hogy a kétség miatt el ne hagyjon megént
Téged, szentséges fényt.

Kiből, uram, neked de mi hasznod lenne,
Ha a kétség miatt ő pokolra menne;
Lám már megváltottad, hogy ne égne benne,
Sőt jót érdemelne.

Régen egy galambot ha Nóé megtartott:
Hát hogy hagynál engem, kit fiad megváltott.
Ki téged keservesen régen kiáltott,
Szíve szerént áldott.

Segélj azért engem, kegyelmes Istenem!
Örvény fenekére ne hagyj alá mennem:
Kiért, a míg élek, kész vagyok hű lennem,
Nagy háladást tennem,
Szent neved dicsérnem.

(* Eredeti czime: „In laudem confiniorum”, melyek alatt nem az ország határörvidékei értendők, hanem azon ugynevezett végvárak, melyek valamely (a török által) hóditott vidék ellenébe épültek.)

Forrás: A Magyar Irodalmi Tanulmányok Kézikönyve a felgymnasiumi s felreáltanodai tanulók számára Szvorényi József,  cist. R. áldozár egri főgymnasiumi igazgató s magyar akadémiai tagtól. Pest, kiadja Heckenast Gusztáv 1868.

Báró Balassa Bálint (1554-1594) legujabban felfedezett költeményei

 

    Kékkői BALASSA ANTAL báró ur, ki nagy őseihez méltóan, munkás életét tudományos buvárkodás, hazafias törekvések, és példás gazdálkodás nobile otiuma közt osztja meg, a jelen füzetek szerkesztőjéhez  néhány becses, s már a 17-ik században nyelvünknek más nemzetek akkori nyelvállapotjához képest kitünő fejlettségét tanusitó költeménnyel ajándékozta meg, melyeket őseinek kéziratokban gazdag levéltárában felfedezet, s közlés végett a következő szives sorok kiséretében küldött be:
    „Tisztelt szerkesztő ur! A magyar történelmi buvárlat leglelkesültebb bajnokának – HORVÁT ISTVÁNNAK előadásait volt szerencsém hallgatni. – Gyakran meglátogattam őt s midőn észrevevé őstörténelmünk iránti érdekeltségem- s lelkesülésemet, - a mi egyébiránt, úgy hiszem, minden magyarban megvan, - nyájas szivességgel adott bővebb s tüzetesb oktatást a történetnyomozásban, az okmányok olvasása-, megértése- s összevetésében. – Minél többször hallám, annál égetőbb lőn bennem a vágy: hazamenni Kékkőre s átfürkészni őseimtől rám maradt legkedesb tehát legdrágább kincsemet – az okmánytárt, s a tanév végével, mondhatom, rohamos szenvedéllyel fogtam a kutatáshoz. Fölhágytam, fölforgattam, átnéztem hevenyében mindent, a mi kezeim közé akadt. Egy alkalommal megpillantottam a rendetlenül felhányt irathalmot a zugba, odalépek, föleszek egynegyedrétüleg összehajtott csomagot; nézem… nézem, s nagy örömömre,a füzet magyar verseket tartalmazott! – Reszketeg örömmel olvastam végig az első költeményt, s midőn a végső verssorban olvasám: »Nevem versfejeknek kezdő betüjében«, s ezeket összeillesztvén, belőlök e két szót: »Balassa Bálinthé« látám kifejleni, örömöm határtalan lőn, el valék ragadtatva! S nem kelle-e végtelenül örvendenem? Hiszen az utolsó versszakaszban foglalt évszámból az tünt ki, hogy az ekkint történetesen fölfedeztem költő nem az a Balassa Bálint, kinek költeményeit oly gondos kegyelettel őrizi irodalmi történelmünk; ő jóval későbben élt, s róla, mint költőről sehol sincs emlités téve; véletlen fölfedezésem tehát régibb iróni számát szaporitotta s egy irodalmi kincset az enyészettől megmentett.
    A kutatást azután kettőzött eréllyel folytattam, s szerencsés is voltam – egyéb érdekes okmányokon kívül – a költőnek több költeményére ráakadni; el is határzám azoknak kinyomatását, mitől ez ideig csak azon remény tartott vissza, miszerint sikerülend talán valahol nyomába jutnom a hiányzóknak, azonban reményem több évi szorgalmas kutatásom mellett sem teljesült, mi okon eltökéltem magamban: mind a két Balassa Bálint életrajzát kidolgozni s költeményeikhez mellékelve kiadni; azon leszek, hogy ez legalább a jövő tavaszon megtörténjék; addig is nem fog tán „Hazánk” diszére homályt vetni, ha tisztelt szerkesztő ur II. Balassa Bálintnak ide csatolt három költeményét – míg t. i. a többi megjelenik, - t. olvasóival előlegesen megismerteti Pest, nov. 30. 1857.

Őszinte tisztelője

báró BALASSA ANTAL

Szerelmi dal

Bujkálsz, s nyilván van szépséged,
Minthogy fénlő dicséséged
S ékességed jelent téged.(1)

Ámbár titkos rejtegedben
Bujjál kősziklás helyekben
S vad erdőkben, nem maradsz benn.

Lopó tolvaj magam lészek,
s arra mesterségim készek,
S rólad tészek, drága fészek.

Arany fészek te vagy, szívem,
Légy csak úgy, mint kezdted hívem,
Rubint kövem, drága mivem.

Soha más helyen nem hadlak,
Üzlek, míg föl nem talállak.
Hozzám várlak, szivben zárlak.

Szaladsz; nem gondolsz, hogy intlek,
Mert ha futsz, eséstől féltlek,
Várj meg, kérlek,m ajd elérlek.

A te szivedet eleszem,
Ha megkaplak, szerelmesem,
S nagy kegyesen(2) belém teszem.

Bátor oly légy, mint a gyors őz,
Venusnál fényesebb szép szüz,
Lábam megüz(3), szívem meggyőz.

Akár sebes, mint kilőtt nyíl,
S föld gyomrából kirekedt szél,
Szívem az czél, s téged elnyél.

Lássad, akárhová szaladsz,
Engem még is el nem haladsz,
Nálam maradsz, hiv szivet adsz.

Indulj, ha van hová menned,
De holtig kell velem lenned;
Mit kell tenned, föl kell venned.

Nincsen neked oly vad helyed,
Hun szívem ne volna veled,
Mert szép melled, fészkemmé lett.

Tovább el nem mehetsz tőlem,
Mert hiv szivedet kerülöm(4),
Hogy már velem, azt kedveljem.

Hadd már, én is jó kedvedben,
S megnyugodjam szerelmedben,
S maradjak ben, hiv szivedben.

Élj örökké drága virág,
S polusnál fényesebb csillag,
Rozmaring ág, szerelmes láng.(5)

CANTIO*

Bátorítsad benne bizó bús szivemet,
Ki engem teremtél s megváltád lelkemet,
Szent nevedért viszem pogányra véremet,
Kérlek oltalmazzad mocsoktól hitemet.

Az te szent nevedben kötöm föl kardomat,
Indulok szívesen s eresztem zászlómat,
Segitségül hivom hadverő uramat,
Áldja szerencsével elkezdett utamat.

Lehetetlen nálad nélkül az vitézség,
Pogányok szivében csak az vakmerőség,
Átkod bocsásd rájok, rontsa meg erősség,
Velünk áldás járjon s hadverő dicsősség.

Áronnak is száraz vesszeje virágzott,
Vitézség sok gyenge karokból csirázott,
Hatalmodból kis nép soktól prédát hozott,
Ha szent nevedben járt s hiv szivvel áldozott.

Sokat vonszon préda, én nem megyek azért,
de nevedért, igaz anyaszentegyházért,
Sok szegény özvegyért, ártatlan árváért,
Hazám s házam népe megmaradásáért.

Se éles tőrömben, se könnyü lovamban,
Erőmben sem bizom, de szent hatalmadban;
Csalatik, ki bizik emberben s magában;
Ha szerencsét engedsz, te neved lesz abban.

Áldj meg és oltalmam halálos vétektől,
Rabságtól s véletlen károk esetektől,
Rőt szégyenvallástól, csonkító sebektől,
Mennyei seregek megmentnek ezektől.

Bizom reád magyar királyfejedelmemet,
Pogány tüze miatt elpusztult földemet,
Zászlóm alatt lévő nemes seregemet,
Házam népét és rád bizom mindenemet.

Arra métók vagyunk, hogy büntetsz bennünket,
Adjad térésünket, szánd meg esetünket,
Vedd el ostorodat s törüld el bününket.

Látod elbontá az pogány az földünket,
Tüzzel megemészté sok eledelünket,
S kard s tüz alá veti keresztény népünket;
Vérszopó eb alá ne vesd életünket.

Inkább, - ha meg nem szünt haragod, kezedben
Essünk, mint más által tett büntetésedben,
De sok özvegy árva szüz jusson eszedben,
S egyházak rontási, s juttass kegyelmedben.

Nagyobb szent irgalmad világ büneinél,
S egy igéd pogánynak minden erejénél,
Ne hagyj diadalmat kevély kezeinél,
Plántálj hived által rettegést szivénél.

Tudom hatalmadnak ez is egy ostora,
Hogy látszik töröknek s tatárnak sátora:
Eljön Basiliscus tapoltató óra(6),
Midőn változtatod gonoszunkat jóra.

Hadd érjem hazánknak megszabadulását,
de ha most lelkemnek testtöl elválását
Fegyverrel rendelted, add vigasztalását,
Színed előtt mennyben szentekkel szállását.

Ezer hatszáz hatvan három esztendőben,
Hirtelen irám ezt háboruidőben,
Lest Nyitra vizénél állván egy időben:
Nevem versfejeknek első betüjében.

    * * *

Ének
Deus propitius esto mihi peccatori

Az elmult esztendők
Meg nem térő idők
Fordulának eszemben;
Látván büneimet,
Kikkel Istenemet
Bántottam életemben,
Tőlök megrémülék,
S uramhoz fordulék,
S így könyörgök szivemben.

Isten, ki kezétől
s gondviselésétől
Minden függ s tápláltatik,
Kerek föld, magas ég,
Tengeri szélesség
Mozdul s forgattatik;
Minden halál s élet
Szerencse s történet
Tőle igazgattatik.

Kegyelmes természet,
Ki mordon nem nézhet
Az töredelmes szűre,
Ohajtásom halld meg,
Esetemet szánd meg,
Ne tedd kérésem félre.
Mutasd irgalmadat,
S bocsásd harmatodat
Reám megaszott füre.

Bün förgetegében
Mint hajós szélvészben
Rémült lelkem hányatik,
Nagy veszélyre szorult,
Majd elvesz nyomorult
Ha te nem segited,
Szegényt félre veted,
Egyébhez nem bizhatik.

Csak te vagy reménye;
Ködbe merült fénye
Általad derülhet föl,
Elüzvén homályát
Régi ragyogványát
Kedvvel virraszthatja föl.
Szine csökkentsége
S holt elevensége
Általad éledhet föl.

Érdemlek büntetést
S kemény számkivetést
Igaz ítéletedtől,
Mert ellened véttem
S tilos utra léptem
Törvényes ösvényedből.
De már visszatértem,
S bocsánatot kértem,
szánj kegyelmességedből.

Ha füled meghajla,
Mihelyt egy szót halla,
keresztfán az latortól,
Látván töredelmét,
Büne engedelmét
Nyeré tőled azontul;
Hallgass meg engem is,
S könyhítsed lelkem is
Az érdemlett ostortul.

Mondjad, már megszántam,
Mert ösmertem s láttam
Töredelmét szivednek,
Rajtad könyörültem,
Elmostam s törültem
Undokságát bünödnek,
Lelked már megszépült,
Ruhája elkészült
Mennyei örömödnek!

Kiért én is áldást
Nyujtok s hálaadást
Neked én Istenemnek,
Mondván, legyen áldott,
Ki kegyelmet adott
Számkivetett fejemnek,
Hogy többé ne vétsen,
Veled egyetértsen,
Adj oly erőt lelkemnek.
* * *
Ezerhatszáz után
Hatvankilencz folytán
Aratási időkor,
Madarak zengése
S az vizek csörgése
Fölserkentvén hajnalkor,
Az Vág vize partján
Egy fölnőtt kősziklán
Igy imádkozám egykor.

(1)  Legyen szabad figyelmeztetnem a nyájas olvasót a harmadik verssorokban levő középrímekre, melyek egyébiránt régibb költőinknél nem ritkáká; előfordulnak a latin rímes verselésben is, ilyen a többi között az Omni die die Mariae” szent ének. Jelenleg különösen Arany János gyönyörü költeményeiben akadunk müvészileg sikerült középrimekre.
(2) Nagy kegyelettel.)
(3) Utolér.
(4) E versszak két utolsó sorának talán ez az értelme: hiv szivedet körülveszem, hogy kedveljem azt, azaz: örülhessek annak, hogy már velem van.
(5) A másik két költeményt a mélt. b. ur szivességéből a jöv füzetben közleadjuk.
(* A költő világi tárgyu költeményeit úgy szerkeszté, hogy a versszaok kezdő betüiből saját neve tünjék ki; e szokásáról egyik költeményében így nyilatkozik: 
„Azért irtam elől vagy utol nevemet,
Hogy más magáénak ne mondja versemet.”
E két sorból egyszersmind kiviláglik, hogy idézte a költészet szépen virágzott; de más részről azt is gyanittatja, hogy itt-ott műorzók is találkoztak.)
(6) Basilicust eltaposó óra; én legalább úgy értem. A kéziratban így áll: „Eljön Basiliscus Tapoltalo óra.” Ha valaki helyesb magyarázatát tudná, legyen szives közölni velem.)

Forrás: HAZÁNK időszaki folyóirat. Szerkeszti Török János, a Magyar Academia tagja. Első évfolyam. 1868.