Első könyv I. FEJEZET
1. Uram, te nagy és minden dicséretre igen méltó vagy; erős hatalmadnak, bölcs mivoltodnak sem vége, sem határa. S íme, teremtett világod aprósága: ember akar dicsérni téged. Nyakán a halál igája, lelkében bűne tüskéje s az a bizonyosság, hogy a kevélyeknek ellentállsz, s mégis ez a porszem kezed alkotása között: az ember dicsérni akar téged.
A te indításod az bennünk, hogy gyönyörűség dicsérnünk téged, mert magadnak teremtettél minket, s nyugtalan a szívünk, míg csak el nem pihen benned.
2. Uram, igen szeretném világosan megérteni, vajon a szívnek hozzád fohászkodása-e feléd az első lépés, vagy talán ismeret és dicséret megelőzik a fohászkodást? Ámbár hiszen hogyan kiáltson hozzád, aki nem ismer téged? Megeshetnék vele, hogy helyetted más valamihez fordulna tudatlanságában. Vagy talán éppen a hozzád fohászkodással kezdünk megismerni téged? Igen de: „hogyan hívják segítségül azt, akiben nem hisznek? És hogyan higgyenek tanító nélkül?” (Róm 10,14).
Azt mondja az Írás: „dicsérik az Urat, akik keresik őt” (Zsolt. 21,27). Mert akik keresik, meg is találják, s azok dicsérik, akik megtalálják.
Uram, engedd, hogy hívogatva járjak utánad, s hittel kiálthassak hozzád. Híred, neved ismerős már nékem. Hitem fohászkodik hozzád, Uram, hitem, ingyen ajándékod; hitem, amelyet követségbe küldött Isten-Ember-Fiad útján gerjesztettél bennem.
1. De hogyan hívjam én Uramat, Istenemet? Mert ha hívom, mindenesetre magamhoz hívom. S ugyan van-e hely, ahova az én Uram, az Isten, ég és föld alkotómestere, megszállhatna nálam? Vagy igazán van bennem valami, Uram, ami befogadhat téged? De elég szállás-e neked az egész világmindenség, amelyet s benne engem is, teremtettél? Vagy azért otthonod neked mint valóság, mert nélküled semmi sem volna abból, ami van? Íme azonban én is közéjük tartozom, mit hívogatlak tehát, hogy jöjj hozzám? Hiszen nem is volnék, ha bennem nem volnál!
Az alvilághoz például én nem tartozom, te azonban ott is ott vagy, mert „ha leszállok a pokolba, jelen vagy” (Zsolt. 138,8).
2. Semmi volnék tehát, én Istenem, semmi volnék, ha te bennem nem volnál. Vagy inkább úgy igaz, hogy semmi volnék, ha benned nem volnék, „mert tőled, általad és benned vannak mindenek” (Róm 11,36)? Így is igaz, Uram, így is.
Hova hívjalak tehát, ha úgyis benned vagyok? És ugyan honnan indulhatnál el felém? Magad mondtad: „betöltöm az eget és földet” (Jer 23,24). Égen, földön túl ugyan hova mehetnék tehát, ahova innen jönnöd kellene utánam?
1. Betöltesz eget és földet.
Be tudnak-e azonban téged egészen fogadni, vagy marad valami belőled, ami már nem fér beléjük? És a maradékot az immár betöltött égen, földön kívül hova árasztod szét? Vagy nincs szükséged arra, hogy valami téged együtt tartson, mert te magad tartod együtt az egész világot azzal, hogy betöltöd? A veled tele mindenség neked nem tartóedényed. Szétzúzhatod, s nem ömlesz szét. Reánk kiáradásod is nem a te leszállásod, hanem a mi fölemelésünk; nem magad szakadozol ilyenkor, hanem minket igazítasz egybe.
2. Ez az igazság: Mindent a magad egységes egészével töltesz be.
Mivel azonban a mindenség nem tud téged egészen befogadni, talán csak részt kap belőled s egyazon rész jut az egész mindenségnek? Vagy részek szerint osztakoznak rajtad, s a nagyobbak többet, a kisebbek kevesebbet kapnak? De van-e benned egyáltalán rész, kisebb és nagyobb? Nem az igaz-e inkább, hogy mindenben egészen ott vagy, de azért semmi sincs a világon, ami téged egészen le tudna foglalni?
1. Mi tehát az én istenem?
Mi volna más, mint Úr és Isten! „Mert kicsoda Isten az Úron kívül és kicsoda Isten a mi Istenünkön kívül?” (Zsolt 17.32).
Te vagy, Uram, a legfőbb.
Jóságodnak nincs határa.
Hatalmad, erőd végtelen,
Igaz Bíró vagy népeden,
S irgalmad mégis szüntelen
Ragyogva száll a világra.
Hol nem vagy?
És hol vagy?
Ami szép, fényarcod halovány mása.
Minden erőnek vagy örökösös forrása.
Forr a káosz, gomolyog,
S formákba repül a fénytelen űrben.
Benne, fölötte Te állsz,
Ős-ugyanaz, örök-új,
Kiteremt intésed millió formát;
Vénhedik s porba legyengül eléd a
Gőgnek ostoba fészke.
Világokat mozgatsz Uram, s örök nyugtod van. Mindeneket egybefoglalsz, pedig ugyan semmire sincs szükséged. Oh gondos hordozónk és védőnk, teremtőnk, táplálónk és befejezőnk, te mindent számon tartasz, pedig semmiben sem szűkölködöl.
2. A szeretet tebenned nem nyugtalanság; a buzgalom nem emésztődés; bánatod nem fájdalom, a harag nem szakajtja meg csöndességedet. Munkád változik, akaratod soha; amit találsz, felkarolod, pedig soha ki sem is eresztetted kezedből. Nem vagy szegény s örülsz a nyereségnek; nem vagy fösvény s hasznot követelsz. Áldozunk neked, hogy lekötelezzünk, pedig van-e nem tőled való birtokunk? Beteljesíted ígéreteidet, jóllehet senkinek sem tartozol; eltöltesz áldásoddal s magad meg nem fogyatkozol!
Jaj, fogyatékos minden beszédünk rólad, én Istenem, életem és szent gyönyörűségem. Hisz mit mondhat rólad, aki beszélni mer rólad? Pedig, jaj, hallgatással nem mellőzhetünk, mikor a némák is ékesen hirdetnek téged!
1. Ki szerzi meg nekem benned elnyugvásomat? Ki hoz le téged szívembe, hogy mámorba ejts, hogy elfelejtsem minden bajomat s hozzád simuljak, én legnagyobb kincsem?
Mim vagy te nekem?
Könyörülj rajtam, hogy meg tudjam mondani!
És mid vagyok én neked, hogy szeretetet követelsz tőlem s haragoddal és szörnyű hervadással fenyegetsz, ha nem szeretnélek? Hát téged nem szeretni nem elég szomorúság? Jaj, én tudom, mekkora!
Könyörgök, Uram, nyilatkoztasd ki, mim vagy te nekem? Mondd lelkemnek: Én vagyok a te üdvösséged! Úgy mondd, Uram, hogy meghalljam. Íme, szívem, lelkem fölfigyel hozzád, nyisd meg fülemet s mondd lelkemnek: Én vagyok a te üdvösséged! Hangod után megindulok s megfoglak. Ne takard el arcodat előlem; szívesen meghalok, hogy örökre meg ne haljak, hanem láthassam színedet.
2. Elégtelen az én lelkem hajléka befogadásodra: bővítsd meg. Romlásnak ereszkedett: igazítsd össze. Tudom, megvallom, van benne elég, amin tekinteted megütközik. Ki tisztítja meg? Kihez fohászkodjam, ha nem hozzád: „titkos bűneimtől tisztítsd meg, Uram s az idegen bűntől szabadítsd meg szolgádat” (Zsolt 18, 13-14).
Te tudod, Uram, hogy én hiszek, azért teszek vallomást. Nem vádoltam-e meg magamat előtted gonoszságaimért? S te, Istenem, megbocsátottad szívem eltévelyedéseit. Nem szállok perbe veled, hisz te vagy az Igazság; - színeskedni nem akarok, nehogy gonoszságom önmagát félrevezesse. Nem állhatok perbe veled, mert „ha bűneinket számon kéred, Uram, Uram, ki állhat meg előtted?” (Zsolt 129,3).
1. Por-hamu-ember hadd számítsak ügyefogyott beszédemmel értő gyengédségedre. Mert erre számítok. Ember füle hallatára nem beszélhetnék így, kinevetne. Ámbár talán te is megmosolyogsz, de elnéző, könyörülő mosolygással.
Azt szeretném megmondani, Uram, hogy nem értem, honnan is származtam én bele ebbe a halandó életbe, vagy inkább eleven halódásba? Mert az emlékezet itt nem segít rajtam. Tudom, hogy drága szent kedved vett karjára engemet; szüleimtől tudom ezt, akiktől nekem földi eredetet adtál; magamtól semmire sem emlékszem.
Először édes anyatej táplált. Már ez is a te adományod volt, első része a természetbe igazított és az élet rendjének mélységeibe rejtett ajándékaidnak, hisz sem anyám, sem szoptatódajkám nem maguk töltötték meg emlőiket. A te kezed rendezte, hogy akkor egyébre nem is volt kívánságom; a te munkád volt, hogy anyám és dajkám azt adták, amit nekem rendeltél. Sőt gyönyörűséggel adtak a te bőségedből, mert nekik is jól esett az a jó, amit kaptam tőlük; - igazában nem is tőlük, csak általuk, mert te vagy gyökere minden jónak, Istenem, s tőled van minden én üdvösségem. Ezt azonban csak jóval később értettem meg testi, lelki jótéteményeid hangos bizonyságából. Mit tudtam akkor? Emlőkön csüggni, elégedetten hallgatni, vagy bajomban nyűgösködni. Egyebet semmit.
Idővel tudtam már mosolyogni is. Először álomban, azután ébren. Ezekre mind nem emlékezem, csak hallomásból tudom, hogy ilyen voltam; elhiszem, mert ilyennek látunk minden csecsemőt.
2. Lassan pirkadó érzéssel egyszer csak érezni kezdtem, hogy vagyok valahol. Szerettem volna a nagyokat megkérni, hogy ezt, azt tegyék meg nekem, de nem sikerült, mert akaratom bennem rejtekezett s ők kívülről semmi módon nem tudtak bepillantani lelkembe. Erre aztán dobáltam kezemet, lábamat, gőgicséltem jeléül annak, hogy akarok valamit. Hiába. Ami keveset tudtam, az mind alkalmatlan volt akaratom kifejezésére. S mivel nem adták oda, amit kértem, vagy azért, mert nem értettek, vagy azért mert ártott volna, szörnyen méltatlankodtam, hogy a felnőttek nem voltak hajlandók szabadságukat az én kényes kedvemnek engedelmesen alárendelni és sírással vettem rajtuk elégtételt.
Ilyennek tudok minden csecsemőt s hogy magam is ilyen voltam, sokkal ékesebben bizonyítja a kisdedek öntudatlan állapota, amelyet megfigyeltem, mint szüleim bizonysága, akik engem figyeltek meg.
Ez az én csecsemőkorom rég elmúlt s íme, én vagyok.
3. Uram, örökkévalóságodban semmi sem múlik el, mert idők előtt és minden kezdet előtt, amit ész csak kigondolhat, te vagy, és Istene, Ura vagy minden alkotmányodnak. Forgó-foszló világunk oka, fejlődő-romló minden dolgunk örök gyökere, s a természetfölötti és természetes mindenségnek is változatlanul benned él teremtő gondolata. Esedezem, mondd meg könyörülő Uram, könyörgő szolgádnak, megelőzte-e csecsemőkoromat valamely még előbb volt állapotom?
Az volt talán, amelyet anyám méhében töltöttem? Erről is mondtak nekem egyet-mást s magam is megfigyeltem terhes asszonyokat, de még azelőtt, én édes Istenem? Voltam-e valahol? Voltam-e valami? Senki emberfia ezt meg nem mondja, sem apám, sem anyám, sem mások tapasztalata, sem az én emlékezetem nem tudós ebben.
Talán meg is mosolygod már, hogy ilyeneket feszegetek s figyelmeztetsz, hogy amit ismerek, abból szőjem-fonjam dicséretedet.
4. Magasztallak téged, ég és föld Ura. Éneket mondok neked azokból, amikhez el sem ér emlékezetem: életem első pihegéséből és csecsemőkoromból. Te rendezted úgy, hogy az ember e téren csak mások megfigyeléséből következtethet magára és sokat el kell hinnie együgyű asszonyi szóra.
Voltam tehát s akkor is éltem, és a csecsemőkor határán már módokat kerestem érzéseim közlésére. Honnan ez a kis emberféreg, ha nem tőled, Uram? Lehet-e valaki a saját alkotó-mestere? Van-e más gyökérszála életünknek, mint teremtő cselekvésed?
Uram, benned a lét nem különbözik az élettől, mert egyik is, másik is a te örök végtelen valóságod. Örök vagy és változatlan. Neked nincsen mai napod, de azért a ma minden eseményével együtt a te jelenedben múlik. Ömölhetnék-e az idők folyama, ha te azt is nem hordoznád? Éveid nem múlnak, hanem örök jelenedbe folynak össze. Napjainktól s őseink korától kezdve mennyi temérdek idő rohant keresztül örök jeleneden! Minden forgandóságunkra az nyomott bélyeget, amint az ezután jövőket is az bélyegzi és igazítja, - te pedig örök-ugyanaz vagy s minden holnapot és jövőt s minden tegnapot és múltat örök jelenedben cselekszel és cselekedtél.
Nem baj, ha nem is érti mindenki e fejtegetéseket. Aki nem érti, ne feszegesse, hanem örüljön. Örüljön s nagyobb igyekezete legyen Istent megtalálni, ha mivoltát meg nem érti is, - mint Isten mivoltát ugyan megérteni, de Őt magát meg nem találni.
1. Hallgass meg engem, Istenem!
Jaj az emberek bűneinek!
Nézd, ember mondja ezt. Te könyörülsz rajta, mert a te alkotásod; bűnt azonban nem teremtettél bele.
Ki tud engem gyermekkorom bűneire emlékeztetni? Pedig jaj, senki nem igaz a bűntől pillantásod előtt, még a csecsemő egynapos földi élete sem. Honnan vegyem kora bűneim emlékezetét? Talán ugyanolyan korú gyermekeken figyeljem meg azt, amiben emlékezetem immár nem tud eligazítani? Mivel vétkeztem akkor? Talán azzal, hogy sírva követeltem az emlőt? Igaz, ha most is úgy nyűgösködnék, nem ugyan emlő, hanem nekem való táplálék után, teljes joggal korholhatnának s ki is nevetnének.
Következőleg akkor is oktalanul cselekedtem. Nem bántottak. Bölcs ez a szokás, úgyis értés nélkül fogadtam volna a dorgálást. Fejlettebb korban kell az ilyenekből kinevelődni. Bölcs kéz nem dob tisztogatás közben értéket szemétre.
2. De érték-e az, ahogyan a gyermek e zsenge korban cselekszik? Kiabálva követel esetleg ártalmas jószágot s ha nem kapja meg, szörnyen haragszik engedetlen környezetére, sőt dühében ütés-veréssel iparkodik ártani a felnőtteknek és tulajdon szüleinek is, mert - higgadt ésszel - nem teszik meg minden ostoba, sőt ártalmas kívánságát!
Ártatlan a gyenge csecsemőkéz ütése, de lelkén már rajta van a bűn árnyéka.
Megfigyeltem egyszer egy ilyen rakoncátlan kisdedet. Még beszélni sem tudott, de már irigy és gyűlölködő pillantással méregette pólyás testvérkéjét. Ismeretesek ezek a jelenségek; anyák, dadák ugyan bizonykodnak, hogy nem tudom mi úton-módon ki tudják irtani. Vagy talán ártatlanság az, hogy egyik csecsemő a másikat a bőséges emlőnek neki immár fölösleges, annak ellenben éhsége csillapítására, sőt élete fenntartására okvetlen szükséges forrásától elmarni iparkodik?
Okos türelem itt a mester, nem azért, mintha ezek jelentéktelen, vagy semmi dolgok volnának, hanem azért, mert a fejlődés folyamán úgyis el kell tűnniök; ami abból is nyilvánvaló, hogy érettebb korú gyermeknél nem tűrünk el hasonló viselkedést.
3. Uram s én Istenem, tőled van a csecsemő élete. Te láttad el testét érzékekkel, te raktad össze tagjait; te tetted olyanná, aminőnek látjuk. Tőled van arányos alakja, te helyezted bele az eleven teremtmény összes ösztönét, egész jövő fejlődésének igazítására és őrzésére. Hódolatot vársz ezekért tőlem; elvárod, hogy megvalljam és énekkel köszöntsem fölséges nevedet. Mert íme, Isten vagy, mindenható és jó; az volnál, ha semmi egyebet nem alkottál volna is, hisz senki ezeket meg nem teremti, hanem csak te egyedül.
Tőled van minden arány. Örök szépséged forrásából ered a mindenség bája, ahhoz igazodik a dolgok rendje.
Csecsemőkoromat nem tudom, Uram. Mások mondásából, csecsemők megfigyeléséből következtetek rá, s akármilyen megbízható is így szerzett tudomásom, ezt a kort nem szívesen számítom hozzá földi életem folyamatához, mert éppen úgy elfedi előlem a feledés homálya mint anyám méhében töltött időmet. S ha meggondolom, hogy „vétekben fogantattam és bűnökben fogant engem az anyám” (Zsolt 50,7), mikor és hol volt, kérlek, a te szolgád, Uram, igazán ártatlan?
Elmellőzöm ezt a kort. Mit is érdekelhet engem, ha immár semmi nyoma sincs bennem!
1. Pólyás kiskoromból átjutottam a gyermekkorba. Vagy inkább ez érkezett el rám a csecsemőkor után, amely viszont nem ment sehova. Hova ment volna? S mégsem volt meg, hisz egyszer csak nem gőgicsélő csecsemő voltam már, hanem beszélni tudó gyermek.
Itt már dereng bennem az emlékezet, de azt csak később értettem meg, hogy tanultam beszélni. Nem felnőttek mesterkedték belém iskolás renddel szót szó után adogatva, mint később az írás tudományát, hanem a magam kis eszével, kegyes ajándékoddal, Uram, magam tanultam meg.
Eleinte sírtam, kiabáltam, integettem, mutogattam, minden módon próbáltam megértetni magamat, hogy megtegyék, amit kívánok, de nem tudtam mindent megmondani, s nem is mindenki értett meg.
2. Megfigyeltem tehát, hogy amikor megneveztek előttem valamit, a név kapcsán az illető tárgyhoz fordultak. Ezt sokszor láttam s megértettem, hogy a kimondott szó annak a tárgynak a neve, amelyet nekem mutatnak. Világos volt ez mozdulataikból. Minden népnél egyforma ez a természetes beszédmód. Arckifejezéssel, szemintéssel, taglejtéssel és hangokkal érzést, vágyakozást, kérést, elutasítást, irtózást, szóval mindent meg lehet mondani. Így szedegettem össze sok-sok beszédből a szavak igazi értelmét s mivel immár gyakori hallomásból tudtam, hogy melyik mi dologra illik, szavakhoz fegyelmezett nyelvem ki tudta mondani akaratomat. Birtokomba került tehát az az eszköz, amellyel környezetemben mindenki ki szokta gondolatait mondani; és amikor először léptem be igazán az emberi társadalom sokbajos közösségébe, szüleim tekintélye s az idősebbek keze alatt tettem az első lépéseket.
1. Istenem, Istenem, mennyi keserűség, mennyi csalódás várt ott engem!
Elémszabták a jó gyermekek reguláját: engedelmesen megfogadni a tanítók intelmeit, hogy nevezetes ember legyen belőlem s a nyelvelés mesterségével kitűnjek emberi hiúságok és hiú kincsek ügyeskedő szolgálatában.
Azután iskolába adtak. Tanulnom kellett. Mi haszonra? Szegény fejem nem értette, de megvertek, ha lusta voltam. A felnőttek dicsérték ezt a módszert. Tényleg, előttük egész nemzedékek taposták ki nekünk ugyanígy vesződve e gyászos ösvényeket; nekünk is végig kellett vánszorogni rajtuk, gyarapítva Ádám maradékainak keserves erőlködéseit.
Találtunk azonban, Uram, hozzád imádkozó embereket is. Megértettünk tőlük felőled annyit, amennyit tudtunk: hogy te nagy Valaki vagy, s hogy nem kell szemünk előtt megjelenned, mégis megérted könyörgésünket és tudsz segíteni rajtunk.
Hozzád fordultam tehát már gyermekésszel, én erősségem és menedékem, téged hívtalak akadozó nyelvemmel. Akármilyen kicsiny voltam, igen nagy buzgósággal könyörögtem hozzád, hogy verést ne kapjak az iskolában. És mikor aztán nem hallgattál meg (kár ugyan nem esett bennem), a nagyok, sőt a szüleim is, kik pedig biztosan nem kívántak nekem rosszat, a verés tetejébe még alaposan ki is nevettek, pedig jaj, a verés úgyis gonosz nagy baj volt nekem.
2. Van-e valaki, Uram, földieken túlemelkedett lélek, hozzád kötve tüzes szeretettel, van-e, ismétlem (mert tunya érzéketlenség is okozhatná!), hozzád erősen ragaszkodó olyan kemény lélek, amely kínpadot, csipkedővasat és egyéb kínzószerszámot (jaj, minden emberfia szörnyű borzalommal kéri ezek ellen oltalmadat!), szerettei kegyetlen félelmének tárgyait annyira semmibe venné, mint ahogyan szüleink mosolyogva nézték kínjainkat, amiket akkor tanítóinktól szenvednünk kellett?
Félelmünk igazán nem volt kisebb s könyörgésünk sem volt hozzád a szabadulásért gyöngébb, de azért folyton rendetlenkedtünk; nem írtunk, nem olvastunk, nem tanultunk annyit, mint amennyi feladatot kaptunk. Volt Uram, volt hozzá értelmünk is, tehetségünk is elég, amennyit éveink számához kimértél nekünk, de - igen szerettünk játszani s ezért aztán büntetést kaptunk azoktól, akik maguk is hasonlóképpen cselekedtek.
De persze, a felnőttek naplopását foglalkozásnak nevezik, a gyermek természetes játszókedvét pedig büntetés alá rekesztik. És senki érző lélekkel nem kezeli a gyermekeket, sem a fiúkat, sem a leányokat. Hacsak valami bölcs férfiú rendjénvalónak nem találja azt, hogy megvertek, mert gyermekkoromban a sok labdajáték nem engedett elég gyorsan haladnom a tudományokban, amelyekkel aztán, mint felnőtt, sokkal gonoszabb játékot űztem. Egyébként is az, aki engem fenyített, talán különben viselkedett? Hisz, ha tanítótársa valami apró vitában legyőzte, sokkal epésebb és irigyebb volt, mint én, amikor pajtásom a labdajátékban fölémkerekedett.
1. Uram, minden lelkes és lelketlen állat teremtője, és vezére, bűneinknek pedig csak igazítója, látom, Istenem, hogy ezekben is vétkeztem, mert nem tartottam meg szüleim és elöljáróim parancsát. Akármi tervük volt is velem, kétségkívül haszonhajtók lehettek nekem az életben azok az ismeretek, amelyeknek tanulására rászorítottak; de különben is nem azért engedelmeskedtem, mintha a fejemet valami okosabb dologra akartam volna adni, hanem azért, mert játékon járt az eszem.
Lelkesedtem a mérkőzés büszke babérjáért; csupa fül voltam, ha kalandos mesékkel tömtek s érdeklődésemet még jobban felcsigázták. Meséken hízott telhetetlen kíváncsiságom hamarosan kigyújtotta bennem a látás vágyát is: a felnőttek mulatságát, a cirkuszt akartam látni.
2. Akik ilyen játékokat rendeznek, kedves, híres emberek a közvélemény szemében; majdnem minden szülő szíve-vágya az, hogy gyermeke valamikor ilyen nevezetes ember lehessen. Furcsa! Ezt szeretnék, de azért szó nélkül tűrik, hogy a gyermek botot kap az iskolában, ha a cirkuszi játékok miatt elakad a tanulásban, amellyel viszont oda akarják eljuttatni, hogy valamikor ő is adhasson ilyen játékokat.
Könyörülő szemmel nézd, Uram, az ilyen oktalanságokat. Igazíts minket, híveidet, de azokat is, akik még nem ismerik nevedet, hogy azok is neveddel járjanak és megigazodjanak.
Könyörülő szemmel nézd, Uram, az ilyen oktalanságokat. Igazíts minket, híveidet, de azokat is, akik még nem ismerik nevedet, hogy azok is neveddel járjanak és megigazodjanak.
(Forrás: Szent Ágoston vallomásai – Fordította Dr. Vass József)
