Zengett, zúgott az ég, mennydörgött villáma,
Mióta formálva Isten szép világa.
Fény, ború, harmatcsepp, eső és tikkadtság –
Kezdetben is egymást csakúgy váltogatták.
Emitt örök tavasz bűbájos világa,
Amott a dermedtség zordon némasága.
S az ember eszmélvén – bár hite még gyermek –
Lelkében az Isten országa derengett.
Az Isten országát várta már a földre,
Mely teremtve nem volt üdvadó gyönyörre.
Fel vala ruházva sok nagy ékességgel,
Össze – a szivárvány kötötte az éggel.
Az éggel a földet: ám az ember rajta,
A mély sivatagnak felriasztott vadja.
És mégis küzd, remél, jeleket, csodát lát...
És álmodja hívőn az Isten országát.
A szolgaság házát, hogy elhagyta végre,
Ott bolyong az Isten kiválasztott népe
A perzselő puszták gyilkos sivatagján,
Lelkét az ígéret földjével biztatván.
Majd lázong... Istenét, megtagadja nyilván,
Bujdosása terhét már-már alig bírván.
... De tűzoszlop támad... Kigyúlnak az arcok,
S az Isten országa dicsőül meg rajtok!
Amit a próféták megjósoltak régen;
Üstökös láttatott a keleti égen.
Kiáltó szó hangzott a pusztában szerte:
Az idő közelít, intve új életre.
A Messiás, a várt, a Megváltó jött el,
Békesség lelkével, izzó szeretettel.
Szelíd ajkán zeng a fenséges imádság...
És álmodja Ő is az Isten országát.
S bárha Őbenne is mindez még csak álom:
Hirdeti merészen, hogy valóra váljon,
Akit ő ajkára vesz, hogy dicsőítsen:
Oh, nem az az „erős bosszúálló Isten” –
Ki tetemívén embert, önlelkével tette
Halhatatlanná művét, az örök életre.
Az Ő Istene a Szeretet, a Jóság...
Isten országa ott, hol őt szomjúhozzák.
Oh de ez a szent hit jutott Golgotára,
Az üdvösség útját nem volt, aki járja.
Felvették keresztjét, ámde csak ha fénylett,
A harcot keresték s nem a békességet.
Míg az egyik kézben az a kereszt fennen:
Addig a másikban gyilok, hogy sebezzen.
Gyűlölve a napfényt – járnak sötétségen,
S az Isten országa egy elveszett éden.
Ott lobog... nézzétek!... harcban annyi szent jel
S ama dicsőséges, de véres kereszttel.
Míg amott sír, tombol a rút lelki vakság:
Itt a hitszabadság vívja nemes harcát.
Míg itt Ábel-szívek égi hite lángol:
Ott sötét lesz a föld a sok átok s gyásztól.
Könny és gyehennán át igézik a mennyet,
S az Isten országa nem nyújt vigaszt, enyhet.
Évszázak, évezrek születtek, meghaltak,
S az emberek bizony ma sem boldogabbak.
A gyermekből ifjú – ifjúból férfi lett,
De a gyermekhit a szívekből kiveszett.
keresték, kutatták az üdvösség titkát...
Hit? Sejtelem? Tudás?... Melyik boldogít hát?...
... És boldogok, - kik a Sebeket nem látják...
De nagy hittel várják az Isten országát!
S ha eljönne? Kétség lelkeink ne bántsa,
Hinnünk kell! Ebben áll hitünk bizonysága,
E reménnyel, hittel ha az égre néztek:
Isten országa int onnan is felétek.
Ott van a harmatcsepp, ott a hálakönnyben,
Ott ragyog a szívet mennyé tett gyönyörben.
Az ártatlan kisded angyal mosolygása:
isten országának megnyilatkozása.
Évezrek óta él e hit a szívekben!
Álmodva bár..., de él és munkál szünetlen.
Oh szép, oh fenséges... de még mindig álom!
Újjá kell születnünk, hogy valóra váljon.
Csak ha a szeretet, jóakarat s béke
Lesz az embereknek legfőbb ékessége:
Akkor jön el, hogy a világot megváltsa...
S nem lesz álom többé az Isten országa!
(Forrás: Nők Világa 3. kötet 1904. 4. és 6. sz.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése