Fekete Sándor: Erzsébet királyné emlékezete (Kolozsvár)

A magyar történelem gyászos lapjain, a magyar Golgotának hőseink vérével áztatott göröngyei között alig van szentebb, fájóbb, mint ami 1898. szeptember 10-én a Genfi-tó partján történt.

Ott vérzett el Erzsébet királyasszony, ott szűnt meg bánnaos szívének velünk érző dobogása, ott esett el fejünk koronája egy őrült démon tőrdöfése alatt.

Kerestük akkor az isteni irgalmat, megrendült hitünk, reményünk, midőn átnyilallott hazán keresztül a végzetes szózat; midőn az enyészet fekete angyala kiragadta közülünk s árván hagyott minket, gyászt borítva a nemzet szívére.

Királynénknak sírján kinyílott a rózsa. Szirmait széthordja az esti szellő, bús történeteket mesél az ő életéről, az ő szépségéről, boldogtalanságáról, szenvedéséről s a történet nem hal el soha; a nemzet megőrzi nemzetének, átadja az örökkévalóságnak mindig oly tisztán, mint amily tiszta volt az ő élete, mindig oly ragyogón, mint amilyenbe öltöztette a nemzet kegyelete.

„Költészet volt az élete, halál tragikum, léte csupa jóság”. Ezt regéli a kacagó verőfény, ezt meséli a lenge esti szellő, a gödöllői parknak, vihartépett csernek hulldogáló lombja. Haláláról beszél a zsongó tiszta kék tó, a tilinkó fája, a loccsanó habok. Álmait zokogják a kripta falai, a csendes némaság. – Az ő szomorú, szerető lelkének visszhangja mindez, hősnője a szenvedésnek, boldogtalan királynénk.

Ti hallottátok már ezt a történetet, tudjátok mindnyájan, hogy ki volt ő nekünk és mégsem értitek. Nem értitek, mert egész élete egy legenda, telve csodákkal, arcában bájjal, szemében a bánat könnyűivel, szeretetének kiapadhatatlan melegével, mellyel meggyógyított egy haldokló nemzetet.

Nemcsak királynénk volt ő nekünk, sokkal több volt ennél, védőangyalunk volt, az ma is, az marad örökké.

Szép hazánk egéről még nem vonultak el a sötét fellegek, szabadságharcunk után még végső vonaglásban éltünk, mikor hazánk nagyjai számkivetésben, bujdosásban, távol idegenben siratták el bánataikat, akkor jelent meg ő közöttünk idegen országból, csak kevésbé ismerve fajunkat, erényeinket, bánatainkat. Szent frigyet kötött királyunkkal egy nemzet romjain s szent fogadalmat tett államunk újraépítésére.

S ő megtartotta fogadalmát.

A sírok felett újra lengedezni kezdett az éltető szellő, a kunyhókba újra beköltözött a béke, a szeretet; a jajveszékelést, halálhörgést felváltotta egy szent ima, melybe Erzsébet neve volt belefoglalva.

Az ő érkezésével megváltozott minden.

Megismerte nemzetünket, megtanulta édes anyanyelvünket, olvasta vérbetűkkel írt történelmünk lapjait, meghallgatta; megtanulta költőink fájdalommal telt dalait; megkérdezte a dolgozó munkást, az anya fájdalmát – és ő ezekből megtanult ismerni.

Látta népünk ezeréves alkotmányáért való kétségbeesett küzdelmét; látta a bécsi kamarilla átkos működését, a hóhér véres munkáját – és megtanult szeretni.

Látta, hogy mikét támad ellenünk az ég, a föld, a nemzetek; látta, hogy magunkban vagyunk s erőnk már-már elhagyott – ekkor megtanulta a magyart védeni.

Aztán mikor megismert, megszeretett s védelmünkre állt, akkor a miénk is lett örökre.

A győztesek dacát irgalomra bírták könnyei, szelídsége, jósága új erőt öntött a magyar szívekbe, gyöngéd kezével a gőgös hatalmat odavezette a jog oltárához, megváltó angyalul bocsátkozott le elnyomott, letaposott, becsmérelt nemzetünkhöz, s meg lett a nemzetet feltámasztó béke, a nép újra egy lett királyával s elfeledte a gyászos éveket, fátyolt borított a véres napokra.

A nemzet koronát adott királyának. Ő pedig királyt adott a nemzetnek.

Mikor a nemzetet így felrázta kábultságából és segített visszaszerezni alkotmányát, szabadságát; diadalra vinni az egyenlőség és testvériséget, újra építeni Magyarországot, akkor sem szűnt meg soha figyelemmel kísérni lépteinket, védett mindig, velünk volt örökké.

Együtt dobozott a nemzet szíve az ő bánattal telt szívével, ami nekünk fájt, neki is fájt, ő nyújtott erre enyhet. Velünk sírt a haza bölcsének ravatalánál. Magával vitte nyelvünket gyászos ravatalához s nyelvünkben lelkét nemzetünknek.

Egy tiszta, igaz lélek volt ő, ki méltán érdemelte meg szeretetünket s az isteni gondviselést s mégis egész élete egy vándorlás volt a vértől áztatott kálvárián keresztül, örök bánatban, szenvedésben.

Az élet megpróbáltatásait egymás után viselte el, némán, önmegtagadással. Körülte rendet vágott szerettei között a halál, egymás után ragadta el a sors a legváltozatosabb kegyetlenséggel, de ő szótlanul szenvedett, minden sorscsapáson diadalmaskodott hite, alázata. Zokszavát nem hallotta soha senki.

Bűnhődött vétek nélkül! Áldást vetett s kárhozatot aratott! Bércek közé tengerre vitte el fájdalmait, mígnem a fia halálán kesergő anya némán omlott össze az orvgyilkos tőrdöfése alatt.

Igazat mond a költő:

„Jártad a Golgotát rejtegetett búval
Fenkölt homlokodon tövis koszorúval
Bújdostad a tengert, rengeteget, bércet,
Vérző anyai szived, hajh, egyre csak vérzett.”

Meghalt – s bár hamvát nem borítja magyar föld, ő itt van közöttünk, visszatér közénk kriptai csendes otthonából, hozzá megyünk enyhülésre s ő új erőt, új lelkesedést önt belénk.

Ha újabb harcba, újabb küzdelembe hívnak a vésznek harsonái, hozzá megyünk a harci lobogóval: a küzdelmeinkben dicsőségre segít, a csüggedésből fölemel nagy lelke, megacélozza szíveinket, győzelemre segíti a magyar trikolórt.

Hozzá megyünk, ha visszatértünk a szent tusából, melyben győzelemre vezetett, ott rakjuk elébe a babért, jutalmát honszerelmünknek, melyet az ő emléke hirdetett nekünk.

Nyugodj békével Nagyasszonyunk, nyugodj csöndesen! Álmod legyen édes, mint nekünk a rád emlékezés! Szent fogalmunk szerint követjük utadat, melyet megmutattál nekünk: bízzunk célunk igazságában, ez túléli az erőhatalom múló diadalát.

(Forrás: Nők Világa 3. kötet 1904. 4. és 6. sz.)