2012. jan. 14.

Dániel Anna: Erzsébet királyné I.



A possenhofeni kastélyban május elején nagy volt az izgalom.

Ludovika hercegné hangja észrevehetően remegett, mikor Dorner kisasszonynak megmutatta a Bécsből jött levelet.

- Zsófia nővérem írt... Augusztusban Ischlben lesz, fiával, a császárral együtt. Meghívott, töltsek nála Ischlben néhány hetet Helén leányommal együtt. És nézze csak az utóiratot. „Sisit is magaddal hozhatnád. Hadd szórakozzék a kicsi.”

Dorner kisasszony megértően bólint és mosolyogva néz maga elé. A kérdezősködést, még az ilyen egyszerű udvartartásban, mint a possenhofeni, sem engedi meg az etikett. De aztán meg minek is?... Dorner kisasszony épen olyan jól és pontosan ismeri a dolgok állását mint maga az izgalomtól szinte remegő hercegné. Húsz esztendeje él már itt a családban.

1833-ban került Wittelsbach Miksa herceg udvartartásába, mikor az első gyermek, a most hu­szadik esztendejében levő Helén hercegkisasszony született. Ő lett a gyermek nevelőnője. Az udvari törvény megkövetelte, hogy a Wittelsbach gyermekek mellé már bölcsőjükben neve­lőt válasszanak.

Négy esztendő múlva, épen karácsony estéjén új kisleány született, Erzsébet, - „Sisi”. A possenhofeni udvarban, Münchenben soha nem hívták másképen: Sisi. Aztán jött a többi gyermek, fiúk, leánykák vegyesen. Dorner kisasszonynak azonban mindig csak Sisi maradt a kedveltje.

Gyakran kap ezért pirongatást úrnőjétől, kinek az a véleménye, hogy a nevelő elrontja, elkényezteti Sisit. Dorner kisasszony megadással és rejtett ironikus mosollyal hallgatja a szemrehányást, Ludovika szemét nem kerüli ki a kis bujkáló mosoly.

- Tudom, mire gondol, kedves Dorner kisasszony. Hogy elsősorban önmagamat pirongathat­nám. Én sem tudok Sisivel szemben olyan következetesen és kitartóan szigorú lenni, mint többi gyermekemmel. De elég baj ez. Minek tetézi még maga is kényeztetésével, elnézésével? Egyikünknek szorosan kell fogni a gyeplőt, kedvesem és szeretném tudni, miért ne lenne ön az?

- Bocsánatot kérek, Fenségedtől, ha ellentmondani merészelek, de nem igen értem miért kellene Sisi őfenségével szigorúbban bánni? Nem vettem észre a kis fenségben semmi olyan tulajdonságot, mely a szigorúságot szükségessé, vagy indokolttá tenné.

A hercegné lelke mélyén nagyon örül a válasznak, lehet, titokban várta is, de azért köteles­ségének érzi, hogy megütközéssel nézzen a nevelőnőre.

- Csak nem akarja letagadni, hogy Sisi önfejű, szeszélyes? Hogy hangulatai gyorsan és indo­kolatlanul változnak. Aztán félénksége, emberkerülése... De minek folytassam?... Maga épen olyan jól ismeri tanítványát, mint én gyermekemet.

Dorner kisasszony arca most nagyon komoly lett.

- Tagadhatatlan, hogy Sisi őfensége hangulatai kissé gyorsan változnak. Jókedvből hirtelen csap át szomorúságba, érzékenysége szinte mimózaszerű, szeret elvonulva egyedül lenni, túlon­túl húzódozik a társaságtól, - de hát még gyermek...

- Tizenhat éves - és a hercegné összehúzta homlokát. - Már idestova nagy leány, nemsokára be kell mutatni az udvarnál és a társaságokban. Nővérem olyan kedves, hogy Sisit is meg­hívta, így hát maga is velünk jön, kedves Dorner kisasszony.

A nevelőnő mélyen meghajolt, Ludovika pedig a szomszéd szobába siet, férjének írni, tudatni vele, hogyha a jó Isten is úgy akarja, milyen fényes dicsőség száll a Wittelsbach családra.

A nevelőnő egyedül maradt és elgondolkozva nézett maga elé.

A hercegi családnak Dorner kisasszony nem alkalmazottja, hanem barátja és meghitt bizalma­sa. Ó, ő teljesen érti Ludovika hercegné izgalmát. Értette az első pillanatban, mikor a Bécsből jött írást olvasta.

- Istenem - mondta magában Dorner kisasszony, - micsoda dicsőség... Szédítő emelkedés... Helén valószínűleg császárné lesz. Ha Zsófia főhercegné úgy akarja egészen bizonyos a dolog... Zsófia a Wittelsbach család legenergikusabb, legcéltudatosabb tagja. Testvérei mind meghajolnak okossága, kemény akaratereje előtt. Hogyne engedelmeskedne neki Ludovika, a húga, ki Possenhofenben visszavonulva, igen szerény körülmények között csak családjával, családjának él.

És Dorner kisasszonynak igaza van.

Ludovika hercegnének nem birodalmak kormányzásán járt elméje, hanem hogy leányai, fiai sorsát miként rendezheti rangjukhoz, helyzetükhöz méltóan?

Mert igaz ugyan, hogy a Wittelsbach család a legrégibb dinasztiák egyike Európában, de Ludovika férje Miksa herceg a mellékágból származván, teljesen vagyontalan. Az utazás, sportok, különösen a lovaglás főszenvedélye. Ha ezekre futja jövedelméből, ő bizony egyéb­bel nem igen törődik. A starnbergi tó partján lévő possenhofeni kastélyban elhelyezi családját, ő maga pedig az év nagy részét úton tölti. Most is utazik. Felesége jóformán nem is tudja, a világ melyik részén bolyong.

Ludovika békés természetű, kiegyensúlyozott, szerény asszony. „Nagyon szerény, túlontúl szerény” - mondja róla idősebbik testvére, Zsófia, ki 1824-ben Ferenc Károly osztrák fő­herceghez megy feleségül.

A szép, büszke Wittelsbach Zsófia úgy nyújtja kezét Ferenc Károly Habsburg főhercegnek, mint a trón várományosának. A gyönge, lelkében, testében beteg V. Ferdinándnak nincs gyermeke és Zsófia szinte hihetetlen energiával készül az uralkodásra.

Attól a perctől kezdve, hogy lábát Ausztria földjére tette, a császárné szerepére készül.

Ludovika húgát nagyon szereti, de egyben megrója engedékenységéért, melyet férjével, gyermekeivel, az egész élettel szemben tanúsít.

Nyílt kitörésre azonban sohasem kerül sor. Ludovika szelíd, csendes, Zsófia pedig alapjában véve telve van jóindulattal testvére iránt és mindent megtesz, hogy szerény körülmények között élő húga sorsán könnyítsen.

Egyszer, évekkel ezelőtt 1847 júliusában az innsbrucki kastélyba is meghívta Ludovikát két kisleányával, az akkor még csak 14 éves Helénnel és 10 éves Sisivel. Ott vannak Zsófia fiai is.

Dorner kisasszony elkíséri növendékeit és bámulva látja, milyen hódolat és megkülönböztetett tisztelet veszi körül Zsófia hercegné legidősebb fiát, a 17 éves Ferenc Józsefet. Már mindenki úgy néz fel rá, mint az osztrák birodalom leendő trónörökösére.

Ferenc József, szép szál termetű, nyúlánk, szabályos arcú fiatalember. Unokahúgait, Helént és Sisit most látja először, de alig-alig foglalkozik velük. Épen csak annyira, amennyire a házi­gazdai illendőség parancsolja. Nagyon komoly, szinte komor ez a fiatalember. Rendesen fő­hadsegéde, Grünne tábornok társaságában van, a tábornokkal beszéli meg a Magyarországról jövő híreket.

Zsófia főhercegné arca is nagyon komoly, szinte ijesztően kemény mostanában.

Senki sem képviseli olyan határozottan az erőszak és engesztelhetetlenség gondolatát, mint a Münchenből Bécsbe származott bajor hercegnő. Zsófia máris uralkodónénak érzi magát. V. Ferdinánd egyre lehetetlenebb... Zsófia néha kutatóan, töprengve néz férjére, kit nagyon is habozónak, gyengének talál.

Úgy sejti, hogy reá, az asszonyra nagy hivatás vár. Nem „császárnéi”, hanem „császárnői” hiva­tás. Lehet, hogy az uralkodó helyett neki kell majd intézkedni, kormányozni. Neki, a feleségnek.

A vendégekhez természetesen nyájas és előzékeny. Azon van, hogy testvére, unokahúgai jól érezzék magukat nála és szép emlékkel menjenek haza Innsbruckból.

Még azt is szívesen látja, hogy kisebbik fia, Károly Lajos sokat foglalkozik Sisivel. Igaz, még gyermekek... De néha gyermekszívben virágzik ki egy egész életre való erős érzés... Ha a fiatalok később is rokonszenveznének majd egymással, neki, Zsófiának nem lesz kifogása. Ludovikát pedig biztosan boldoggá teszi, ha így fordul a dolog. Ludovika vagyontalan, sok gyermeke van, milyen szerencse lenne ránézve, ha egy Habsburg főherceg venné feleségül leányát. Károly Lajosra nem néz trón, szabadon követheti szíve vonzalmát, ha az rangjabeli hölgynek szól. Ferenc József természetesen más. Az ő választását politikai érdekeknek kell irányítania.

1847 július végén a vendégek hazautaznak Bajorországba. Károly Lajos kedves, meleghangú leveleket ír Sisinek. Sisi is válaszol, igaz, előbb mindig rá kell szólni, hogy írjon. No de hát Sisi még gyermek, könnyen, hamar megfeledkezik mindenről. Azért van mellette Dorner kisasszony, hogy intse, figyelmeztesse: a főherceg leveleit nem szabad válasz nélkül hagyni.

*

Aztán egyszerre riasztó hírek jönnek...

Ijesztő nyugtalanság Bécsben, Magyarországon, az olasz félszigeten... Mintha mindenütt hadat üzennének a régi világnak. Az osztrák birodalom kancellárja, Metternich Kelemen herceg, - ki évtizedeken keresztül kezében tartotta a birodalom sorsát, a régi rendszer leg­erősebb őre, legtehetségesebb államférfia, - lopva, álruhában menekül a forrongó Bécsből. És menekül maga a császári család is...

A viharfelhők egyre erősebben száguldanak. A sötét felhőkből tűz, villám csap ki. A tűz már beborítja az egész európai látóhatárt, lehet, emberi erő nem is képes eloltani.

A Habsburgok birodalma mind a négy sarkán ég. V. Ferdinándot a Zsófia vezetésével dolgozó udvari kamarilla lemondatja trónjáról, Zsófia főhercegné most vívja meg életének legnehe­zebb tusáját. V. Ferdinánd után az ő férje következnék... És a főhercegné, kinek nagyra­vágyá­sa féket, határt nem ismer, ráveszi férjét, mondjon le legidősebbik fiúk, Ferenc József javára.

Zsófia nagyon szereti gyermekeit, de korántsem az anyai érzés készteti erre az útra. Nagyra­vágyása még anyai szereteténél is sokkal erősebb. Férjét nem találja elég energikusnak, fia erejében, képességében jobban bízik és úgy gondolja, a fiatal, 18 éves uralkodó úgyis kezében lesz mindenképpen. Hát legyen, nem viseli a császárnéi címet, de mégis ő lesz a voltaképpeni úr és parancsoló. Ő, Wittelsbach Zsófia.

A békés, csendes Possenhofenben Ludovika hercegné rémülten figyeli az eseményeket.

Mi lesz Ausztriával, Béccsel, nővérével?...

Őt nem igen érdekli az eget-földet megrázó viharból, népek, nemzetek sorsából egyéb. Férjét, Miksa herceget még ennyi sem érdekli. Amíg utazási, lovaglási, egyéb sportszenvedélyének eleget tehet, addig minden rendben van. Egész életében egocentrikus, önmagának élő ember maradt, a családi gondokat feleségére, a világot meg sorsára hagyta. Fő az, hogy az ő kedvte­léseit ne zavarják. A világ majd eligazítja a maga bajait, ha nem, - hát él velük és bennük.

Ludovika azonban szörnyű napokat él át. Remeg nővéréért, a Habsburg család sorsáért... Mit hoz a jövő?...

Olaszországban véres kegyetlenséggel leverik a forradalmat és most jön Magyarország. - - -

A magyarokkal egyelőre még nem bírnak.

Európa bámulva nézi ezt a maroknyi népet, ezeket a békés polgárokból máról-holnapra hős katonákká varázsolt embereket, amint diadalmasan megállítják, visszaverik, szégyenletesen kiűzik az osztrák hadsereget. Európa figyel, bámul és megdöbbenve tiszteleg.

Az osztrák császárnak az orosz cárhoz kell segítségért fordulni, hogy felkelt alattvalóival bírjon. Ezt a segítségkérést, ezt a megaláztatást nem tudta megbocsátani Zsófia főhercegné a magyaroknak.

A két császár egyesült hadserege erőt vesz a magyar szabadságharcon és jön a kegyetlen, a véres bosszú. Zsófia nem ismer irgalmat. Ami legerősebb volt benne, azt bántották meg: büsz­keségét.

Az ő fiának az orosz cárhoz, egy másik uralkodóhoz kellett fordulni segítségért. Csodálatosképpen nemcsak a magyarokat gyűlölte élete végéig, hanem az oroszokat is.

Az itáliai félszigeten, Magyarországon csend van, - Bécsben legalább is így hiszik. A teremtő, a halál csendje ez, - mondják azok, - akiket nem vakított el a gyűlölet és bosszúvágy.

A fiatal császár környezetét teljesen anyja válogatja ki. Ferenc József 18 esztendős, imádja édes anyját, tudja, hogy mindent neki köszönhet.

Zsófia harcolta ki V. Ferdinánd lemondását, ő állította félre férjét - fia kedvéért.

Ferenc József nemcsak nagyon szereti, hanem mindenekfelett becsüli is édesanyját. Nemcsak a jó szülőt, hanem a kiváló politikai érzékkel rendelkező nőt is látja benne. Habozás nélkül megy az úton, melyet Zsófia jelölt ki számára, hisz abban, hogy anyja mindig a jót akarja és mindig a helyesre törekszik.

Sok keserves esztendőnek kell elmúlni, míg Ferenc József megismeri az igazságot: Minden­nek ami él saját benső törvénye szerint kell élnie, főként pedig népeknek, nemzeteknek. Míg belátta, anyjának nem volt igaza a véres erőszakkal, mert csak a testet lehet leigázni, meg­törni, rabságba ejteni. A lélek mindig szabad akar lenni, mert Istentől fogantatott és erősebb minden földi hatalomnál. Ideig-óráig elfojthatják szavát, megbéníthatják akaratát, lenyeshetik szárnyait, de mindez hiábavaló. Hogy az „ideig-óráig” néha évtizedeket, vagy századokat jelent?... A nemzetek életének ideje a zsoltár számítása szerint való ahol: „Ezer esztendő Előtted annyi, mint a tegnapnak az ő elmúlása...”.

Az 1853-ik évnek telén nagy farsangi mulatságokat rendeznek Bécsben, az ifjúság táncol, Zsófia hercegné pedig házassági tervekkel foglalkozik.

Ludovika nővére jut eszébe. Most nem haragszik húgára annak szelíd, béketűrő, engedékeny természetéért, sőt arra gondol: Ludovika bizonyára magához hasonló természetű leányokat nevelt. A császár anyja elégedetten mosolyog... Ő feltétlenül és egyedüli úr akar lenni a Burgban, Schönbrunnban és az egész birodalomban. Nem azért nevelt fiából császárt, nem azért mondott le a birodalom első asszonyának rangjáról, hogy még másvalakinek is szava legyen mellette.

Visszaemlékezik kisebbik fiának, Károly Lajosnak gyerekes ábrándjára... A kis Sisi... Hát még nagyon fiatalok... Károly Lajos 21 esztendős, Sisi 16... De ha úgy akarják, egy-két év múlva lehet majd belőle valami... Mindenesetre jó lesz a dolgot felfrissíteni, hadd találkozza­nak a fiatalok...

És a nagy, hatalmas birodalom uralkodójának, Ferenc Józsefnek is tanácsos minél előbb meg­házasodni, - fűzi tovább gondolatait Zsófia. - Most nincs semmi politikai kényszer, miért ne emelhetné ez a házasság a Wittelsbach családot?... Ott van Ludovika legidősebb leánya, Helén. Szép, magas, karcsú leány. Korban is illik a császárhoz, Helén húszesztendős... Ferenc József 24-be lépett...

A császár anyjának Helén mindig kedvence volt, most arra gondol, miért ne lehetne menye? Zsófia biztosra veszi, hogy lágy viasz lesz majd kezében. Először mert másképpen nem is lehet, másodszor mert nem fogja elfelejteni, mit köszönhet neki?

És ha elfelejtené, majd eszébe juttatják, micsoda emelkedés a possenhofeni kis kastélyból a császári trónra jutni.

Zsófiának megvannak a maga biztos, határozott tervei.

A fiatal császárnak feleség kell, de az igazi uralkodónő tovább is ő marad majd. Ő, a császár édesanyja.

(Forrás: Dániel Anna: Erzsébet királyné – Bp., Dante, 1938.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése