A nagy millenniumi ünnepségek után Erzsébet csöndes visszavonultságban pihen. Most sokkal nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb.
Pár hetet Gödöllőn tölt és újra felébrednek szép, ifjúkori emlékei. Ferenc József ha csak teheti lejön hozzá Bécsből és Erzsébet együtt járkálva vele a gödöllői park árnyas útjain halkan mondja:
- Látod kedvesem, itt voltunk a legboldogabbak. Ide hoztuk le Valériát pár hetes korában. Emlékszel, mikor először elindult. Itt ültünk a nagy hársfa alatt s egyszerre a pici felemelkedett és egy-két lépést tett felénk...
- Az ám, - és a király most megállt a nagy fa tövében, - a dajkája nagyot sikoltott, de mi is megijedtünk, hogy elesik a kicsi.
- Csak te ijedtél meg. Csak a férfiak olyan gyávák... Én soha sem csináltam olyan nagy dolgot belőle, ha Valéria egy kicsit megütötte térdét. Te akartál minden percben orvosért szalasztani.
- No-no Sisi, csak nem kell a hőst adni.
Ferenc József boldogan nevet, hogy tréfálkozni hallja feleségét. Milyen jó is így élni: Sisi mosolyog. A nap kisütött újra...
- Olyan ez, mint az álom, mondja halkan Erzsébet. Hogy mi itt ketten zavartalanul vagyunk, hogy te nekem adtad ezt a napot és nem rabol el tőlem mindenféle kötelességed. Tudod édesem azt hiszem, én már csak álomban tudok boldog lenni.
- Sisikém, - mondja az öreg király feleségének, - akkor te mindig boldog vagy, mert állandóan álomvilágban élsz.
És egy kis tréfás gúnyolódással teszi hozzá:
- Azt hiszem Sisi, te még soha nem voltál ébren. Az egész életedet átálmodtad.
- Lehet, - bólint Erzsébet és elgondolkozva néz maga elé. - De nem fogadom el sem a gúnyolódást, sem a szemrehányást. Aki nem tud álmodni az soha nem ismeri meg a valóságot.
- Mint mindig, most is neked van igazad Sisi. Ezt már megtanulhattam volna. Nem is tudom, miért kezdek veled vitatkozni?
*
Az 1896-iki szép nyárnak vége.
Erzsébet november végén elutazik Párisba. A szívét kell kezeltetni. Ferenc József rábeszéli, hogy vizsgáltassa meg magát egy híres párisi orvosprofesszorral.
Erzsébet enged férje kívánságának, de előbb Valériát látogatja meg. Kis unokáival úgy játszik, mintha ő is gyermek lenne. De mikor a legkisebb fiú ölébe bújik, Erzsébet szeme tele lesz könnyel. A kisfiú éppen olyan, mint Rudolf volt valaha.
Aztán letörli könnyeit és erőltetett mosollyal néz leányára és vejére. Nem akar fájdalmával zavarni senkit.
Párisban szigorú kúrának veti magát alá, de meg is van az eredménye. Frissebb, erősebb lesz.
Így következik be a végzetes 1898-ik esztendő.
Erzsébet Kissingenben tölt néhány hetet Valériával.
Valéria boldog levelet küld haza Bécsbe édesapjának.
„A mama sokkal jobban van, - írja. - Innen Ischlbe kísérem, ahol bevár téged. Nekem haza kell mennem férjemhez meg a kicsinyekhez.”
Ferenc József Ischlbe siet. Itt töltenek Erzsébettel néhány hetet. Július 16-án Erzsébet a legszeretetteljesebben elbúcsúzik férjétől. Senki nem sejtheti, hogy ez volt végbúcsúja.
Van egy angol közmondás, amely azt tartja, bárkivel beszélünk is, úgy szóljunk hozzá, mintha utoljára látnánk, mert nem tudhatjuk, találkozunk-e még vele többé?
... Sejtelmük sem volt a jövendőről, de a királyi pár búcsúzkodása soha nem volt még ilyen gyöngéd és szeretetteljes.
„Édes, drága, egyetlen kis Sisim, írja Ferenc József pár nap múlva feleségének. Mikor kocsid kifordult az útra, nekem úgy tetszett, hogy fehér legyeződdel intettél felém. Írd meg angyalom, így volt-e? Mert ha nem tévedek, ez nagyon jól esne nekem.”
Erzsébet Nauheimból válaszol, hogy csakugyan visszaintegetett legyezőjével és sokat gondol haza.
Augusztus második felében véget ér a nauheimi kúra és 30-án este Erzsébet Svájcba érkezik. Most sokkal erősebbnek érzi magát és megint nagy kirándulásokat tesz.
Festetich Mária ez időben betegeskedik és most Sztáray grófnő kíséri el a királynét útjára.
Erzsébet állandó lakása Cauxban van. Innét rándul ki ragyogó szép őszi napon, szeptember 9-én Genfbe, hol igen kellemes délutánt tölt. Genfben megszáll egy hotelben és másnap, 10-én délelőtt akar visszamenni Cauxba, villájába.
Jókedvűen ébredt és öröme még nagyobb lett, mikor a reggelinél két levél várta: Ferenc Józseftől és Valériától. Csupa jó és kellemes hírek.
- Szép napunk lesz, - fordult Erzsébet Sztáray grófnőhöz.
Aztán elindultak a városba apróságokat vásárolni.
Sztáray grófnő figyelmeztette a királynét, ki nem akart külön jachtot használni, hogy a gőzhajó pontosan 11 órakor indul.
Elindulnak a kikötő felé.
A gőzhajó már sípol. Sietni kell. Ezen nevetnek is kissé.
- Gondtalanok voltunk, elcsavarogtuk az időt az üzletekben, - mondta Erzsébet. - Hát most futhatunk kedvesem, vagy itt hagy a hajó bennünket.
Az útfordulónál, közvetlen a hajóhíd mellett, rosszképű, fekete szemüveges fiatal férfi szalad feléjük. Sztáray grófnőt odébb lódítja, s mielőtt a grófnő kiálthatna a férfi egyenesen Erzsébetnek rohan és tőrét a királyné mellébe döfi.
A királyné elesik. Sztáray grófnő és egy odasiető angol úr emelik fel. Erzsébet kinyitja szemét és halkan kérdi:
- Mi történt?
- Semmi, semmi, igyekszik a grófnő megnyugtatni úrnőjét. - Rosszul érzi magát Felséged?
A királyné ruháján vér nem látszott, Sztáray grófnő és az angol azt hiszik, hogy a férfi csak megütötte a királynét.
- Semmi bajom, - mondja Erzsébet. És még bólintott is az angol úrnak, megköszöni, hogy segített őt felemelni. Aztán megindult a hajóhíd felé.
Már fent van a fedélzeten, mikor hirtelen a grófnőhöz fordul:
- A karját... Fogjon meg azonnal...
Az udvarhölgy azonban nem bírja feltartani és Erzsébet végigesik a fedélzeten.
Még senki sem sejti, hogy ki az a hölgy, aki eszméletlenül fekszik. A grófnő hirtelen félrehívja a kapitányt.
- Kérem, az Istenért, segítsen rajtunk. Ez a hölgy itt Ausztria császárnéja, a magyar királyné...
A kapitány sápadt lesz, hordágyat hozat és intézkedik.
- Vigyék vissza őfelségét Genfbe, ott azonnal kapnak orvosokat.
Mire a szállóba érnek, a királyné szobája tele van orvosokkal, akik mindent megtesznek, hogy megmentsék. De az elvetemedett orgyilkos tőre a szív alatt egy eret ütött át, a vér lassan szivárgott be a szívkamrába. Így történt, hogy Erzsébet még végig tudott menni a hajóhídon.
A grófnő az orvosok arcát nézi és mindent megért. Remegve, bizonytalan hangon kérdi:
- Meg lehet menteni Őfelségét?
Az orvosok hallgatnak és Sztáray grófnő azonnal papot hívat, aki a királyné ágya mellé térdel és megadja neki a feloldozást.
Erzsébet még egyszer körülnéz, sápadt ajka megmozdul, mintha valamit mondani akarna, aztán behunyja szemét és a földi világból többé nem lát semmit.
Genfben pillanatok alatt elterjed Erzsébet királyné halálának híre. Megrendült lélekkel gyászolják ezt a nemcsak rangjában, de lelkében is királyi asszonyt.
Az elvetemedett alávaló gyilkos, Lucheni börtönben várja végzetét. De mit jelent az ő nyomorult élete, halála mikor a legnemesebb áldozat fehéren, mozdulatlanul fekszik a szállodai szobában halottas ágyán. A gyilkos elmondotta, hogy „anarchista, és királyi személyt akart ölni”. Mindegy, hogy kit.
A rettenetes, jóvátehetetlen végzet a mi Erzsébetünket vezette útjába.
- - -
Ferenc József ezen a szeptemberi napon Schönbrunnban van, levelet ír feleségének. Levelét azzal végezte, hogyha az államügyek megengedik, talán a jövő héten Svájcba utazik és együtt jönnek haza Bécsbe. „Kimondhatatlanul örültem a küldött jó híreknek, - írja tovább. - Valéria is itt járt nálam, a kicsinyek pompásan vannak - - -”
Tovább nem tudta folytatni. A szolgálattevő kamarás nyitott be és jelentette, hogy Paar gróf, az uralkodó főhadsegéde most jött a Hofburgból és kihallgatást kér.
A király int és amint a belépő Paar grófra néz, feláll. A tábornok arca dúlt, keze remeg.
- Mi történt? - kérdi a király. És mintha valami kemény, erős kéz markolná meg szívét.
Még nem tud semmit, de valahogy érzi a szerencsétlenséget, mely le fog rá sújtani.
- Felség, - és a tábornok ajkát nehezen hagyja el a szó - sürgöny érkezett Genfből, melynek tartalmát kínos kötelességem tudatni Felségeddel, őfelsége a császárné - - -
Ferenc József hangja rekedt, alig lehet érteni szavát, mikor rászól Paarra:
- A sürgönyt!...
Paar gróf átadja a Genfből jött táviratot és Ferenc József olvassa.
„Őfelsége a császárné súlyosan megsebesült. Kérem a Felséges Urat kíméletesen értesíteni.
Sztáray Irma.”
A király kezéből kiesik a papírlap. Még rendeletet sem tud kiadni, mikor egy másik szolgálatteljesítő tiszt nyit be. Új sürgönyt hoz.
A király kikapja a tiszt kezéből a táviratot, de remegő kezében kettészakad a papír, össze kell tenni, hogy elolvashassa a második sürgönyt.
„Őfelsége, a császárné, a halotti szentségek felvétele után átadta lelkét az örökkévalóságnak.”
A király halálsápadtan esik le karosszékébe, elfedi arcát és kínos, keserves zokogásban tör ki. A szobában levők közül senki nem mer szólni, mozdulni, vagy közeledni. Várnak.
Ferenc József fölemelkedik, megtörli szemét, és int, Paar gróf, a kamarás és a tiszt mélyen meghajolva távoznak. Az uralkodó egyedül akar lenni fájdalmával, gyászával.
„Mert, hogy elment az asszony, ki egész életében csak örömet, boldogságot ajándékozott nekem, fájdalmat csak egyetlenegyszer, mikor itt hagyott”, - mondta a király, mikor már elég erős volt, hogy Erzsébetről beszélni tudjon. - Mi maradt meg számomra? A munka, a kötelesség és az ő emléke.
Erzsébet holttestét hazahozták, és Bécsben, a Habsburg udvar hagyományos szertartása szerint helyezték örök nyugalomra a kapucinusok sírboltjába.
A kripta ajtajánál letették a koporsót és a főszertartásmester Habsburg hagyományok parancsa szerint megzörgette az ajtót.
- Ki van itt? - kérdezte a kolostor főnöke.
- Őfelsége, Erzsébet, Ausztria császárnéja, Magyarország és Csehország királynéja és következett Erzsébetnek még 19 címe, melynek végén ott állt: Jeruzsálem királynéja.
- Nem ismerem, nincs itt hely számára, - mondta a rendfőnök.
Néhány pillanat múlva újra kopogtatott a főszertartásmester.
- Ki van itt? - kérdezte újra a szerzetesek főnöke.
- Egy szegény, jobb világba tért bűnös, aki itt óhajt megpihenni.
- Hozzátok be. Isten békéje várja nálunk.
A Burgra, a schönbrunni kastélyra gyász borul. De sehol nem gyászolnak olyan igazán és mélyen, mint nálunk, Magyarországon.
Magyarország érzi, hogy Erzsébet az ő halottja. Nincs olyan kis falu, hol fekete lobogó ne hirdetné: a magyar királyné itt hagyott bennünket.
Mikor a királynak megmondták, hogy Magyarország mennyire siratja Erzsébetet, Ferenc József ezt felelte:
- A magyaroknak minden okuk megvan a sírásra és gyászra. Legjobb, legigazabb barátjukat vesztették el.
És ma négy évtized után úgy érezzük, hogy Erzsébet életében, halálában miénk volt. Mint ahogy mi is neki adtuk szívünket, szeretetünket. Kölcsönös ajándékok, melyeket soha vissza nem lehet venni.
Erzsébet királyné ma is úgy él a magyar nemzet lelkében és úgy fog élni történelmében, mint mikor először kikötött nálunk a bécsi hajón. Mint a hervadhatatlan jóság szimbóluma.
Szobrok, jótékony, kulturális intézmények között őrzi nevét egy iskola, az Erzsébet Nőiskola Leánygimnázium is, melyben az ő nemes, fennkölt szellemében nevelik a jövendő leánynemzedékét.
(Forrás: Dániel Anna: Erzsébet királyné – Bp., Dante, 1938.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése