A szerencsétlen Rudolfot eltemetik.
A király munkában, kötelességeinek pontos, rendíthetetlen teljesítésében igyekszik megnyugvást találni. Lelkiereje, fegyelmezettsége most sem hagyja cserben egy napig sem. Környezete nem is lát rajta más változást, minthogy még többet dolgozik.
A kora hajnali órák már ott találják íróasztala mellett. Rendelkezik, hivatalos aktákat ír alá, még azon a végzetes január harmincadikán is, miután Rudolf halála hírét meghallotta. A birodalom ügyei nem szenvedhetnek semmi rövidséget, mondja magában. És teljes mértékben helyt áll amellett, amit egész életében hangoztatott: az uralkodó ideje, élete nem sajátmagáé. Ha Isten kegyelme kiválasztotta, méltónak kell lenni az elhivatottságra.
Fiáról senkivel nem beszél. Bizonyára bocsánatot adó, megenyhült szívvel gondol a boldogtalanra, aki önmaga ellen olyan súlyosan vétkezett, ki soha meg nem vigasztalható gyászt hozott családjára és ki tudja, milyen bonyodalmakat a birodalomra, melyen uralkodnia kellett volna.
Bizonyára megjelent előtte Rudolf alakja, és ki tudja nem folytatta-e keserves vitáját az elköltözöttel?... Ki lát a hosszú, fájdalmas éjszakák sötétjébe?... Mindez Ferenc József titka maradt, legfeljebb gyóntatópapja tud róla.
Ha volt valami vigasztalása, úgy az, hogy Rudolf nem egy hirtelen fellobbant szenvedély miatt dobta oda életét, idegzete úgy alá volt ásva, hogy nem bírt elviselni semmi teherpróbát. Beteg volt testében, lelkében mikor életét eldobta magától.
Ferenc Józsefnek a birodalom kormányzása után legfőbb gondja felesége.
Erzsébet erősen áll helyén, de a király tudja, hogy a némán összeszorított száj milyen emberfeletti erőfeszítéssel nyomja el a hangos zokogást. Senki nem ismeri Erzsébetet úgy, mint ő és mindenáron azt akarja: utazzék, menjen el Bécsből, mely oly szomorú emlékeket ébreszt fel benne.
Erzsébet Horatius verssorát idézi: „Hiába menekül a lovag, gyors paripáján, háta mögött ott ül a sötét gond”. Nincs menekülés a fájdalom elől, az ember viszi magával lelkében.
Erzsébet Gödöllőre utazik Valériával.
A kedves fiatal leányka, az igaz szeretet soha nem tévedő tapintatával meg tudja találni a szavakat, melyekre anyja sebzett lelkének szüksége van.
Segítségére volt ebben a vigasztalásban a fiatal Ferenc Szalvátor főherceg is, aki már régóta melegen érdeklődő szeretettel veszi körül Valériát, a nagy fájdalom még közelebb hozta szívüket.
A királyné köhög, állandó láza van, Valéria nagy nehezen ráveszi, hogy utazzék Meránba. Erzsébet pár hónapot tölt délvidéken és mikor hazajön, valami kis enyhülésféle szállja meg szívét.
Valéria szinte bocsánatkérő szavak között vallja be anyjának, hogy szereti Ferenc Szalvátort és hogy életüket egymáshoz akarják fűzni.
- Nagyon helyes kisleányom, - és Erzsébet halvány arcán egy kis mosoly fut át. - A te hűséges jó szíved bizonyára meg fogja találni a maga jutalmát. Én... én mit is mondhatnék neked?... Áldjon meg a jó Isten és áldja meg azt, aki szívednek drága és kedves és akivel együtt akarod életedet leélni.
Az eljegyzést nagy csendben és visszavonultságban Gödöllőn tartják meg. Csak a királyi család, a vőlegény legszűkebb rokonsága van jelen. Mindenki megérti, hogy a mélységes családi gyász nem tűri a nagyobb nyilvánosságot. Viszont Erzsébet ragaszkodott ahhoz, hogy a „magyar királykisasszony” eljegyzése Magyarországon legyen.
Mert a királyné sebzett szívével is éppen úgy ragaszkodik hozzánk, mint azelőtt. Társaságtól, a nyilvános szerepléstől teljesen visszavonult. Arcát legyezővel, vagy ernyővel takarta el, ha valaki rá akar nézni, ideges visszahúzódása az emberektől egyre fokozódik. A sportokkal is felhagy. Európa legjobb lovasnője fia halála után többé nem ül ló hátára. Mintha mindennap egy kötél szakadna el, mely a világhoz fűzi, de Magyarországot még mindig úgy szereti, mint mikor először lépett földjére.
1890 júliusában ünneplik Valéria esküvőjét. Erzsébet arra a napra leveti gyászruháját. (Rudolf halála óta nem tűrt meg semmiféle színes holmit ruhatárában.) Sápadt arcára mosolyt erőltet. Legkisebbik, legkedvesebb gyermekét adja férjhez: Valériát.
Mikor átölelte leányát, tudta, hogy a búcsúzás hosszabb időre szól, mert Erzsébet végre enged orvosai sürgetésének, kik halaszthatatlannak látják, hogy a császárné kiszakadjon a rendes környezetből.
- Végtelen erővel uralkodik magán, - mondják az orvosok Ferenc Józsefnek - de idegei teljesen dúltak és ha van gyógyulás számára, úgy csak idegenben, messze földön találhatja meg, hol semmi nem emlékezteti fia halálára.
És Ferenc József szeretetének minden erejével rábeszéli Erzsébetet egy hosszabb utazásra. Talán az enyhülést fog hozni számára.
A királynét bolyongásain a hegyek között, a tengeren Festetich Mária kíséri. A grófné megdöbbenve tapasztalja, hogy az uralkodóné néha napokon át egy szót sem szól, - még hozzá sem. Ételhez alig nyúl. Úgyszólván gyümölccsel és tejjel táplálkozik.
Gyalogtúrái egyre erőltetettebbek, néha 7-8 órát gyalogol naponta, gyakran szakadó záporban. Az égiháborút, a vihart egyenesen szereti. Mikor tengeren utazik, a többiek mind betegen feküsznek és a kapitány mindenkit leparancsol a fedélzetről, Erzsébet az árbochoz kötteti magát s úgy nézi a villámlást, hallgatja a félelmetes dörgést.
Aztán mintha megenyhülne kissé. Beszélgetni kezd Festetich grófnéval. Egyetlen témája Rudolf halála óta: a megsemmisülés. A hajó fedélzetén járkálva azt mondja udvarhölgyének:
- „A halálra el kell készülni. Irtózatos lenne, ha lelkileg készületlenül kellene elmenni. Meg kell érni, meg kell érkezni hozzá. Talán a hit útján: Uram, Te adtad életemet és Te veszed el, mikor akaratodnak úgy tetszik. Vagy egy filozófiai rendszer útján, mely arról beszél, hogy a születés nem kezdet és a halál nem vég. De úgy is lehet, hogy a két rendszert összeegyezteti, harmóniába hozza a lélek. Mindegy. Valahogy készülni kell rá és nem szabad elkésni a készülődéssel.”
Mindig a halál, a vég, a megsemmisülés, írja Festetich grófné Ferenczy Idának. Istenem, nyugtasd meg ezt a nemes, nyugtalan, vergődő lelket...
Erzsébet sokáig bolyong az Adriai-, Földközi, Jóni és Görög tengereken. Megpihen csodaszép villájában, Korfuban, hol kedvelt költőjének, Heinének szobrát állíttatta fel. Majd az Atlanti óceánra megy ki. Aztán hirtelen visszajön, megjárja Párist, Londont, Spanyolországot, mindenütt rangrejtve, Hohenembs grófné néven tartózkodik, hogy hivatalos látogatást ne kelljen tennie és fogadnia.
Keletre kezd vágyakozni és Egyiptomba, Algírba utazik.
Ha közben néha hazajön mindig a legnagyobb szeretettel veszi körül férjét, kinek, mint mondja, gyöngédségét, lovagiasságát soha nem tudja kellőképpen meghálálni. Ferenc József változatlan, mély, benső szeretettel ragaszkodik Sisijéhez. Az első találkozásuk óta szereti Erzsébetet és szerelmét a megpróbáltatás és szenvedés csak erősebbé teszi.
A felhők között fel-felragyog néha a nap... Valériának gyermeke születik, Gizella legidősebb leánya, Auguszta főhercegnő férjhez megy József főherceghez.
Erzsébet a családi ünnepségeken leveti gyászruháját, különben mindig talpig feketében jár.
*
Magyarország ezeréves fennállását ünnepli.
Erzsébet királyné itt van köztünk.
Sokat beszélnek, írnak, a királyné nagyfokú, szinte már betegséggé fajuló emberkerüléséről, magányosságba való meneküléséről, állandó, szűnni nem akaró bolyongásairól.
Fájdalom, e szomorú hírek mind igazak. Erzsébet most már csak a teljes magányosságban és elvonultságban tud élni.
De mikor megtudja, hogy Magyarország a millenniumi ünnepségre készül, nem kell kérni, rábeszélni, kijelenti, hogy hazajön és együtt akar lenni velünk.
Otthona mellett, melyet olyan fiatalon, mondhatni gyermekkorában hagyott el, mi álltunk hozzá legközelebb.
A kedves possenhofeni otthon... Hiszen már a múlté ott minden. Az érdekes, színeslelkű, sokat utazgató apa, Miksa herceg, a drága jó édesanya, Ludovika a sírboltban pihennek. A testvérek? Fiúk, leányok szétszéledtek és találkoztak jó, vagy balsorsukkal. Akiket Erzsébet testvérei közül legjobban szeretett, a szép, komoly Helén, a vidám Zsófia halottak. Régi hazájához már csak emlék köti Erzsébetet.
És az új, melynek feltámasztásáért, boldogulásáért teljes lelkével küzdött?... Magyarország?...
A gyászba öltözött asszony halvány arca kipirul. Ebben a pillanatban mindent lebíró bizonyossággal érzi, hogy élete igazi érték Isten és emberek előtt. Az út, melyen járnia kellett, néha nagyon nehéz volt. Amit keresett - a magányos élet csendes boldogulását - nem lett az övé. Meg kellett ismernie a legnagyobb fájdalmat, ami asszonyszívre rászakadhat, mikor Rudolfot eltemette.
De hivatását, amiért a sors ideküldte, hűségesen teljesítette. Egy méltatlanul szenvedő nemzetet emelt fel, erősített, vigasztalt és megadatott neki a legnagyobb, legnemesebb emberi diadal: látta munkája eredményét.
Erzsébet ott ül Buda várában a trónuson, férje mellett és fogadják a magyar országgyűlés két házának hódolatát.
Az ünnepi szónok a király neve mellett Erzsébetet említi - és nem tudja tovább folytatni beszédét.
Olyan éljenkiáltás harsog fel, mely szinte megrázza a terem falait. A díszmagyarba öltözött férfiak lekapják kucsmájukat és a levegőben lengetik. Az éljenzés percekig nem akar csillapulni, majd az éljen helyett ezt kiáltják: Erzsébet!... Erzsébet!...
Hódolat, hála, lelkesedés, szeretet hangzik a névben, a királyné nevében. A Wittelsbach Erzsébetében, kinek szépségénél talán csak jósága volt nagyobb.
Erzsébet feje meghajlik, szép, ragyogó szeme tele lesz könnyel. A király is mélyen megrendülve, meghatottan ül trónján.
Ferenc József büszke és boldog, mikor látja az élő, eleven szeretetet, mely körülöleli feleségét.
És ebben a pillanatban Erzsébet királyné már felemelkedett a földi asszonyok sorából és bevonult a magyar történelembe, a nemzet halhatatlanjai közé.
(Forrás: Dániel Anna: Erzsébet királyné – Bp., Dante, 1938.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése