Szegény öreg cserfa hevert ott
A kántori laknak kövecses udvarán;
Nyári zápor verte, napsugár égette
Eltűnt esztendőknek hosszú és nagy során.
De egyszer azután könyörültek rajta,
Talpra állították szegénynek vén testét
Mosolygó húsvétnak esős negyed napján
Kibárdolták szépen megfakult csontjából
A Jézus keresztjét...
Rég is feküdt ottan; ki tudja mikor volt,
Hogy végső csapást mért a fejszés tövére?
Régi vén társai még állnak s rügyeznek
Napsugaras tavasz beköszöntésére.
... De hisz neki is lőn már feltámadása:
Lakásommal szemben – fejét felemelve
Ott áll az útszélen – deszka tetőzettel
Kibárdolva szegény mind a négy oldalán,
Mint Jézus keresztje.
**
Az úton feljárók megbámulják szegényt,
Akad olyan is, aki fejét biccenti;
Én meg ablakomból el-elnézem olykor!
És fel is sóhajtok: be sok juta neki!
Híveim eljárnak mellette, alatta
S mert, mi Jézusunkat nem a képben, jelben
Látjuk győzelemre jutni s diadalra,
Hanem életünkben... Sorsodat sajnáljuk
Te szegény korhadt fa!
(Forrás: Nők Világa 7. kötet 1908. 4.sz.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése