Az ischli császári villa feldíszítve várja a vendégeket. A fekete-sárga Habsburg zászló mellett ott lengenek a bajor lobogók is.
A forró augusztusi napon Zsófia izgatottan várja testvérét és unokahúgait.
Persze, ezt az izgalmat senkinek sem szabad észrevenni. A főhercegasszony épen olyan erélyes, határozott, ellentmondást nem tűrő hangon rendelkezik, mint máskor. Saját maga nézi meg, hogy a vendégek lakosztályában rendben van-e minden? Első udvarhölgye, Lichtenstein hercegnő egy kegyes fejbólintást kap, mire alázatosan meghajlik. Szemmel láthatóan odavan a boldogságtól, hogy úrnője mindent rendben talált.
- Látja, - súgja oda a csinos Auersberg grófnő, az egyik udvarhölgy társának, Hollfeld Hildének, - az öreg Lichtenstein a Fenség dicséretére piros lett, mint a pipacs. Akárcsak egy kis iskolásleányka. Na, mit szól hozzá?...
Hilde nagyon komoly arcú fiatal nő, nem megy bele a tréfába.
- Lichtenstein hercegné tudja, miről van szó.
- Igen-igen... Ez a látogatás nagyon fontos esemény. Lehet, pár perc múlva leendő császárnénkat fogjuk üdvözölni.
Hilde ijedten néz körül.
- Csak csendesen... Az eljegyzés még nem történt meg. Ez hivatalos titok..
- Melyről már a szolgaszemélyzet is fecseg.
- Lehet. Nekik több szabad, mint nekünk. Ők felelősség nélkül beszélhetnek. Különben pedig a vendégek késnek. Remélem, nem történt valami baj, vagy fennakadás?
- Nem hiszem. Hanem ez a szörnyű hőség... A lovak is nehezen haladnak az embertelen melegben.
Valóban, szörnyű hőség volt az 1853-ik évnek augusztusában. Zsófia egy hűvös teraszon várakozott, mellette kisebbik fia, Károly Lajos tábori messzelátóval nézte a hegyek között kanyargó utat.
- Itt kell Sisinek megérkezni. És milyen sokáig késnek.
Zsófia mosolyogva nézi fia izgatottságát.
Nincs kedve ellen a dolog, hogy Károly Lajos olyan türelmetlenül és lázasan várja Sisit. De azért idején valónak találja a figyelmeztetést:
- Nem szeretem, hogy ennyire kimutatod érzéseidet. A mi helyzetünkben semmire sincs olyan nagy szükség, mint fegyelmezettségre. Öröm vagy bánat, - mindent kiegyensúlyozva kell fogadni. Látod bátyádat, lent sétál a parkban Grünne tábornokkal, pedig ő is jövendőbeli feleségét várja.
- Haj, - és Károly Lajos tréfásan sóhajt, - bátyám testének minden porcikájában, életének minden órájában szakadatlanul és folyton érzi császári méltóságát.
- Károly, - Zsófia szemöldöke összehúzódik, - tudod, hogy nem szeretem az efajta tréfálkozást és bátyád, a császár sem szereti.
Károly Lajos bűntudatosan hajtja le fejét.
- Édesanyám, hiszen nem is tréfáltam. Csak az bizonyos, hogy nem születtem uralkodónak. És ha nem haragszik, szívemből örülök, hogy a sors nem helyezett olyan magaslatra, melynek egészen biztosan nem tudnék megfelelni. Sokszor elmondom Goethe költeményének két sorát: „Áldom az Istent, hogy nem nekem kell a szent római birodalmat igazgatni”.
- A költők - és Zsófia homlokán most már egészen mély lett a redő - túlontúl sokat foglalkozol velük. Elégedetlenek és elégedetlenséget szító emberek. Alapjában véve a legtöbb nyugtalanságnak az írók és költők az okai.
- De édesanyám, Goethe...
- Na igen, igen, Goethe más volt. Udvari ember, jó családból való, miniszter lett, helyes életelveket vallott. De én szívesebben látom kezedben a hősökről, hadvezérekről, vagy uralkodók tetteiről szóló könyveket. Látod, Miksa fivéred, telve van ambícióval. Tudja, hogy származásunk milyen kötelezettségeket ró reánk. Miksa igazi uralkodói vér, ha nem is jutott trón számára, egész lelkében érzi, hogy ősei Európa császárjai voltak és...
Tovább nem folytathatta, mert Lichtenstein hercegné mély meghajlással jelentette:
- Lovasfutár jött. A fenséges vendégek hintója pár perc múlva itt lesz.
Zsófia felállt.
- Értesítették a császárt?
- Igenis. Őfelsége Grünne tábornok úrral már jön fölfelé a kertből.
Zsófia egy pillantást vetett a kastély kertjének szerpentines útjára. Ferenc József magas, egyenes alakja most tűnt fel az egyik platánfa mögül.
A császár nyugodt, egyenletes lépésekkel jött. Mellette a tábornok. A főhercegnének igaza volt. Ferenc József arcán semmi izgalom nem látszott.
Csak abban tévedt Zsófia, mikor mindezt fegyelmezettségnek tudta be.
Igaz, Ferenc József egyike volt a legfegyelmezettebb lelkeknek, de mostani nyugalmának egészen más az oka.
A tervezett házasság nem jelentett egyebet számára, mint úgynevezett uralkodói kötelezettséget. A trón fénye és méltósága, a Habsburg dinasztia jövője megköveteli, hogy az uralkodó magához méltó feleségnek esküdjön örök hűséget. Ferenc József szívének igen kevés köze volt ehhez a dologhoz.
Egyáltalában a fiatal császár szíve eddig még nem szólalt meg. Nagyon is zivataros időben jutott trónra, nagyon is kemény megpróbáltatások után.
Egészen fiatalkori emlékei közé tartozik a bécsi nép fenyegető felvonulása a Burg ellen, mikor halálfélelemtől dideregve várták: mi lesz?... Sikerül-e a felhőket leverni, vagy dühüket, bosszúvágyukat másfelé fordítani?... Aztán az Innsbruckba való menekülés... Az öreg Ferdinánd kényszerű lemondatása. Az ő császárrá való kikiáltatása, mikor is csődöt mond mindenkitől elismert önfegyelme, hidegvére, és sírva borul édesanyja karjai közé. „Vége az ifjúságomnak”, - mondja könnyek között a tizennyolc éves fiú. És Zsófia mintha ellágyulna egy pillanatra, fia haját simogatja.
De csak egy pillanatig tart az egész, Zsófia keményen fia szemébe néz és úgy mondja:
- Az uralkodók nem öregek és nem fiatalok. Az uralkodók, - uralkodók.
... Aztán a rémhírek Olaszországból. - - -
A népet nem lehet lecsendesíteni, - mondják a fiatal uralkodónak, - a népet meg kell törni... Kezdődik Haynau vérengzése. Ezt a beteglelkű embert rászabadítják Lombardia városaira és a Habsburg dinasztia fizet később rettenetes árat a vérszomjas, idegbeteg ember rémtetteiért. Haynau nélkül Ausztria talán sohasem veszti el a Lombard-Velencei tartományok feletti uralmat.
A fiatal uralkodónak minderre azt mondják: kötelesség. Ha nem megy szép szóval, akasztófával, golyóval kell rendet csinálni Itáliában is, Magyarországon is. Ferenc Józseffel elhitetik, hogy mindennek így kell lenni s Haynau az ő leghívebb embere és szolgája. Itália után Magyarországot alakítják át siralomházzá.
A halálos büntetés is kötelesség, mondja Zsófia és mondják azok, kiket a császár leghívebb embereinek tud. Ha úgy lehetne uralkodni, folyton kegyelmet gyakorolva, jót téve, be könnyű is lenne... De sújtani, büntetni is a kötelességhez tartozik és néha a halál angyalát kell lehívni rendcsinálásra.
„Kötelesség...”
A világtörténelem kevés józanabb lelkületű embert ismert Ferenc Józsefnél. De a kötelesség szónak fanatikusa volt. Itt nem ismert kíméletet sem másokkal, sem önmagával szemben.
Így teltek el legszebb évei. Szerelmi ábrándok nem férhettek hozzá. Különben is tudta, hogy a császár ilyesmit legritkábban engedhet meg magának. Ha itt lesz az ideje, édesanyja bölcs körültekintéssel kiválasztja a hozzáillő feleséget és a birodalmához méltó császárnét.
Mikor Zsófia tudatta vele kívánságát hogy Helént szeretné menyének, Ferenc József beleegyezett. Jóindulattal, kedvesen emlékezett vissza unokahúgára, a szép, magas, komoly barna leányra, úgy gondolta, hogyha az újabb találkozás után is változatlan rokonszenvet éreznek egymás iránt, feleségül veszi. Valószínűleg jó és odaadó házastársat kap majd benne.
Most is erre gondolt, míg hadsegédével nyugodtan ment fel a teraszra, majd édesanyjának karját nyújtva, elindultak a lépcsőn.
A lépcső legfelső fokán várták a vendégeket, kiket Lichtenstein hercegné kalauzolt. Elől Ludovika, majd Helén finom, magas alakja, s ott hátul idősebb hölgy kíséretében karcsú, vékony, túl vékony, fejletlen leányka. Mozdulata épen úgy, mint termete még egészen gyermekes. Nagy, gyönyörű, lelkes szeme furcsa bámészkodással néz körül, mint aki meg van szeppenve az idegen világban. Szája, kissé nyitva, mint a gyermekeké, mikor csodálkoznak és szépnek találnak mindent. Dús, aranybarna haja megbomolva kicsúszik az útifátyol alól. A császár nézi és nem lát mást. A kisleány nem jár, hanem lebeg. Ilyen könnyedén lépked ez a csodálatos teremtés egész életében. Azt mondták róla - és ez nem volt hízelgés - „a fű sem hajlik meg léptei alatt.”
Ferenc József nem tudta levenni szemét róla. Bárcsak idenézne... De a kisleány nem néz sem jobbra, sem balra, nagy kitágult szemekkel csak megy előre, - a sorsa felé.
- Sisi, - hallja most a császár öccse hangját.
A fiatal leány ott áll szerényen a háttérben, míg Zsófia főhercegnő nővérét megöleli és Helénnek csókra nyújtja kezét. Sisi majd azután jön. A kisleány igazán nem fontos ebben a sorsdöntő pillanatban.
A fiatal császár, mintha meg lenne bűvölve, úgy áll helyén. Csak édesanyja halkszavú figyelmeztetésére lép elő, hogy üdvözölje nagynénjét.
Most már visszanyerte rendes fegyelmezettségét, kezet csókol Ludovikának, homlokon csókolja Helént, azután Sisi homlokát érinti ajka. És még csak ő tudja...
Egyedül Ferenc József tudja, hogy megjelent életében, amit eddig nem ismert a „nagy érzés”, az igazi szerelem, hogy megtalálta élete párját, lelke igazi felét, ki nélkül csonka, hiányos és kielégületlen minden ebben a földi életben.
*
A vendégek sietnek lakosztályukba, átöltözködnek.
Ludovika hercegné takarékosan utazott, kis kysérettel. Elég baja volt, míg saját magát és két leányát előkészítette az ischli útra. A költségekkel takarékoskodni kell, Dorner kisasszonyon és komornáján kívül senkit sem hozott magával.
Férje természetesen nem jött el. Ludovika szinte előre tudta. Spanyolországban érdekes bikaviadalokat rendeztek és Miksa herceg odasietett Ischl helyett.
Eléggé restelkedik is emiatt felesége, de Zsófia szinte örül neki.
Soha sem szenvedhette sógorát és úgy gondolja, a szilárdj ellemű, következetes Ferenc Józsefre nem tenne jó hatást ez a szeszélyes, minden pillanatban mást gondoló és határozó ember. Ha volt valaki, kiről pedánsságig menő rendszeretet, a józanság szobrát ki lehetett volna faragni, Ferenc József volt az. Bizonyára nem tudna rokonszenvezni a szertelen, fellegekben kószáló, a józanság korlátait minden pillanatban fölborító Miksával. És ki tudja, ellenszenve nem száll-e át Helénre is, vagy legalább is elkedvetlenítheti a gondolat, hogy ilyen fantasztikus észjárású különc leányát vegye feleségül? Már pedig Zsófiának nincs hőbb vágya, minthogy a fiatalok megértsék egymást.
Helén még sokkal jobban tetszik a főhercegasszonynak mint négy esztendővel ezelőtt. A fiatal leány komoly, szép arcán hűvös józanság. Méltóságteljesen viselkedik, leendő magas rangjához illően.
Hogy hozzá alázatos és engedelmes lesz, abban egy pillanatra sem kételkedik.
*
Az estebéden Ferenc József Helén mellett ült, anyjával és nagynénjével, az asztalfőn. Lejjebb az asztal vége felé Sisi és Károly Lajos beszélgetnek.
A fiatal főherceg elragadtatva nézi a rózsaszín tarlatán ruhás Sisit.
Isten nem teremtett még egy ilyen gyönyörű leányt, - gondolja magában. - Minden mozdulata csupa báj és kellem. Hiszen tagadhatatlan, a fehér atlaszruhás Helén is igen szép, de ez a varázslatos báj, ez a mindenkit első pillantással megnyerő mosoly egyedül Sisié.
De Károly Lajos azért még sincs megelégedve szomszédnőjével.
Sisi mosolyog, de olyan szórakozottan, furcsán felel kérdéseire, mintha lelke nem volna ott a társaságban. A főherceg azzal vigasztalja magát, hogy Sisi még nagyon fiatal, úgyszólván gyermek, megzavarja a fényes környezet, a nagy társaság, majd hozzászokik és akkor másképpen lesz minden.
De egyszer észrevesz valamit a főherceg és most már nem is derül fel többé kedve egész estén át.
Az asztalfőn ülő császár körülbelül úgy beszélget Helénnel, mint vele Sisi. Csak kötelességből, az udvariasság parancsára szól hozzá. Szeme ott jár az asztal végen, mintha csak Sisi tekintetét akarná elfogni. Egyszer sikerül is és akkor lángvörösre gyúl a kisleány arca. Aztán lesüti szemét és gyorsan, élénken beszélni kezd Károly Lajossal. Ezúttal óvatosan kerüli tekintete a helyet, ahol a császár ül nénje mellett.
A főherceg ajkába harap és mikor a felszolgáló inasok a tálat elébe tartják, csak int, hogy vigyék tovább.
Zsófia megint elmondhatná kisebbik fiának, milyen szép dolog az önfegyelem. Hogy az élet minden vonatkozásában és helyzetében uralkodni tudjunk magunkon. Csak épen idősebbik fiát, a császárt nem hozhatná most fel példának.
Ferenc József már nem is erőlteti tovább a társalgást. Némán ül helyén és Sisit figyeli. Mintha megittasodnék minden mozdulatától.
A császár arca kipirul, szeme ragyog. Most már nemcsak a féltékeny és szerelméért remegő Károly Lajos látja a dolgokat, hanem kezdi észrevenni az udvari társaság is. Egyedül a máskor olyan éles szemű Zsófia nem lát semmit.
Nővérével beszélget és annyira biztos tervének megvalósulásában, hogy eszébe sem jut másra gondolni.
Csak asztalbontásnál tűnik fel neki Károly Lajos sápadtsága.
Remélem, nem szólalkoztak össze azzal a bolondos kis Sisivel, - gondolja magában. - Épen a desszertnél említette Ludovika, hogy Sisi legjobb szívű mindegyik gyermeke között csak egy kissé szeszélyes, önfejű és hirtelen haragú. No hát épen ilyen hirtelen haragú Károly Lajos is.
Mindegy, mosolyog magában, a főhercegasszony, egyszer Sisi enged, - azután megint Sisi. Úgy illik ahhoz az asszonyhoz, akit az én fiam vesz el feleségül.
És kegyes fejbólintással búcsúzik el a társaságtól.
(Forrás: Dániel Anna: Erzsébet királyné – Bp., Dante, 1938.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése