Az 1857-ik év tavaszán ünnepségre készülnek Budán. - Az első ünnepség, mióta Ferenc József trónra lépett. Nyolc évi uralkodása óta még mindig csak az összbirodalom császárja. Szent István koronájához, palástjához semmi köze sincsen. Legfeljebb az „örökös király” címet viselheti nálunk.
„Csak” császár még a fiatal uralkodó. És ezen a „csak”-on mosolyoghatnak az összbirodalmi eszme fanatikusai, szándékosan megfeledkezve arról, hogy a Habsburgok trónját két nagy történelmi sorsfordulaton mentette meg a magyarság.
Az első, mikor Kun László leverte Ottokárt, a második mikor Mária Terézia, Pozsonyban, a magyar rendek oltalmába ajánlotta magát, gyermekét, a trónörököst és egész birodalmát.
És a harmadik?... Az is be fog következni, de még a jövendő távlatában van. És kevesen sejtik, hogy ez az ünnepre való előkészülődés Budán nagy történelmi események beköszöntője.
A császári pár a múlt esztendőben olaszországi tartományaiban utazott és most Magyarországra jönnek látogatóba.
Budán bizony hűvös a hangulat. Hivatalos intelmekre megteszik azt, ami kötelesség. Aztán, meg a magyar szívben ott élő lovagiasság... Ferenc József fiatal feleségét is magával hozza.
Az osztrák császárné nem királynéja a magyaroknak, - de asszony. Bizalommal jön Budára és végre is ő igazán ártatlan mindenben, ami történt.
Nemcsak ártatlan, - mondogatják a főúri társaságban, hova különböző úton-módon eljutnak a burgbeli és schönbrunni hírek, - de nagyon is rokonszenvezik velünk, magyarokkal.
Az arisztokrata szalonokban meghányják-vetik a dolgokat. Sokat beszélnek Erzsébet királyné titkos rokonszenvéről, melyet Magyarország iránt érez.
- Ki tudja ezt biztosan? - veti oda az egyik idősebb hölgy.
- Én, - felelt csöndesen, de határozott, nyugodt hangon egy magas szőke, fiatalember. - Nagybátyám, Mailáth János gróf, Bajorországból írta nekem, hogy a császárné már menyasszonykorában mennyire érdeklődött a magyar történelem és a magyar nyelv iránt. Őfelsége most is állandóan levelezik nagybátyámmal. Legutóbb arra kérte, ajánljon neki magyar történelmi és szépirodalmi munkákat, mert tökéletesen meg akarja ismerni a népet és a nyelvet.
A társaság tagjai egymásra néznek. Ha nem is mondják ki, valahogy érzik, hogy nagy dolgok vannak készülőben, a sötét éjszakában felgyúlt egy kis fénysugár...
De a köztudatba egyelőre nem ment még át ebből semmi.
*
A bécsi hajó ragyogó májusi napon köt ki Budán.
A küldöttség ott várja a parton és ott várja a meglehetősen nagy tömeg, - inkább kíváncsi, mint lelkes.
Mikor a császárt meglátják, hivatalos jól megrendelt éljenzés hangzik. Majd feltűnik Erzsébet fehérruhás alakja.
A császárné ragyogó szépsége az a bizonyos varázslatos mosoly, a melegen ragyogó szempár mintha az egész képet megváltoztatná. A hivatalos fogadócsoportból, a kivezényelt emberekből egyszerre lelkes, ujjongó tömeg lesz. Folyton erősbödő éljenkiáltások között hangzik a név, mely aztán áldott lesz a magyar szívekben.
... Erzsébet!... Erzsébet!...
És a fiatal császárné, ki eddig félénken, riadtan húzódott félre az üdvözlésektől, az ünneplésektől, ki hacsak lehetett szökött a tömeg elől, kinek saját bevallása szerint kín és gyötrelem volt a nyilvános szereplés, most mosolyogva, csillogó szemmel áll helyén, arca kipirul, homlokán mintha fénysugár ömlenék el.
Míg a király az üdvözlőbeszédre előre leírt szavakkal felel, Erzsébet átveszi a gyönyörű rózsacsokrot.
Udvarhölgye, a csokor után nyúl, de a császárné nem adja át a virágot és halkan, édes, melodikus hangján mondja tisztán csengő magyar nyelven:
- Köszönöm a szép rózsákat. Mintha csak haza érkeztem volna.
Ez a pár szó nem volt előre elkészítve. Ez a mondat a pillanat hevében született - és Erzsébet ajkáról a magyar nemzet szívébe szállt.
A többire már alig figyelnek.
Mintha maga az uralkodó is csak kísérete lenne a karcsú, fehérruhás, gyönyörű asszonyi teremtésnek. Minden szem őt bámulja, minden üdvözlet feléje száll, minden szív az ő lába elé teríti le hódolatát.
... Milyen szép... Milyen csodálatos... Hogy mosolyog... Hogy néz... Hogy jár... Mintha nem is érintené lába a földet...
És magyarul beszél... Azt mondta „mintha csak haza érkeztem volna”...
- Lehozta a kislányát Zsófikát... Nem látták?...
- Hol volt, merre?... A hajón?.. Én nem láttam. Én igen...
Nagyobbik leányát csakugyan lehozta Erzsébet Budára. A kisebbiket, Gizellát fent hagyta Bécsben. Erzsébet már nem gyermek, huszadik évét betöltötte, két kisleány édesanyja és energikusan küzd anyai jogaiért.
Budán csak néhány napig maradnak, aztán a császári pár elindul magyarországi körútjára.
Ferenc Józsefhez újabb, meg újabb intelmek jönnek Bécsből. Vigyázzon az elkeseredett magyarok merényletet fognak elkövetni ellene. Lám ott lent a Lombard tartományokban is mennyi baj volt... Itáliában még jól emlékeztek Haynau akasztófáira és a császári párnak sokszor kellett éreznie a gyűlölséget, mely a vérengző ember emléke után maradt. Ki tudja, hogy lesz Magyarországon?...
A magyarországi utat Zsófia ellenezte legerősebben. Féltette fiát. Csak mikor legbensőbb, leghűségesebb emberei mondották: nagy, komor felhők gyülekeznek az európai politika látóhatárán és tanácsos lesz a birodalom leigázott népeihez közeledni, akkor engedett.
Úgy vették tervbe, hogy a császár egyedül megy magyarországi körútjára.
Erzsébet talán még soha olyan mély benső érzéssel nem kérte férjét valamire, mint most arra, hadd kísérhesse el Ferenc Józsefet Magyarországra.
Zsófia is menye pártjára állt.
A főhercegné eleget hallott Erzsébet magyar rokonszenvéről és eleget bosszankodott miatta. Mikor híre járt, hogy Magyarországon sokat emlegetik a szép, fiatal császárnét, ki barátja az elnyomott, leigázott nemzetnek, Zsófia gúnyosan mosolygott. Most azonban, hogy az utazási terv valóra vált, eszébe jutott, miért ne lehetne Erzsébet bolondos szeszélyét - mert Zsófia előtt a császárné magyar szimpátiája igazán nem jelentett egyebet - felhasználni.
Zsófia, bár politikája nagy szerencsétlenséget hozott nemcsak reánk magyarokra, hanem az egész Habsburg dinasztiára nézve, tagadhatatlanul éleseszű és nagy távlatokat áttekintő nő volt. Élt benne a vérbeli politikus felfogása, mindent és mindenkit, akár rokonszenves, akár gyülöletes alárendelni céljainak és felhasználni terveinek megvalósítására.
Mit jelent az, hogy eddig gúnyos és haragos kicsinyléssel nézte Erzsébet „magyarkodását”. Most nagyon helyesli, hogy menye elkísérje férjét, a császárt. Ha igaz, hogy Erzsébetet Magyarországon szeretik - és igaznak kell lenni, mert különben nem hallaná annyi hűséges és megbízható emberétől, - jelenléte olyan lesz, mint egy védő pajzs, oltalmazni fogja az uralkodót minden esetleges merénylet ellen.
Mennyire nem ismerte Zsófia a magyar természetet.
Nem történt itt titkos alattomos merénylet soha. Ferenc Józsefet sem fenyegette baj vagy veszedelem.
De mindenesetre szerencsés volt a pillanat, melyben engedett felesége kérésének és Erzsébettel együtt szállt fel a bécsi hajóra, hogy Budára jöjjön. A merénylettől nem kellett óvni, senki bántani nem akarta. A magyar szíveket azonban felesége, Erzsébet nyitotta meg előtte abban a pillanatban, mikor a virágokkal és zászlókkal díszített hajón Budán kikötött.
Budán alig, hogy megérkeznek, főúri küldöttség keresi fel az uralkodót és alázatos feliratban kérik, állítsa vissza a régi ezeréves alkotmányt. Csupa konzervatív főúr jelenik meg a trón előtt. Ezekre nem lehet azt mondani, hogy rebellisek, lázadók. Történelmi, dinasztikus hűségükről ismert nevek viselői. És Ferenc József elutasítja kérésüket.
A magyar lelkekre megint nagy szomorúság borul.
De ki tudja, honnan, miért, egyszerre híre jár, hogy a fiatal császárné a „mi” pártunkon van. Mindenfelé beszélik: Erzsébet közbevette magát a „mi” érdekünkben férjénél. Közbenjárása nem sikerült, de ő, az áldott királyné - már nem is hívják császárnénak - így akarta. És ki tudja, mit hoz a jövő?... Akinek igazsága van, mint a magyar nemzetnek, az várhat. Az nem vár hiába.
És mikor az uralkodópár tovább utazik, a búcsúztatásnál az egyik szónok a királyné felé fordulva ezt mondja: „Mint az Árpád-házi Szent Erzsébet kosarában a rózsák kenyérré változtak, úgy változik most a magyar uralkodóné, a mi Erzsébetünk léptei nyomán a könny mosollyá, az éj sötétsége ragyogássá. Isten oltalmazza a királyi párt.”
Erzsébet gyönyörű nagy szeme a szónokot nézi, a szíves mosoly, mellyel eddig az üdvözleteket hallgatta, eltűnik nemes, szép arcáról. Áhítatos mély komolyság ül homlokán, kezeit egy pillanatra egymásba kulcsolja, mint aki némán egy fogadalmat tesz.
Aztán indulnak Jászberényen át Debrecen felé.
Sok érdekes, színes történet maradt meg erről az utazásról. Ezek a történetek egy dologban megegyeznek, Ferenc Józsefet kötelességszerű hódolattal, Erzsébetet viharos lelkesedéssel fogadják.
Jászberényben történt, hogy a hivatalos emberek „vivát” kiáltásra tanították a népet.
Ferenc József hadsegéde, Grünne tábornok megkérdezte a polgármestert, miért köszöntik az emberek az uralkodópárt a magyar „éljen” helyett a latin „vivát”-tal.
- Látja, polgármester uram - mondta Grünne gróf mosolyogva - a felséges pár jól érti és beszéli az önök nyelvét és nagyon szívesen vette volna a magyar üdvözlést.
A polgármester ötölt-hatolt, szemmel láthatólag nem volt kedve a felelethez. Grünne gróf azonban tovább erősködött és még egyszer megismételte kérdését.
Most aztán közbevágott az egyik városi tanácsos, Matolcsay Miklós uram. Erősen szókimondó ember hírében állt az öreg.
- A polgármester nem meri megmondani a kegyelmes úrnak.
- Miért ne merné? - mosolygott bátorítólag Grünne gróf. - Csak bátran. Az őszinte szót mindig megbecsüljük.
- Hátha komolyan parancsolja kegyelmes uram én megmondom a polgármester helyett.
- Ne... ne... - rémüldözött a halálra ijedt polgármester.
- De csak mondja. - A császár főhadsegéde csupa mosoly és nyájasság. - Miért „vivát” és miért nem „éljen”?
- Azért nem kegyelmes uram, - folytatta Matolcsay, - mert ez az istentelen nép ha „éljent” kiált mindjárt hozzáteszi, hogy „Kossuth Lajos”. E nélkül már ki sem tudja mondani az éljen szót, így hát gondoltuk vivátra tanítjuk őket. Azzal nem lesz baj.
A főhadsegéd hirtelen sarkon fordult, mielőtt még Matolcsay uram befejezhette volna mondókáját. Egyébre aztán nem is volt kíváncsi, míg Jászberény városában tartózkodott.
Innét egyenesen Debrecenben mentek, de jóformán alig néztek körül a városban és a hortobágyi pusztán, mikor Budáról sürgöny érkezett: a kis Zsófia főhercegnő súlyosan beteg.
A császári pár azonnal siet Debrecenből vissza Budára. Kisleányukat még élve találják, de már csak órái vannak. Súlyos bélhurut támadta meg és az orvosok nem tudnak segíteni. A kisleányka édesanyja karjai között hunyja le örök álomra szemét.
Erzsébet fájdalma leírhatatlan. A császár is le van sújtva lelke mélyéig. Első gyermeke halott. És felesége dermedten, némán, mozdulatlanul ül a szegény kis elköltözött ravatala mellett. Mintha nem akarná megérteni, hogy mindennek vége.
Ragyogó szépségű, fehérruhás, mosolygó fiatalasszony érkezett május negyedikén Budára. Egy hónap sem telt el azóta, mély gyászt viselő, hosszú fekete fátyolba burkolt, kisírt szemű nő vesz búcsút a várpalotától.
A komor gyász, a hosszú fátyol még megindítóbbá teszi szépségét. Akik így látják sápadtan, megtört tekintettel, még jobban ragaszkodnak hozzá. Ezt a koronás asszonyt öröm vagy bánat egyaránt szépíti és minden, ami vele történik mintha csak közelebb hozná hozzánk.
Jókainak egyik legszebb regényében „Az új földesúr”-ban - később Erzsébet kedvelt olvasmánya - van egy fejezet, melynek címe: Az a hant mely ide köt. Jókai elmondja, hogy Ankerschmidt lovag akkor lett teljesen, egész lelkében magyarrá, mikor leányát, a szerencsétlen Hermint, a hazai magyar földbe temette. Akármerre ment, költözött volna, az a marék föld, melyet leánya koporsójára dobott, mindig visszahúzza.
Erzsébet itt nálunk Budán vesztette el első gyermekét. És a fájdalom, a gyász úgy hozzánk kapcsolta, mint Ankerschmidt lovagot a Hermin koporsójára dobott föld.
*
1858-ban augusztus 26-kán este tíz óra után a bécsiek egyszerre csak ágyúlövést hallanak.
Az első lövésnél riadtan kapják fel fejüket. Még a másodiknál, harmadiknál is ijedtek. Csak nincs valami baj?... Vízáradás? A Duna?... Lehetetlen. Hiszen egész esztendőben szárazság volt. Tűz, vagy más elemi csapás?... Akkor a harangokat verik félre. De ez a folytonos ágyúzás?... Aztán egyszerre kiderülnek az arcok és számolni kezdik az ágyúlövéseket.
Hiszen mindenki tudja, a lapok is jelentették, hogy a császári családban az elhunyt kis Zsófia helyett új gyermeket várnak. Jó is lesz, mondták az emberek, szegény fiatal császárné megvigasztalódik kissé és lassanként belenyugszik abba, amit a sors kegyetlen csapása mért rá.
Most már csak az a kérdés, a kis Zsófia helyett megint leánygyermek jön-e? Akkor 21-szer szólalnak meg a bécsi ágyúk. Vagy talán?...
Vagy talán teljesülne a reménység, melyet olyan epedve vár már az egész Habsburg család és birodalom: fiúgyermek születik. Trónörökös.
Szinte lélegzetvisszafojtva számlálják az ágyúlövéseket. 19, 20, 21, - ha nem szól tovább, leányka jött...
Egy pillanatnyi szünet, aztán diadalmas, szinte mámoros lelkesedéssel kiabálják az emberek: 22!
Most már nem számolnak tovább, pedig az ágyúk folyton dörögnek, egészen 105-ig.
105 ágyúlövés adja tudtul a népnek, a birodalomnak, egész Európának, hogy a császári trónnak örököse született.
Mindenki ujjong, éljenez, lelkesedik, a templomokat késő éjszaka kinyitják, az emberek tódulnak hálaadó istentiszteletre.
„Isten áldása legyen a boldog szülőkön, az ő kegyelme őrizze meg a birodalom örökösét” - imádkoznak a papok és velük együtt imádkozik a nép.
*
Ausztria ünnepli a trónörökösnek, Rudolfnak születését. És Magyarország?...
Magyarországon is elrendelik az ágyúlövéseket, a hivatalos imákat, de a magyar nép lelke nem vesz részt az ünneplésben. A gyermek - az összbirodalom reménysége - nekünk idegen, nem a megkoronázott királyunk fia. Ferenc József fején még nem ragyogott Szent István koronája, nem mondta el az esküt: „Magyarország ősi törvényeit megtartom és megtartatom.” Az a kis gyermek ott a bécsi Burgban nekünk teljesen idegen.
Csak pár hét múlva tudjuk meg, hogy a gyermek milyen ajándékot hozott bölcsőjében.
- Mondd kedvesem, - kérdezte Ferenc József feleségét, - mivel szerezhetnék neked örömöt? Olyan nagy az én boldogságom, hogy alig bírom elviselni. Ha neked valamit adhatnék, ha valamit kedvedre tehetnék? Mondd, kedvesem, mi az? Beszélj, egyetlen, édes Sisikém.
Erzsébet férjére emelte ragyogó szemét.
- Ha igazán örömöt akarsz nekem szerezni, adj kegyelmet a politikai foglyoknak. Nyisd ki a börtönök ajtaját és bocsásd vissza hazájukba a száműzötteket.
Ferenc József önkénytelenül hátrált egy lépést.
- Gondolod Sisi, hogy ez jó lesz így? Ezek közül az emberek közül sokan karddal harcoltak ellenem, majdnem mindannyian tettel, vagy szóval lázítottak.
- Légy irgalmas velük szemben és Isten is megáldja cselekedetedet.
Ferenc József lehajolt, megcsókolta Erzsébet fehér homlokát, ragyogó aranyosbarna haját és halkan mondta: - Úgy legyen minden, ahogy te kívánod.
Pár nap múlva a hivatalos lap már hozza, hogy az uralkodó szabadon bocsátotta a várfogságban levő politikai foglyokat és megengedte, hogy a száműzetésben levő forradalmárok hazajöjjenek.
És bár nem volt benne a hivatalos lapban, Magyarországon széltében-hosszában beszélték, hogy a börtönök ajtaját Erzsébet nyitotta ki és a száműzötteknek ő adta vissza hazájukat.
*
A száműzetésből hazatért magyarok között ott van a 35 esztendős Andrássy Gyula gróf. Kilenc év előtt akasztófára szegezték fényképét. Így tettek mindazokkal, kik el tudtak menekülni a halálos ítélet elől.
Erzsébet kérő szava megnyitotta Andrássy Gyula előtt otthona kapuját. Visszatérhetett száműzetéséből. Hazajött többi társaival együtt.
Andrássy egyelőre tiszadobi uradalmán, nagy visszavonultságban él. Így kellett élni minden száműzöttnek, politikai fogolynak, ki kegyelmet kapott. Andrássy Gyula egyelőre csak néz, lát és figyel. De eljön az idő, mikor egyike lesz a hatalmas, dicső munkásoknak, kik hidat vernek a szédítő rianás felett, mely a nemzetet és uralkodóját elválasztja egymástól.
(Forrás: Dániel Anna: Erzsébet királyné – Bp., Dante, 1938.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése