Dániel Anna: Erzsébet királyné V.

Bécs nagy örömmel készülődik a császári menyegzőre. Várják a menyasszonyt, kinek szép­sé­géről csodákat mesélnek. Bécs ujjongva fogadja a császár házasságát, hiszen a fiatal uralkodó mostanában már nagyon népszerű. A forradalom sebeit régen elfelejtették.

Ausztria ellen nem is alkalmaztak kemény megtorlást, mint a birodalom többi részeiben. Örültek, mikor a rend helyreállt. Az udvar mindent megtett, hogy a jó osztrák nép szívét ki­engesztelje. Amilyen könyörtelen volt Zsófia és az őt környező kamarilla a birodalom többi részével, épen olyan nyájas engesztelődéssel ment Bécs felé. Ausztriával úgy bántak, mint jó anya szokott gyermekével, kinek helytelenkedését nemcsak megbocsátotta, hanem el is felej­tette. Dús ajándékok, nagy alapítványok, középítkezések, az általános jólét emelése, kitűnő munkaalkalmak teremtése, - így jártak el Béccsel szemben. Magyarországon és az itáliai tartományokban meg golyóval és akasztófával dolgoztak.

A Habsburgok mindig szerették Bécs városát, melynek szépsége és virágzása saját hatalmukra emlékeztette őket. De Mária Terézia óta talán egyetlen uralkodó sem volt olyan bőkezű az osztrák birodalmi fővárossal szemben, mint a fiatal Ferenc József.

Meg is akarják neki ezt hálálni most, hogy menyegzőjére készülnek.

1854. év tavaszán április 24-kén esküszik egymásnak örök hűséget a császári pár. Csak Tinto­­retto ecsete tudná elénk varázsolni a fényt, pompát, ragyogást, amit az ősi Habsburg udvar kifejt. Az Augustinusok templomában ott vannak a külföldi királyi vendégek, a papi, katonai és udvari méltóságok. A nagy tömeg olyan csöndes, hogy szinte a lélegzetvétel is hallatszik. Várják a felséges jegyespárt.

Már jönnek a Burgból.

Elől egyedül, magában a császár, táborszernagyi egyenruhában, az aranygyapjú rendjelével.

Mögötte két lépésnyire, Ludovika és Zsófia között a fiatal menyasszony.

Minden szem Erzsébetet nézi. És mély megindulás fogja el a szíveket. Milyen csodálatosan szép és milyen halvány. Mintha egy álomvilágból tévedt volna ide közénk. Az emberek nem bírják levenni róla szemüket.

A bíboros hercegérsek hosszabb beszédet intéz a felséges vőlegényhez és menyasszonyhoz. Majd a szokásos kérdést teszi fel. A császár határozottan, hangos, érces szóval mondja az igent, Erzsébet hangját alig hallani.

A hercegérsek felhúzza a mátkapár ujjára a pápa által megszentelt gyűrűket, ebben a pilla­nat­ban dörögni kezdenek az ágyuk és megkondulnak Bécs templomainak összes harangjai. A fiatal házasokat üdvözlik.

Bécs örömmámorban úszik és szakadatlanul folynak az ünnepségek. Az esküvő után két hétig folyton bál és fogadás. Erzsébet néha halálosan elfárad, gyakran kedvetlenség, sőt szomorú­ság kezd lelkére borulni. Nagyon szereti férjét, de még olyan fiatal, és riadtan néz körül a neki idegen, fényes környezetben.

Férje olyan jó, szelíd, megértő, mintha csak elszakadt otthonáért is kárpótolni akarná. Erzsé­bet boldog, ha Ferenc Józseffel együtt lehet. Természetük nagyon sok mindenben ellentétes, de azért jól megértik, sőt épen ellentétességük miatt vonzzák és kiegészítik egymást.

Erzsébet csapongó, ábrándos, a való világgal és a reális élettel olyan kevés vonatkozása van. Ferenc József pedig csupa erő, határozottság, céltudatosság. Elvont ideák helyett inkább az élet gyakorlati dolgai érdeklik, egyes emberek helyett, a nagy közösség. Soha hangulataitól, kedvteléseitől nem hagyja magát befolyásolni. „Külön kell választani, amit az ember szeretne megtenni és amit kötelessége cselekedni” - mondja gyakran Erzsébetnek.

Erzsébet a költőket, a regényírókat szereti, Ferenc József a gyakorlati kérdésékkel foglalkozó nemzetgazdasági könyveket, nem is igen olvas egyebet, legfeljebb történelmi munkákat. A képzőművészet, a zene sem érdekli úgy, mint feleségét.

De nagyon szereti Erzsébetet és amellett lovagias gondolkodású ember. Szívesen hagyná saját módja szerint élni, - ha Erzsébet szokásai, cselekedetei gyakran bele nem ütköznének a min­denható udvari etikettbe.

Bécs városát sohasem tudta megszokni. Ausztriát soha nem tudta hazájának tekinteni Ferenc József felesége.

Szinte betegesen vágyódott Bajorország, különösen a kedves Possenhofen felé. Úgy érezte magát, mint valami eltévedt kis madár, ki nem bírja az idegen levegőt, az idegen talajt.

Úgy érezte egészen addig, míg új hazát, új levegőt, új életet talált nálunk Magyarországon.

De milyen messze vagyunk még ettől...

Magyarországra olyan sötét éjszaka nehezedik, melynek már virradatát sem merik remélni. Igaz, a véres erőszaknak már vége. Most lassú, céltudatos munkával akarják a nemzet lelkét megfojtani. Idegen hivatalnokok, idegen rendszerű törvények, közigazgatás, idegen szellemű iskolák... Úgy hiszik, ezekkel majd rendbe jönnek a dolgok és az ezeréves Magyarország békés része lesz az összbirodalomnak.

A császárné, ha Bécsben hall valamit Magyarországról, az csak gúny, kisebbítés, ócsárlás, mely különösen erőssé válik, mikor kiderül, hogy Erzsébet a Burgban is tovább foglalkozik a magyar nyelv tanulásával.

Mindent megtesznek, hogy kedvét elvegyék tőle és nem látják, nem értik, hogy épen az ócsárlással és tilalommal teszik érdekessé előtte az üldözött, ismeretlen nemzetet.

Erzsébet mindig rokonszenvezett a szenvedőkkel, a szerencsétlenekkel. De most különösen megkapja romantikus képzeletét a nép, ki oly egyedül áll, mint akár ő maga, a nemzet kire mindenki haragszik. Emberek, kiknek annyi méltatlanságot kellett eltűrni hazájuk miatt, mint neki itt Bécsben.

Mert Erzsébet császárné valósággal üldözöttnek és hajszoltnak érezte magát saját udvarában.

Kétségkívül, az ő túlontúl érzékeny természete is oka volt a helyzet elmérgesedésének, de az is igaz, hogy rengeteg méltatlanság érte.

A fiatal, tapasztalatlan, szinte gyerek-asszonyt ezer meg ezer tőrvetés várta. Ő sem nem elég óvatos, sem nem elég körültekintő ahhoz, hogy ezeket a szándékosan, lába elé készített csap­dákat elkerülje. Túlontúl jóhiszemű és gyanútlan ilyesmihez.

Helyzetét megnehezítette az, amit mindenki tudott és amit Zsófia nem is igyekezett titkolni, a császár édesanyja nem rokonszenvezett menyével.

Ha Erzsébet simulékony, alázatos, tud alkalmazkodni, talán leszerelheti Zsófia ellenszenvét. Mert hiszen a főhercegné előtt mégis legfontosabb fia boldogsága. De Zsófia úgy érezte, hogy ez a boldogság semmiképpen sincs biztonságban Erzsébet kezében.

Az udvar első asszonyának hatalma, méltósága a császárnét illette volna meg, - de Erzsébet hatalma, méltósága csak névleges.

Zsófia rendelkezik mindenben.

A nagy, döntő jelentőségű dolgoktól kezdve a legaprólékosabb részletkérdésig, Erzsébetnek még ahhoz sincs joga, hogy saját környezetét kiválassza. Udvarhölgyeit utálja, mert tudja róluk, hogy Zsófia kémei. Főudvarmesternője, az öreg Lichtenstein hercegné, eddig Zsófia mellett volt. Most a császárné mellé rendelik, mert Zsófia úgy akarja, hogy olyasvalaki legyen a fiatal császárné első hölgye, ki neki úrnője minden lépéséről beszámol.

Erzsébet nagyon jól tudja, hogy amint a szolgálattételnek vége, Lichtenstein hercegné siet Zsófiához és mindent elmond, ami a nap folyamán történt. Kezdve azon, hogy a császárnén milyen ruha volt, hány órakor kelt fel, kivel beszélt és túl kedvesen vagy túl mereven fogadta-e azok köszönését, kik kikocsizása alkalmával üdvözölték? És hogy írt-e levelet Bajorországba, vagy kapott-e postát hazulról?

Erzsébet lassanként gyűlölni kezdi Lichtenstein hercegnét, akit szerinte börtönben felügyelő­nőnek kellene alkalmazni és nem a Burgban udvarmesternőnek.

Meg kell mondani, hogy Zsófia nem épen rosszakaratból tette, amit cselekedett. Kétségkívül soha sem szerette Erzsébetet, de jóval barátságosabb lett volna hozzá, ha látja, hogy a császárné az ő kívánsága szerint rendezi be életét. Ha azokat szereti, kiket ő ajánl kegyeibe és megvetésével sújtja, akiket Zsófia elejt.

De ez az, amire Erzsébet képtelen. Csak saját egyénisége törvényei szerint tud és akar élni.

Nagyon fiatal még, és nemes, kiváló emelkedett, nagy lelkében sok a kiforratlanság, csapon­gás, melyet szépszerével, szeretettel, gyöngédséggel korlátok közé lehetett volna szorítani. De Erzsébetet férjén kívül majdnem mindenki bizalmatlanul nézi a bécsi udvarban.

Károly Lajos, ki annyira szerette, mindig jóindulatú rokona maradt és egész életében rokon­szenvvel gondolt hajdani ideáljára, de távol élt Bécstől. Elébb Velencébe rendelték, később Prágába. Csak látogatóba jön haza, ilyenkor is mindig rövid időre.

Erzsébet nagyon rokonszenvezik férje másik öccsével, Miksával is. A fiatal főherceg hódolat­tal néz fel szép és érdekes sógornőjére, és Erzsébet szabadon, fesztelenül tud vele beszélgetni, bár gondolkozásuk, világszemléletük teljesen ellentétes.

Miksa a Habsburg család legambiciózusabb, legnagyravágyóbb tagja. Titkos sebet hordoz lelkében, hogy nem született uralkodónak. Szívvel-lélekkel csügg a hatalmon és úgy érzi, hi­va­tása népek, országok vezetése lenne. Hódolattal hajlik meg bátyja, a császár előtt, elismeri higgadt józanságát, rendíthetetlen kötelességérzetét, de titkon arra gondol, hogy ő a kezdemé­nye­zőbb szellem és lelkében nagyobb koncepciókat, terveket hordoz. Erről természetesen még anyjának sem mer beszélni, csak Erzsébetnek önti ki szívét és a császárné furcsa, szinte riadt csodálkozással hallgatja.

Hát így is lehet? - gondolja Erzsébet. Ilyen mohón, sóvárogva vágyakozni a hatalom, a trón után?... Milyen szívesen menekülne ő minden elől, amire Miksa vágyakozik. Magányos­ság­ban szeretne élni férjével, művészi ábrándjaival, aztán nagy lovaglótúrák, sportok... Lehet ennél szebb és kedvesebb életet elképzelni?... Erzsébet nagyot sóhajt és hallgatja Miksa fan­tasz­tikus álmait.

- Tudod Sisi én sohasem kívánom vissza a múltat. Inkább azt sajnálom, hogy nem élhetek száz, kétszáz esztendő múlva. Milyen szép lesz akkor minden. Mert én rendíthetetlenül bízom az emberiség haladásában és abban, hogy a világ egyre jobb és tökéletesebb lesz. Ha vala­miért visszavágyom a múltba az csak a családom régi, nagy hatalma. Milyen szép volt, mikor orszá­go­­kat, birodalmakat osztottak szét a Habsburgok egymás között. Egyiké Spanyolország, másiké Német, harmadiké Olasz, negyediké Ausztria-Magyarország. Most, aki nem született első fiúnak, trónörökösnek, élheti a Habsburg főhercegek színtelen, korlátok közé szorított életét.

- Bár te lettél volna az első fiú Miksa, - mondja tréfás sóhajtással Erzsébet. - Nem tudom ugyan, hogy a férjem, mint gondolkozik erről, de én szívesen vállalnám a visszavonult, csen­des életet.

Sokszor beszélgetnek, vitatkoznak, erről, aztán Miksa megházasodik, feleségül veszi Sarolta belga hercegnőt. Soha összeillőbb pár... Egyik tüzeli a másik nagyravágyását. És Erzsébet sokáig nem látja őket, mert a fiatal pár Triesztbe költözött.

Erzsébet most már igazán barátok nélkül marad. Károly Lajos, Miksa, Sarolta mind távol vannak. Neki Bécsben senkije sincs férjén kívül, ki hűségesen mellette állana s a nehéz per­cek­ben támogatná. Az udvar Zsófia főhercegné kegyéért esedezik, „Ő a mi igazi császárnénk”, - suttogják egymás között.

Lichtenstein hercegné, a főudvarmesterné minden este megjelenik a császárnénál egy csomó írással, melyeknek ez a címe: „Legalázatosabb figyelmeztetések”. Azután csakugyan nagyon alázatos hangon, de kérlelhetetlenül elősorolja a császárné őfelsége melyik szava, mozdulata tekintete ellenkezett a mai napon a mindenható spanyol etikettel és megint „legalázatosabban esedezik”, hogy ezek a jövendőben kerülendők legyenek.

Erzsébet kétségbeesetten nézi esténként az iratcsomót.

Egy ízben sírva panaszolja férjének, hogy beteg lesz, ha ezeket a „legalázatosabb figyelmez­te­tések”-et kell olvasnia.

- Hát ne olvasd drágám, - mondja szelíden, csendesen Ferenc József. - Vedd át és tedd félre. Ezzel el van intézve. Minek zavarjuk a jó öreg Lichtenstein hercegné stílusgyakorlatait, ha öröme telik bennük.

Ferenc József mindenképen megvédi feleségét az udvar rosszakarata ellen, de végre is az uralkodónak tenger gondja-baja van nem ér rá folyton háziügyekkel foglalkozni.

A fiatal uralkodóné igyekszik felülemelkedni az apróbb és nagyobb kellemetlenségeken. De ebben férje szeretetén, gyöngédségén kívül semmi, senki sem segíti. És úgy undorodik ezektől az alantas cselszövényektől. Kevés emberi lélek fordul el olyan megvetéssel vegyes unalom­mal a közönségességtől, a kicsinyestől, az alacsonyságtól, mint Erzsébet. Lelke szárnyalásra, repülésre, nagy horizontok átlátására hivatott.

Aztán mintha ködbe foszlanának, eltűnnek az apróbb és nagyobb bajok, torzsalkodások. Mind­ez belevesz egy elementáris érzésbe, melynél nagyobbat asszonyi szív - ha koldus, ha királyné - nem érezhet, Erzsébet anya lesz.

1855 márciusában születik a kis leányka, kit nagyanyja után, Zsófiának kereszteltek. Erzsébet nézi a csecsemőt és nem tud egyébre gondolni, minthogy beteljesült élete legfőbb célja, leg­szen­tebb küldetése, anya lett.

Boldogságát még növeli, hogy édesanyja huzamosabb ideig vele marad Bécsben. Aztán pár hónap múlva Ferenc József megengedi, hogy hazamehessen a kis leánykával.

Erzsébet úgy járt-kelt leánykori otthonában, Possenhofenben, mintha Tündérországban volna. A kedves régi kastély... Helén, a drága, komoly testvér és a többiek... Mária húga menyasszo­nya a nápolyi trónörökösnek, Erzsébet örül boldogságának. Édes apja is hazakerül, Erzsébet alapjában véve nagyon szereti nyughatatlan vérű apját, kitől sportszenvedélyét örökölte. Majdnem olyan jól lovagolok mint az apám, - szokta mondani tréfás dicsekvéssel Erzsébet, - ez pedig nagy szó, mert apám Európa legjobb lovasa...

Aztán a kedves, jó Dorner kisasszony... Hogy szereti, gondozza a kis Zsófiát... Épen úgy, mint hajdan őket... Itt minden a régi maradt...

Nehéz szívvel válik meg otthonától, de azért nem szomorú, mikor vissza kell mennie Bécsbe. Hiszen ott jó férje várja és itt van kis leánya, kinek nevelése lesz most legfőbb gondja...

(Forrás: Dániel Anna: Erzsébet királyné – Bp., Dante, 1938.)