2012. jan. 14.

Dániel Anna: Erzsébet királyné III.



Zsófia másnap korán ébredt. Misére ment és mikor visszajött a kápolnából, udvarhölgye jelentette: a császár őfelsége várja.

Zsófia sietve ment át hálója melletti kis fogadószobájába, hol a családtagokkal szokott bizalmasan beszélgetni.

Egy pillantást vetett fia arcára és majdnem felkiáltott meglepetésében. Ez a csillogó tekintet, ez a derűs mosoly ismeretlen volt előtte. Ferenc József arca ragyogott.

Kezet csókolt édesanyjának s mikor megszólalt, hangja olyan vidám, felszabadult, fiatalos csengésű.

- Édesanyám, én olyan boldog vagyok...

Zsófia homlokon csókolja fiát.

- Semmivel nem okozhatnál nekem ilyen örömöt fiam, mint ezzel a kijelentéseddel. Egész biztosra veszem, hogy boldogságod megingathatatlanul szilárd alapokon nyugszik. Én is min­­denképpen meg vagyok elégedve Helénnel. Szép, finom és előkelő. Hosszabb beszélgetést folytattam vele, látom, hogy tanult, okos, művelt és igazi keresztény vallásosság tölti el a lelkét. Hamar bele fog szokni az itteni viszonyokba.

A császár arcán furcsa zavar látszik.

- Édesanyám, őszintén meg kell mondanom...

- Nos?

Zsófia bámulva néz fiára. Mióta felnőtt, zavartnak, bizonytalannak, habozónak nem látta. Ez az én fiam, - szokta mondani. Mindig és mindenben tudja mit akar és minden körülmény között ragaszkodik akaratához.

Ferenc József először ül így vele szemben.

- Édesanyám, én Sisiről akarok beszélni.

- Sisiről?... Zsófia álmélkodva és megdöbbenve nézi fiát. Mi köze lehet a császárnak ehhez a fejletlen, éretlen kis gyerekleányhoz, kit még ahhoz is kemény dresszúrára kell fogni, hogy Károly Lajos felesége lehessen és mint főhercegné betölthesse hivatását.

- Sisiről?... ismétli és most már nem veszi le tekintetét fia arcáról.

- Igen, édesanyám. Meg kell tudnom, hajlandó volna-e Sisi megosztani velem életét?

- De hiszen Sisi még gyermek. Nincs is férjhez adó korban.

- Várni fogok rá.

- Drága fiam, Sisi nekem épen úgy unokahúgom, mint Helén. De hidd el nekem, Helént az Úristen is császárnénak teremtette.

- Lehet édesanyám, azaz nem lehet, egészen bizonyosan igaza van. Senki nálam jobban nem becsüli és tiszteli Helén kiválóságát. De én Sisit szeretem.

Zsófia most már megdöbbent.

- De fiam, ilyen hirtelen?... Ilyen egyszerre?...

- Igen édesanyám, magam is így érzem és mi tagadás, kissé csodálkozom is magamon. Tudja, nem vagyok hirtelen fellobbanó természetű, de most érzem, Sisi hozzám tartozik és én nem tudok más nőre gondolni rajta kívül. Úgy jött ez, mint a villámcsapás... Arra kérem édesanyá­mat, tudakolja meg, lehet-e belőlem igazán boldog ember. Mert Sisi nélkül soha nem lehetek az. Tudom, - ami ennél sokkal több, érzem. Én nem akarok addig a kisleánnyal beszélni, míg édesanyám nem tájékozódott. De kérve-kérem, sem édesanyám, sem Ludovika néném ne kényszerítsék, ne beszéljék rá őt erre a házasságra. Engem csak ő tehet boldoggá. De annyira szeretem, hogy a saját boldogságom szinte mellékes. Azt akarom, hogy Sisi legyen boldog. Ha meg akarná osztani velem az életét?... Én tudom, hogy nem könnyű feladat ez.

Zsófia csak nézett, ámult és hallgatott.

Mintha most ismerné meg legidősebb fiát.

Tudta, hogy Ferenc József nagyon szereti őt, de fia még vele szemben is mindig hűvös és tartózkodó maradt. És Zsófia ezt így találta helyesnek.

A császár a hegyormon álljon, - fent, egyedül. A főhercegasszony alapjában véve legszíve­seb­ben visszaállította volna III. Károly császár spanyol etikettjét, ki még feleségével, gyerme­keivel sem evett soha együtt, kinek térden állva kellett az ételt felszolgálni.

Károly leánya, Mária Terézia az ő közvetlen, meleg természetével nem tűrte a spanyol szertartás bonyodalmait. - „Én bizony, ha csak mód van reá együtt ebédelek gyermekeimmel, mondta a császárné-királynő. Látni akarom, hogy és mit esznek? Máskor úgy is keveset vagyok velük együtt.”

Zsófia nagyon tisztelte, becsülte a hatalmas Habsburg asszonyt. Csak épen ezt a rendelkezését nem helyeselte.

Az idő kerekeit nem lehet visszaforgatni. Zsófia nem tudta újra fölállítani a spanyol szer­tartást, de amennyire lehet, igyekezett magányossá, hozzáférhetetlenné tenni fiát, a császárt.

Úgy gondolta, Ferenc József, természetének megfelelően, kitűnően érzi magát ebben a hűvös magányosságban és most azt kellett látni...

Látja kigyúlni, lángolni a mindig hűvös fiatalembert, látni kell, mint borít fel előre megálla­pított józan terveket egy hirtelen feltámadt érzés kedvéért. És ami a legfájóbb, hallja panasz­kodni.

- „Tudom, nem könnyű feladat az én életemet megosztani”...

Zsófia kemény lelkét megrázza ez a vallomás, mely azért hat reá oly erősen, mert önkény­telen. A császár talán maga sem tudja, mi tört ki lelkéből.

- Fiam, - mondja csöndesen, - ha te úgy gondolod, hogy ez a kisleány hozzád méltó élettárs és hozzád illő császárné lesz?...

- Senki más mellett nem tudom életemet boldognak, vagy akárcsak megelégedettnek elkép­­zelni.

- Ha így áll a dolog, akkor természetesen kívánságod szerint fog történni minden. Én még ma beszélek Ludovikával.

- És gondolja édesanyám, hogy Sisi?...

Zsófia hangja élessé válik, mikor felel:

- Sisi legyen boldog, hogy te megláttad, észrevetted. Sisinek méltóvá kell válnia a nagy szeren­cséhez, ami érte.

A boldog Ferenc Józsefet mintha szíven ütnék anyja szavai. De felelni már nem tud, mert Zsófia jóval barátságosabb hangon folytatja:

- Nos, ha így áll a dolog, nincs értelme a huzavonának. Azonnal beszélni fogok Ludovikával.

A császár elfelejti az előbbi éles hangot és boldogan csókolja meg anyja kezét.

*

Ludovika első pillanatban épen úgy megdöbbent, mint nővére.

A császár feleségül kéri Sisit...

Ezt a gyermeket, akit - úgy gondolta - csak pár esztendő múlva fog férjhez adni, ha Isten is úgy akarja, Zsófia második fiához. És most?... Ludovika remeg felindulásában és nem veszi észre, hogy nővére milyen kedvetlen, erőszakolt hangon beszél Sisiről.

- Nem tudom Ludovika, hogy Sisi nem örökölt-e egyet mást férjed szerencsétlen természe­téből? Te mindig megbocsáthatatlanul gyönge voltál gyermekeidhez. Helén mindezek elle­nére kiváló, mindenképen sikerült leány. De mit tehetünk, ha a császár vonzalma Sisi felé fordult?... Én most teljes bizalommal beszélek veled. Nem úgy mint Sisi anyjához, hanem mint testvéremhez, mint a Wittelsbach család tagjához. Felelj nekem: képesnek tartod te Sisit arra hogy fiam mellett a császárnéi méltóságnak megfeleljen?

Ludovika az egész beszédből csak azt hallotta, hogy Sisit bántják. A kis Sisit, ki titokban, szíve mélyén mindig legkedvesebb gyermeke volt.

- Sohasem töprengtem én azon, hogy Sisiből milyen császárné lenne? Hiszen te tudod legjobban, ilyesmi még gondolatban sem merült fel. Én csak annyit mondhatok: mindegyik gyermekemre büszke vagyok, de Sisi a legkiválóbb közöttük. Jó szíve, nagylelkűsége, áldozat­készsége szinte határtalan. Bár őt magát mindenki kényezteti, szereti - nem is lehet ez másképen, - ő mindig a szenvedőkkel, az elhagyottakkal érez. Possenhofenben mindegyik ember tűzbe-vízbe menne érte. És nemcsak az emberek... Szinte nevetséges erről beszélni, még az állatok is rajonganak érte. Férjemnek van egy Murát nevű paripája, mint egy hűséges kis puli követi Sisit, ha szabadon van.

- Igen, igen, - vág közbe Zsófia, - Sisi biztosan jószívű, könyörületes és ezek az erények szép ékességei egy vallásos keresztény leányszívnek. De a császárnéi hivatáshoz egyéb is kell.

- Mondtam már - és a szelíd Ludovika kemény hangon felelt, - még jóformán nem is gondol­koztam kisebbik lányom jövőjén. Most Helén volna soros.

És Ludovika kissé sóhajtott, mert csak most jutott eszébe, hogy Helénre milyen csalódás és fájdalom vár. Várt egy pillanatig, azután folytatta:

- Én Sisit, ha néha eszembe jutott a gyermek jövőjével foglalkozni, Károly Lajosnak szántam. Úgy tudom, - tette hozzá szelíden és megint kérlelő hangon - hogy a te terved is ez volt. Helént Ferenc Józsefhez és Sisit Károly Lajoshoz. Igazam van?

- Természetesen, nagyon jól beszélsz. - És Zsófia arca egyszerre fölragyogott. És most már barátságosan folytatja az értekezést.

- Ludovika kedvesem, nekem úgy tetszik, megleltük a kibontakozás útját. Őszintén beszélek veled, mint szeretett jó testvéremmel. Én teljes erőmmel azt kívánom és azon vagyok, hogy Helén üljön a császár mellett a trónuson. Ő mindenképen oda való. Mintha csak helyettesemet látnám benne. Helénben mindenképen megbízom. Ne gondold, édes Ludovikám, hogy ezzel a kijelentéssel Sisit akarom bántani. Gyermekeid közel állnak szívemhez s meg lehetsz győ­ződve, kisebbik leányod iránt is meleg jóindulattal viseltetem. Csak épen - és ne haragudj ezért - higgadtabban, tárgyilagosabban tudom megítélni, melyik gyermeked milyen helyzet­ben állja meg jobban a helyét? Sisi jövőjét boldogan látnám Károly Lajos kezében, annál is inkább, mert fiam nagyon szereti a kisleányt és ha jól látnak szemeim, Sisinek is tetszik kisebbik fiam. Én tehát arra gondoltam, édes Ludovikám, szépen óvatosan megtudakolod Sisitől, nem lenne-e kedve életét Károly Lajoséhoz kötni? Ha igent mond, akkor tárgytalanná válik a császár ábrándozása. Én ismerem fiamat. Ahogy megmondjuk neki: „Sisi öcsédet szereti”, Ferenc József minden erejével azon lesz, hogy elfojtsa érzését. Az én fiam erős, ke­mény akaratú ember. Amit feltesz magában, az sikerül. Különösen ha úgy látja, hogy köteles­sége megtenni. A kötelességgel szemben nem ismer lehetetlent. Ha azt mondjuk neki: „Sisi és öcséd szerelmesek egymásba, össze akarják kötni életüket”, - a császár azonnal félreáll. És aztán látod Ludovikám, fiatalság hamar meggyógyul, fiatal szív keresi a vigasztalódást. Majd meglátod édesem, egy kis késéssel minden úgy lesz, amint mi terveztük. Helén leányod ott fog ragyogni fiam mellett, a császári trónon.

Ludovika arca is felderült.

Először is bántotta anyai szívét, hogy Helént ilyen csalódás éri, aztán bármennyire neheztelt is Zsófiára a Sisit kicsinylő szavakért, szíve mélyén ő is úgy érezte: Helén sokkal inkább való uralkodó feleségének, mint a szeszélyes, csapongó lelkű gyermek... Nem volt ő vak leánya fogyatékosságával szemben, de úgy gondolta, azt remélte, az idő és a céltudatos vezetés majd kineveli a hibákat belőle.

Helént azonban nem kell nevelni, már mindenképen kész ember.

Milyen jó lenne, ha minden úgy sikerülne, ahogy Zsófia tervezi. Helént nem érné csalódás. Sisi egy-két év múlva boldogan élne Károly Lajos mellett.

Zsófia olyan félelmetesen okos, - gondolja magában a hercegné. - Biztosan jól látja, amit látott. Különben ő maga is észrevette, hogy Károly Lajos mennyire rajong Sisiért. Most hát csak az a kérdés, hogy Sisi viszonozza-e érzéseit? Mert akkor minden rendben van s ő boldo­gan utazik haza.

Ludovika átölelte nénjét.

- Kedvesem, azonnal ki fogjuk ezt az ügyet puhatolni. Miután nem nyílt megkérésről van szó, Dorner kisasszonyra bízom, beszélgessen Sisivel és vegye ki belőle, hogy milyen érzésekkel viseltetik Károly Lajos iránt.

- Igen, igen, - helyesel Zsófia élénken. - És ha a beszélgetés úgy alakul, ahogy kívánjuk, azonnal tudatom a császárral: „Sisi szíve már nem szabad”. Nem mondom, lesz egy pár lehangolt hetünk, esetleg hónapunk, de a végén a mi tervünk diadalmaskodik.

Zsófia hangján, tekintetén látszik, mennyire szeretné, ha csakugyan így lenne. Hiszen ő, meg­győződése szerint mindenkinek jót akar, még Sisinek is, ki pedig - mi tagadás - legkevésbé rokonszenves neki nővére gyermekei között. De azért hozzá is jó, méltányos és megértő akar lenni. Szép jövőt szánt a szegény mellékágból származó hercegleánynak. Második fia felesége lesz.

Gyorsan elbúcsuzott nővérétől.

- Hívasd drágám azonnal Dorner kisasszonyt. A császárnak még ma választ kell adnunk.

*

Dorner kisasszony ott ült a vendéglakosztály egyik kis szobájában. Ezt a szobát Sisi számára rendelték. Mellette Dorner kisasszonynak egy kis benyílót.

Ludovika és az idősebbik hercegleány gyönyörű lakosztályt kaptak szalónnal, hálóval és öltözővel. Sisi még gyermek, neki ez a szerény kis fehér szoba is elég.

- Fenség, - kezdi Dorner kisasszony, - megbízást kaptam, hogy bizalmasan beszélgessek Fenségeddel.

- De aranyos, drága Dornerem, hát nem mindig így beszéltünk mi egymással?

- Igen, Fenséged megtisztelt engem azzal, hogy mindig és mindenben bizalmára méltatott. Hiszen gyermekkora óta élek Fenséged mellett... - És a nevelőnő hangja meglágyult.

- Akkor hát miért olyan ünnepélyes? Kezdek félni magától. Mikor ilyen hosszú a bevezetés, akkor mindig valami rossz, vagy kellemetlen dolog sül ki a végén. Hogy akaratom, szándé­kom ellenére megint valami csacsiságot csináltam, helytelenül viselkedtem, satöbbi. Aztán jön a büntetés: két napig, egy hétig nem lehet lovagolnom. Remélem, hogy most...

Hirtelen hangosan, jókedvűen elnevette magát. Sisinél olyan gyorsan váltakozott a legmé­lyebb szomorúság a kitörő jókedvvel, ahogy csak a nagyon érzékeny, túl finom idegzetű embereknél szokott.

- Most jut eszembe, nem is tud büntetni drága kis Dornerem. Ischlben úgysem lovagolok. Más komoly büntetés nincs számomra kivéve, ha azt mondaná: ezentúl nem fog szeretni.

Vékony, gyerekes, de nagyon finom ívelésű karját a nevelőnő karjára tette:

- De ugye az nem lehet?... A maga Sisije nem lehet olyan rossz, hogy maga tovább ne szeresse.

- Fenség - és Dorner kisasszony kissé akadozva beszélt. Erőt akart venni megindultságán.

Úrnője nagyon fontos, uralkodócsaládok sorsát eldöntő ügyet bízott rá. Neki higgadtnak, nyu­godtnak kell lenni. Nem szabad megtörténnie annak, ami mi tagadás sokszor megesett, hogy Sisi azt tegye vele, amit akar.

Vajon öntudatlan játék ez nála? - gondolja Dorner kisasszony. Vagy lelkében nagyon is jól tudja, milyen varázslatos hatalmat adott neki a sors szépségében, közvetlenségében. Abban az emberek szívét megejtő lelki varázsban.

De most nem szabad ellágyulni, nem szabad engedni, hogy Sisi odavigye a dolgot, ahová akarja. Neki a hercegnő megbízásából világosan kell látnia.

- Fenség, - mondja csöndesen, - szíveskedjék figyelmesen reám hallgatni. Tudom, nem veszi rossz néven, ha olyan dolgokról beszélek, melyek nem tartoznak nevelői hivatásomhoz. De fel vagyok hatalmazva, hogy szóljak.

- Drága Dorner kisasszony - és a fiatal leány arca most már igazán aggodalmassá vált, - csak nincs valami baj? Megijeszt ezzel a körülményes bevezetéssel. Hiszen jól tudja, hogy anyám és testvéreim mellett senki sem áll hozzám olyan közel, mint maga.

- Fenséged észrevette, hogy Károly Lajos főherceg milyen megtisztelő érdeklődéssel visel­tetik magas személye iránt.

És figyelmesen nézte Sisi arcát.

A kisleány nem pirult el, nem sütötte le szemét. Ezek volnának az áruló jelek. És Dorner kis­asszony jól tudta, hogy úgy Ludovikát, mint Zsófiát boldoggá tenné, ha ilyesmiről beszá­molhatna.

De nem. A bájos, finom arc komollyá válik, de sem az arc, sem a tekintet nem árul el benső zavart.

- Károly Lajos nagyon okos, derék, kedves fiatalember és én igen rokonszenvesnek találom.

- És ha a főherceg arra kérné Fenségedet, legyen a felesége, legyen hűséges, szerető hitves­társa?...

- De Dorner kisasszony...

A fiatal leány arca mélyen elsápadt.

- Mit felelne Fenséged a főhercegnek.

Kissé lehajtotta fejét s nagyon halkan, szomorúan mondta:

- Ezen én még sohasem gondolkoztam. Ilyesmi eszembe se jutott. És különben is sokkal szívesebben maradnék még egy pár évig Possenhofenben, édesanyám, testvéreim és maga mellett.

Dorner kisasszony mindent ért. Sisinek kedves, rokonszenves a főherceg, de az érzés, mely két fiatal szívet egymáshoz vezet, hiányzik.

*

- Most már nincs más hátra, mondja Zsófia és mély, kemény redő keletkezik szája körül, meg kell mondanunk leányodnak, Ludovika, a császár szándékát.

Ludovika maga mondja meg Sisinek: Károly Lajos mellett, a császár, Ferenc József is felesé­gül kéri.

Ó, most egészen más a hatás.

Sisi sírva fakad.

- Édes jó anyám, én olyan boldog vagyok, hogy sírnom kell. Olyan nagyon boldog vagyok...

Most már nem beszél a kis Sisi arról, hogy anyja és testvérei mellett akar maradni. Csak könnyei hullanak Ludovika vállára.

A hercegasszony is mélyen meg van rendülve, de igyekszik megnyugtatni a kisleányt.

- Mindenesetre örvendek édes leányom, hogy megtaláltad lelked párját. Ennél nagyobb szerencse nem érheti az embert a földi életben. Légy szerető, hűséges, jó felesége férjednek. Lelki üdvösséged után ez legyen mindig legfőbb gondod.

- Igenis édesanyám...

És Sisi most már letörli könnyeit. Maga elé néz, elgondolkozva, majd halkan mondja:

- Ha valami hiányzik még boldogságomból, talán csak az: bár ne uralkodó lenne, akit szere­tek. Én arra születtem, hogy csendben, elvonultságban éljek azokkal, kik szívemnek kedve­sek, mint ahogy veletek éltem eddig.

„Arra születtem, hogy csendben, elvonultságban éljek...” Sisi mindössze tizenhat éves és sejtelme sincs arról, hogy milyen nagy és mély igazságot mondott.

Vasárnap délelőtt. Gyönyörű nyári verőfény ömlik el mindenütt. Az udvar kora délelőtt misére indul.

Legelől, mint mindig a császár édesanyjával. Utánuk a többi családtag, majd az udvar Ischl­ben lévő tagjai.

Most is lassan, ünnepélyesen mennek, mindössze csak az a változás, hogy a császár és édes­anyja között Ludovika hercegnő méltóságteljes alakja vonja magára a figyelmet. Mögöttük a két fiatal hercegnő, Helén és Sisi.

A kápolna ajtaja előtt aztán különös dolog történik. Amint a császár lábát a küszöbre teszi, Zsófia hirtelen visszalép és int Sisinek.

Sisi meg van dermedve.

Mozdulni sem merne, de édesanyja halkan odaszól neki s erre a fiatal hercegleány előbbre jön, a császár mellé és együtt, egyszerre lépnek be az Isten házába.

Zsófia unokahúgát engedte előre. Ő maga Erzsébet után megy.

Most már mindenki előtt nyilvánossá válik, ami eddig családi titok volt. Zsófia hercegnő átengedte az első helyet Erzsébetnek, - a leendő császárnénak.

Az emberek egymásra bámulnak. Senki sem mer szólni, de mindenki mélyen meg van ille­tőd­ve.

És a mise végén Ferenc József, ki mindég olyan sokat adott a szertartásokra, kinek minden mozdulatát, minden szavát udvari előírás és etikett szabályozta, most először életében tesz olyat, mit nem határoztak el előre, nem beszéltek meg a főszertartásmesterrel. A mise végén meg­fogta Erzsébet kezét, a pap elé vezette és érces hangon, de mély megindultsággal mondta:

- Tisztelendő úr, kérem áldja meg azt, aki az én szívemnek drága és kedves. A menyasszo­nyo­mat.

Erzsébet gyönyörű feje meghajlik, míg a pap áldását elfogadja s mikor fölemeli fejét a szép szempár ragyog a könnyektől, - a boldogság könnyétől.

(Forrás: Dániel Anna: Erzsébet királyné – Bp., Dante, 1938.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése