Aztán egyszerre vége szakad az apróbb és nagyobb áskálódásoknak, cselszövényeknek. A háború réme itt van a látóhatáron.
A sötét fellegek egyre jobban tornyosulnak, s elkerülhetetlenné válik az egész Európát megrázó vihar. 1866 július 15-én kitör a háború Poroszország és Ausztria között és 16-án a porosz seregek már elözönlik Ausztria földjét.
Három hét sem telik el, a poroszok Königgrätz-nél teljesen szétverik az osztrák hadsereget, diadalmasan nyomulnak előre és nincs erő, mely feltartóztassa őket. A bécsi udvar kétségbeesetten hallja a harctérről jövő híreket. Zsófia főhercegasszony ágynak esik, Ferenc József emberfeletti erővel nyugalmat erőltet magára. Csodálatosképpen a gyönge, törékeny Erzsébet áll legerősebben helyén.
Életének minden szakában meg lehet figyelni ezt a furcsa kettősséget. Míg minden rendben van, Erzsébet bizony néha szeszélyes a maga egyéni útján jár és saját kedvteléseit mindenkié fölé helyezi. De amelyik pillanatban megpróbáltatás, veszedelem mutatkozik, Erzsébet szinte felolvad a magasztos önfeláldozásban. Nem ismer kíméletet önmagával szemben, csak a köznek, a közért él. Senki nálánál jobban nem értett ahhoz, hogy válságos órákban egy felsőbb hatalom szolgálatába adja magát és amit kötelességének ismert, amellett tántoríthatatlanul kitartson.
Erzsébet ez időben írja édesanyjának. „Szörnyű napok... És ki tudja még mi következik? Zsófia főhercegnő (Erzsébet mindig így ír vagy beszél anyósáról) nagybeteg. Mintha az én szegény „kicsim”-re (Ferenc Józsefet szokta így szólítani) nem szakadt volna elég szerencsétlenség, még családi bajok is kínozzák. A poroszok már Nikolsburgban vannak, tábortüzeik fénye látszik Bécs külvárosaiban. Mit várhatunk? Mit remélhetünk?... Még jó, hogy a gyermekek egészségesek, bár Rudolf sok gondot okoz nekem. Túl korán fejlett, nagyon okos, de olyan szertelen és annyira nem képes magát fegyelmezni. Én a nevelést hibáztatom. Aztán ezek a szörnyű napok teljesen feldúlják a gyermek különben is izgékony idegzetét. Rudolf pontosan tudja, mi történik körülöttünk és velünk. Igyekszem megnyugtatni, de tudod, hiszen említettem neked, mennyire kivették a kezemből nevelését, mindenáron igyekszem közel férni lelkéhez, melyet erőszakkal távolítottak el tőlem. Különben minden szabad időmet kórházakban, sebesültek mellett töltöm. Irtózatos ez a sok szenvedés... Leginkább a magyar sebesültek ágyánál vagyok, megértem beszédüket és tolmácsolom kívánságaikat. Persze, ebből megint csak szóbeszéd lesz az udvarnál. Nem szeretik, hogy annyit foglalkozom a magyarokkal. Az emberek még a megpróbáltatás és szenvedés óráiban sem tudnak felemelkedni és teljes erővel egymás segítségére lenni. Az én „Kicsim” úgy határozott, hogyha a poroszok tovább előrenyomulnak, én, a gyermekekkel Budára megyek. Isten oltalmazzon meg bennünket.”
És ez a kétségbeesett levél még nem is mond el mindent.
Nem mondja el, hogy Bécsben tüntetések voltak a hadvezetőség, az államtanács sőt a dinasztia ellen. A vesztes háborúért mindig viselni kell valakinek a felelősséget, és néha bizony igazságtalanul szakad valakire a felelősség. Poroszország úgyszólván kierőszakolta ezt a háborút, mert nem akarta tovább megtűrni Ausztriát a német szövetségben, a Bundban. A gyorsan megnövekedett és erőre kapott poroszság akar a németség vezére lenni és célját ha fegyverrel, erőszakkal, de el is éri.
Bécsben azonban szégyenteljes dühvel nézik a megaláztatást, a Burg előtt nagy tömeg csoportosul és hallják a kiáltásokat: „Lemondani! Lemondani!”
Ferenc József sápadtan, de emelt fejjel áll az egyik ablakban. A kiabálás csak, mint artikulátlan moraj hallatszik hozzá, de ő tudja jól, mit jelent. Tizennyolc esztendővel ezelőtt ugyanez a fenyegető moraj, ugyanez a lemondást követelő kiáltások hallatszottak nagybátyjának, a szegény, gyönge V. Ferdinándnak ablaka előtt.
Ferenc József egyszerre csak puha, finom kezet érez vállán. Nem fordul meg, de jól tudja, kié ez a virágsziromhoz hasonlatos kéz. Senki más nem tud ilyen gyöngéden és biztatóan simogatni.
- Kicsim, - hallja most Erzsébet hangját. - Nem szabad átadnod magad a kétségbeesésnek. Erősnek kell lenned magadért, gyermekeidért és értem.
- Sisi... - alig lehet hallani a máskor oly érces hangot.
- És hidd el nekem, drága Kicsim, nincs is okod kétségbeesésre. A helyzet szomorú, nehéz, de nem vigasztalan. Ami elveszett, oda van, az már a múlté. Szabad érte szomorkodni, emlékét meggyászolni, de nem szabad érte a jelent, a jövendőt odadobni.
- Jelen?... Jövendő?... - Mérhetetlen keserűség hangzott ki Ferenc József szavából.
- Igen. Lombardia, Velence, a német szövetségben való vezető szerep elveszett. De most családodért, Rudolfért arra kell gondolnod, amit meg kell tartani, a mire a jövőt építhetjük.
- Mit akarsz Sisi? - kérdi Ferenc József halkan.
De lelkében tudja jól, mit kíván felesége tőle.
- Koronáztasd meg magad magyar királynak.
- Sisi, hiszen ezt csak úgy lehet - - -
- Ha visszaállítod alkotmányukat és esküt teszel törvényeikre.
- Újabb megaláztatás.
- Miért lenne megaláztatás? A magyarok csak azt kérik, ami az övék.
- Sisi... Te is bántani akarsz...
- Drágám, szembe kell néznünk az igazsággal, még ha bántó is, mert csak ez menthet meg minket.
- Hogy én most menjek feléjük, mikor hadseregemet szétverték a poroszok és nem tudom, hogy az ellenség pár nap múlva nem szállja-e meg Bécset? A magyarok épen olyan jól ismerik helyzetünket, mint mi magunk. El tudod képzelni, mennyire megfognak alázni bennünket követelésükkel? Hiszen tudják, hogy ki vagyunk nekik szolgáltatva.
- Idehallgass - és Erzsébet gyönyörű, nemes arca kipirult. - Idehallgass és higgyél nekem. A magyarok most sem fognak többet kérni, mint mikor erősnek és hatalmasnak tudtak minket.
- Sisi, honnan veszed ezt?
- Ismerem a magyarokat.
- És ha tévednél? Gondold el, mekkora szégyen, megaláztatás?!... Mi elibük megyünk és ők kihasználják kétségbeesett helyzetünket.
Csend volt, mély döbbenetes, a nagy, sorsdöntő eseményeket megelőző csend.
- Idehallgass kedvesem - és Erzsébet szava komoly, ünnepélyes. - Nekem épen olyan drága a te uralkodói és emberi méltóságod, mint saját magadnak. Nekünk erre életünknél is jobban kell vigyázni. Soha nem tűrném, - még ha trónodat és fiad örökségét mentenéd is meg vele, - hogy megalázd magad. Azért ha arra gondolsz, hogy a magyarok ki akarják használni szerencsétlenségünket és olyan dolgot akarnak kicsikarni tőlünk, ami nem illeti meg őket, egyetlen lépést se tegyél feléjük. Én magam fogok menni Budára, - én egyedül. Ha a magyar nemzetet nem találom annak, akinek lelkemben hittem, visszafordulok. Isten kegyelmébe ajánlom magam, téged és gyermekeinket. Együtt várjuk be végzetünket.
Ferenc József úgy nézte az előtte álló Erzsébetet, mint ha most látná először.
Mi ez? Csoda történt?... Itt, előtte?... Felesége az édes szép, kis Sisi előtte emelkedik fel beláthatatlan magasságokba.
Pár pillanatig szólni sem tudott, aztán halkan mondta:
- Menj Sisi és tégy úgy, ahogy szíved súgja, lelked parancsolja.
*
Erzsébet senkit sem visz le Budára, csak Ferenczy Idát.
A szomorú eseményekre való tekintettel nem akar hivatalos fogadtatást. A lapok csak annyit írnak: sebesült magyar katonákat jön meglátogatni a budai és pesti kórházakban.
De a tömeg érzését, ha gyűlölet, ha szeretet, nem lehet elfojtani.
Bécsben hiába vigyáztak a rend hivatalos őrei, a Burg ablakáig hallatszott a kiáltás: „Lemondani! Lemondani!” Pesten hiába figyelmeztették az újságok a népet, hogy a királyné csendet akar. A pályaudvar körül, fel a budai palotáig mindenütt óriási tömeg. A házak virág- és zászlódíszben és mindenütt hallatszik a szeretetteljes, rajongó üdvözlet: „Éljen a királyné!”
A királynét a pályaudvaron Deák Ferenc és Andrássy Gyula várja, velük együtt kocsizik fel a várba és mindenütt virágok hullnak kocsijuk elé. Az óriási tömegben alig bír a hintó haladni.
És Erzsébet halvány arca kipirul, a szomorú, fáradt vonások élénkek lesznek, kihajol kocsijából és jobbra-balra integetve köszöni meg az üdvözleteket.
A többi aztán a történelemé.
Magyarország most menti meg harmadszor a Habsburgok trónját.
A királyné sorra látogatja a kórházakban fekvő sebesülteket, de közben folyton Deák Ferenccel, Andrássyval, Mailáth-tal tárgyal.
Ferenczy Ida szinte futári szolgálatot teljesít. A gyönge, törékeny szervezetű fiatal nő állandóan úton van Buda és Bécs között. Leveleket visz a királynétól Ferenc Józsefhez és hozza a válaszokat. Postára, vagy idegen kézre ezeket a fontos írásokat Erzsébet nem bízza.
A munka, melyet Erzsébet vállalt nemcsak felemelően magasztos, hanem szinte emberfelettien nehéz. A súlyos sebek, melyeket a szabadságharc leverése ejtett, még korántsem hegedtek be. Akadnak a magyar államférfiak között engesztelhetetlenek, kik azt mondják: ütött a bosszú órája. Mások nem bosszúra gondolnak, hanem a jó alkalomra, most sok mindent ki lehet erőszakolni a Habsburgoktól, hiszen halálveszedelemben van az egész dinasztia. A porosz ott tartja kezét az uralkodócsalád torkán.
Deák Ferenc azonban megrázza fejét. „Semmivel sem szabad többet követelnünk a szerencsétlenség óráiban, mint amit kívántunk, mikor a Habsburgok hatalma teljes dicsőségben ragyogott. A magyar nép jogaiért, törvényeiért, nemzeti önállóságáért küzd. Jogos tulajdonáért, melynek semmi köze a szerencse vagy a balsors eshetőségeihez.”
*
Forró nyári napon magyar utas érkezik egy bécsi egyszerű kis fogadóba. Nehézkes járású, idős magyar úr. Ferenczy Sándor néven írja be magát a vendégkönyvbe.
Az idegent senki nem ismeri, magyar földbirtokos, biztosan a bécsi vásárra jött, csendes kis szobát kér.
A vendég egyfogatú bérkocsit hozat. Szerény körülmények között élő ember lehet, - gondolja magában a portás, mert a magyar urak mindig szép, díszes kocsikat hozatnak.
Az öreg úr azt mondja a konfliskocsisnak: körül akarok nézni egy kicsit a városban. Mikor már jó messze vannak a fogadótól megállítja, kifizeti és gyalog indul tovább. Aztán egy másik egyfogatúba ül és halkan mondja: a Burgba.
A kocsis a külső udvarban teszi le az öreg urat, és az lassan megindul befelé. A belső kapunál egy tiszt áll. Az öreg úr halkan nevét mondja. A várakozó tiszt haptákba vágja magát, feszes vigyázzállásban tiszteleg és vezeti fel a lépcsőn, egyenesen az uralkodó lakosztályába.
És az egyszerűen öltözött öreg úr, ki Ferenczy Sándor nevet írta be a vendégkönyvbe, most ott áll uralkodója előtt.
- Isten hozta, kedves Deák; - mondja Ferenc József. - Örülök, hogy eljött hozzám és remélem, megelégedéssel búcsúzunk majd el egymástól.
A kihallgatás másfél óráig tartott. Senki sem tud róla a királyon, királynén és egy-két bizalmas emberen kívül. Mint ahogy senki nem hallotta a beszélgetést, melyet Ferenc József és a haza bölcse folytattak. De mind a ketten lelkük mélyéig meghatva váltak el egymástól.
És mikor Ferenc József megszorította Deák kezét, már a magyar nemzet és királya fogott egymással kezet.
(Forrás: Dániel Anna: Erzsébet királyné – Bp., Dante, 1938.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése