Udvardy Géza (Cserna Géza, 1842-1876): Magányban

Mért van neveddel ég és föld betelve,

Hogy én azt hallom mindig s mindenütt?

Mért támad fel ujból a szerelem,

Mely szivem  mélyén meghalva feküdt?

És mért a sziv, és mért s sebhedt lélek,

Mért oly bohó, oly balga mindenik,

Mint a hajós, ki tengerekre készül,

Bár ott veszté el egykor mindenit?

Mért vágynak ugy az izzó láng után,

Melynek sebét mindegyik hordja még?

Vagy oly édes az önkinzásnak  kéje,

Hogy ennyi seb még arra nem elég?

… Itt járok az erdőnek vadonában,

Óh a magány oly hüséges barát!

És hallgatom a szellők susogásit,

És hallgatom a madarak dalát.

Nézem a tónak csillogó tükrében

Mint fürdenek a fényes csillagok,

S ajkamra egy-egy szelid sóhaj lebben,

Hisz’ én oly nyugodt, oly boldog vagyok!

És hallgatom a szellők susogásit,

De hallga! mostan nevét sugja mind!

És hallgatom a madarak dallását,

De hallga! ez az ő neve megint!

És nézek a tó csillogó tükrébe,

Hol most két fénylő csillag-szeme ragyog,

- És futok, futok, mint az üldözött vad,

Hisz’ én olyan boldogtalan vagyok.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendárium. XI. évf. 1911.

Hinora Gyula: Robinzon

Egy könnyes emléket sem viszek én,

Csak kilépek csónaktalanul,

Nyugtalanul és csóktalanul

Robinzonnak Senki-szigetén.

Körülöttem bömböl a tenger,

A tenger bánat, a bánat örök.

Egy bambusznádat búsan letörök,

S megindulok szegény szivemmel.

Vad bozótok, tüskék és ágak…

Sebem behintem egy marék sóval,

S elkiáltom hallatlan szóval,

Hogy milyen nagy a Robinzon-bánat.

Búgó hangon nagy irdatlan hegyek

Nyújtott zavartan visszaverik,

S értelmetlen foszlányát elnyelik

Nagy lusta, puha pálmalevelek.

Nagy-nagy bánatot cipelek én

Könnyeimet csorogva ontom;

Körülnézek a Horizonton,

S állok, állok a Senki-szigetén.

Hohó! Ember, Szivek és Péntek!

Elnyelt szavak Senki-szigetéről,

Elnyult szavak szivem pereméről

Tengeren át szállnak felétek.

Forrás: Komáromi Lapok LXV. évf. 49. szám 1944. dec. 2.

Tass József (1894-1958): Október

Csíp már a hideg, csíp bizony. Reszket az ágon a kócos

Verébhad. Reszket az őszi sugár s futtában szikrát ver a ritka

Levegőben. Kék az ég, hidegen keményen kék. Gyönyörűség

S fájdalom belenézni. Olyan, akár egy feneketlen

Mély tó, melyben egy koporsó úszik, - az elmúlt

Nyár szép emléke... Oh mért kísértesz az őszben

Szép halott? - Mért mosolyogsz rám, levitézlett

Boldogság, szépség, szerelem? - Nyár vagy ősz, - oly mindegy!... A télnek

Bandukolok lassan elé. Vacsorám magam kell megfőzzem a konyhán.

S vendégem - legföllebb ha egy jön, - a Szomorúság...

Kordás Ferenc (1911-1993): Ajándék

Csak egy kósza vers, amit adhatok.

Semmim sincs. Síromat a sanda napok

aszott kezekkel ássák már alattam,

jaj, Istenem, de egyedül maradtam!

Kordás Ferenc (1911-1993): Egyedül

Ez a magánosság, amely most rámszakad,

jólesik énnekem, mégis úgy fáj... úgy fáj...

A csend orgonája felbúg a lelkemben

s titokzatos igék ósdi templomában

meleg szívvel szárnyal egy keleti zsoltár.

Szép Ernő: Egyedül

Ha mosolyogni látom őket:

Kik párosak, szerelmesek,

Ha összeérnek a kezek,

Ha egymásnak csókokat dobnak,

Ha hallgatnak és ha susognak –

Nagy árvaságom könnybe lágyul,

Zokogok gyáván, ostobául,

Ha mosolyogni látom őket.

S mikor könny bujkál a szemükben,

Kik párosak, szerelmesek,

Ha ajkukon sóhaj rezeg,

Ha egyikhez a másik hütlen,

Ha gyülölet lobban szivükben,

Betegek, boldogtalanok –

Vadul, pogányul kacagok,

Mikor könny bujkál a szemükben...

Gajmossy Iván: Egy életunt dalai

I.

Keserü köny pereg le arcomon;

A gond megtört; lelkem fáj, sajog.

Keresem azt, kit az életen át

Megtalálni soha sem fogok!...

Keresem rég... hiába! hiába!

Megszakad a szivem is utána!

Kínos álom gyötri lelkem értte,

Kinek arcát őrzi kebelem:

Kinek édes, lágyan csengő hangja,

Mint éles tőr járja át szivem!

És keresem... hiába! hiába!

Megszakad a szivem is utána!

Szivem minden dobbanása átok:

Sorsom ellen küzdök szüntelen...

S biztatón a küzdelem hevében,

Nyájas arca néha megjelen...

És keresem... hiába! hiába!

Megszakad a szivem is utána!

.... Évek tüntek; vihart hozva rám csak;

Nem volt még egy boldog pillanat,

Mely – mint hosszú küzdelmimnek ára –

Lelkem mélyén tisztán megmaradt!

Nem volt s nem lesz! érzi lelkem, érzi:

S e gondolat fájó sebét tépi!

... Nyomor, inség, ami engem környez;

Kín, csalárdság s álnok szeretet.

S mind nem birja lelkem összezúzni,

Kitörülni mélyéről neved!...

És keresem... hiába! hiába!

Megszakad a szivem is utána!

II.

Csordúltig megtelt a pohár,

Telve van keservvel!...

És én – kinek már mi sem fáj –

Édesen hajtom fel!

A test úgy is megtört régen,

Törj meg te is lélek!

Ha nincs senkim, ki szeressen:

Ugyan minek éljek?...

Ha még az is, akit egykor

Mint Istent imádtam,

Reám tör gyilkos nyelvével

És lest hány utánam;

Akkor minek, - minek éljek?...

Kín nekem az élet!...

Le a sírba! A haláltól

Többé mit sem félek!

III.

Óh! hittem egykor, - hittem én is:

Boldog leendek általad!

S hogy vágyaimhoz közel állnék:

Most – még szeretnem sem szabad!

Óh! hittem egykor, - hittem én is:

Boldog leendek általad!

S ma ez emlék, ha felmerül még,

Rá lelkem fájón felkacag!

Ma veszve minden, - szertefoszlott

A vigan szőtt tündérrege!

Hallgat minden. Csak szivem vérzik:

Nem gyógyúl bé égő sebe!

Óh! hittem egykor, - hittem én is,

Boldog leendek általad!

A hit elszállt! – Kúszált vonása

Beteg lelkemnek álma csak!

IV.

Ha volt e földön árva lélek,

Kinek nem volt itt senkije:

Úgy én vagyok testvére annak...

Szivemnek veszve mindene!

Senkim, senkim e nagy világon!

Mint száműzött kóborlok én!...

Szivem mélyén temetve fekszik:

Utolsó kincsem a – remény! –

(Forrás: Udvarhelyi Híradó 1877. 9.szám)

Kemény Simon (1882-1945): Fehérfüggönyös szoba

Az elsötétülő szobák

Lázas, mély bánatát ki érti?

A fények bús eltávozását

Megérti nő, vagy érti férfi?

Ki hallja a növő homály

Egyhangú dallamát zokogni,

Az elvérzett szívnek halálát

Ki érzi fájón illatozni?

Négy szürke konok fal között

- Ott nem szólt zongora, se ének -

Fehér simitását ki érzi

Az alkonyat szép, lágy kezének.

Ájult sirással ki zokog...

Ha vaksötét már a szobája,

S a szél a fehér csipkefüggönyt

Némán befelé fújdogálja...

(Forrás: Nyugat, 1908. 3. szám)

Udvardy Géza (1842-1876): Magányban

Mért van neveddel ég és föld betelve,

Hogy én azt hallom mindig s mindenütt?

Mért támad fel ujból a szerelem,

Mely szivem mélyén meghalva feküdt?

És mért a sziv, és mért e sebhedt lélek,

Mért oly bohó, oly balga mindenik,

Mint a hajós, ki tengerekre készül,

Bár ott veszté el egykor mindenit?

Mért vágynak ugy az izzó láng után,

Melynek sebét mindegyik hordja még?

Vagy oly édes az önkinzásnak kéje,

Hogy ennyi seb még arra nem elég?

... Itt járok az erdőnek vadonában,

Óh a magány oly hűséges barát!

És hallgatom a szellők susogásit,

És hallgatom a madarak dalát.

Nézem a tónak csillogó tükrében

Mint fürdenek a fényes csillagok,

S ajkamra egy-egy szelid sohaj lebben,

Hisz' én oly nyugodt, oly boldog vagyok!

És hallgatom a szellők susogásit,

De hallga! mostan nevét sugja mind!

És hallgatom a madarak dallását,

De hallga! ez az ő neve megint!

És nézek a tó csillogó tükrébe,

Hol most két fénylő csillag-szem ragyog,

- És futok, futok, mint az üldözött vad,

Hisz' én olyan boldogtalan vagyok.

(Forrás: Csokonai-Emlény, Debreczenben, 1871., kiadja és szerkeszti Hamar László)