Az
öregasszony ágya megreccsent, erre alig mert lélegzetet venni. Behunyt szemmel
feküdt, hátat fordítva az anyjának, de érezte, hogy ő sem alszik. A szoba nem volt
egészen sötét, éjszakai gyakorlatot tartó repülőgépek berregése hallatszott és
a zaj valahogyan világított is. A repülőgépek hol közelebbről, hol távolabbról
búgtak, de zajban és csendben mindketten csak arra figyeltek, hallatszanak-e
valamerről ismerős léptek? Semmi sem hallatszott, csak néha vonatfütty,
autótülök, még ritkábban sietős léptek, melyek nem álltak meg a ház előtt.
Elise
most kinyitotta szemeit. Meglepődve látta arcát a szemközti tükörben, soha nem
hitte volna, hogy éjszaka, a sötét szobában, ilyen kitűnően, éles vonásokkal
adja vissza képét a tükör. Látta a két markáns vonalat a szája mellett, erős,
energikus állát, vöröses, festett haját, izmos kezét, mely a takarón feküdt. Ez
az arc soha nem vésődött be egy férfi lelkébe sem, soha, még a háború alatt
sem, mikor hálás sebesülteket ápolt, akik kis verseket írtak hozzá, apró
ajándékokat adtak neki, mikor felgyógyultak s aztán később, a frontról még
egy-két lapot küldtek, majd elfelejtették. Mindenki elfelejtette s ő is
megpróbált mindenkit elfelejteni. Most ötvenegy éves volt, sokat dolgozott,
mert későn kezdte a munkát és be kellett hoznia a fiatalokat, az apja meghalt,
bátyja megnősült és itt él az anyjával, kettesben.
Észrevette
éjjeliszekrényén a Bibliát és azt a kis, népszerű filozófiát, amelyből
vigasztalódni szokott. Imádkozni is próbált, de hiába, az ötvenegy céltalan éve
szembenézett vele a homályos tükörből és torkára forrasztotta a kegyes
szavakat.
Vártak,
a lány és az anyja, némán feküdtek egymás mellett a sötétben.
Valahogyan
egyszer csak idekerült a házba Cecil. Távoli rokon, fiatalember, vidékről jött,
eleinte senkit sem ismert. Hálás volt, hogy vendégül látták, hangos volt és
jókedvű. Elise szeretett odamenni hozzá, néha megsimogatta a haját, mely göndör
volt és illatos, puha, néha szorongatta a kezét. Elhitette magával, hogy nem
érez semmit, vagy csak annyit, amennyit egy anya érezne akkor, ha megsimogatná
felnőtt fia haját. De belül, a szíve mélyén tudta, hogy hazudik. Látta a fiú
félénk, tétova, látszatra tréfás, de valójában komoly elhúzódását, valahányszor
közeledett feléje és sejtette, hogy a fiú is tud mindent. Amikor pedig
rajtakapta az anyját egyszer, amint a horgolása mögül nézte őket, ő éppen Cecil
karosszékének támláján ült, keze a fiú karján és mindketten nevettek, akkor
tudta, hogy az anyja is tud mindent. Mit? Szerelmes volt Cecilbe? Nem,
szerelmes határozottan nem volt, de valamit meg kellett volna mondani Cecilnek,
az anyjának, mindenki mindenkinek tartozott egy vallomással,l amelytől
megkönnyebbült volna, ehelyett hallgattak és gyötrődtek. Cecil egyre többet
járt társaságba, egyre gyakrabban maradt ki éjjel, az öregasszony egyre többet
morgott a horgolása mögött, míg Elise a fiú zoknijait stoppolta. A házba lassan
beköltözött valami feszültség; néha, ha csendben voltak, úgy érezték, a
lélegzetét is hallják valakinek, egy láthatatlan negyedik él mellettük,
vigyorog, sugdolózik, illetlen, beleszól mindenbe s ugyanekkor hallgat. Ha
Cecil otthon volt este, Elise megpróbált vele elfogulatlanul beszélgetni,
tréfálkozni, mint eleinte, amikor megérkezett és Cecil is mókázni akart, de
akkor pillantása az öregasszonyra vetődött, aki karosszékében ült a rádió
mellett, makacsul, összeszorított szájjal kötött és hallgatott. Ha néha mégis
megszólalt, olyankor vékony, szenvedő hangon, mint akit mindenki kínoz, csak
annyit mondott: a teát, az ajtót, a kertet. Mindketten ugrottak, ész nélkül
teljesítették kívánságait, hátha így kibékíthetik, de az öregasszony
hangtalanul, makacson tovább gyűlölködött. Mit gyűlölt, Cecil fiatalságát, azt,
hogy közé és a lánya közé állt, hogy megzavart valamit, ami távolról sem volt
boldogság, nem lehetett tudni. Ült, kötött, hallgatott, aztán felment a
szobájába lefeküdni s mikor már nem volt ott, a karosszékéből még mindig úgy
áradt a fagyos közöny, hogy Elise és Cecil alig mertek megszólalni.
Cecil,
úgy látszik, hamar észrevette Elise simogatásának kettősségét, megérezte,
mennyi benne a ki nem élt anyai ösztön és mennyi a többi ösztön, de az
öregasszony gyűlölködésével nem volt mindjárt tisztában. Virágot hozott neki és
cukorkát, régi tréfáival igyekezett őt megnevettetni, de aztán megdöbbenten
vette észre, hogy az öregasszony egy-két nap múlva kidobja virágjait, a
cukorkáihoz nem nyúl hozzá és vendégeit se kínálja meg vele. A vendégeken mérte
le aztán minden kísérlete meddőségét. Ezekhez a süket öregemberekhez, akik
egymással is kiabáltak, meg a vallásos vénkisasszonyokhoz, akik meglátogatták,
az öregasszony barátságot, mosolygós és szívélyes volt továbbra is, csak akkor
borult el a pillantása, ha ránézett, vagy ha a vendégek valamelyike őt
említette. Ilyenkor Elise lépett közbe, mindannyian kétségbeesetten igyekeztek
úgy tenni, mintha semmi se történt volna, de közben a felhők sűrűsödtek, az ég
egyre feketébb lett, a forró levegőben villámok cikáztak.
Cecil
kezdett kimaradozni esténként. Elise hamarosan megtudta, hogy megismerkedett
egy lánnyal, az is dolgozik, csak este ér rá, akkor találkoznak. Amíg ezeket
mondta, Cecil igyekezett elfogulatlan lenni, úgy beszélni, mintha mindennapos
dologról lenne szó, igen, fiatal lány, csinos? Hát nem csúnya, na, olyan
mindennapi, hiszen tudja. Elise tudta. Attól fogva gyötrődött minden éjjel,
amikor Cecil későn jött haza, képtelen volt elaludni, másnap a reggelinél a fiú
arcán kereste az áruló jeleket, talán megtudja, mi történt az éjjel, de Cecil
felbontott egy-két levelet, átlapozta az újságot, esik az eső – mondta – vagy:
ma meleg lesz – és ő is azt felelte: esik, igen. Néha, dobogó szívvel ennyit
kérdezett: hogy mulatott az éjjel? – Mulattam? – felelte elbámulva a fiú. – Ez
nem mulatás, legfeljebb egy kicsit beszélgetünk. – Ilyenkor Elise lehajtotta a
fejét, elpirult és szégyellte magát. Cecil nem nézett rá, makacsul az eget
kémlelte az ablakon keresztül, kockacukrok hullottak a teáscsészébe és
hangtalanul itták a teájukat.
Az
öregasszony többnyire hamar elaludt éjjel, mély, szuszogásából Elise tudta,
hogy nyugodtan meresztheti nyitott szemeit a mennyezetre és várhatja a kulcs
csikorgását a kapuban. Az óra tizenegyet ütött, aztán éjfelet, néha egyet is és
Cecil még mindig nem jött. Aztán hallatszottak a léptei, az utca elején még
vidáman, csattogva, majd, amint egyre közelebb értek a házhoz, elhalkultak,
hazudni kezdtek, csoszogóvá, óvatossá váltak. A kapun már úgy lépett be, mintha
alig érintené a küszöböt, a lépcsőkön felsuhant, mint az árnyék, mintha teste
már régen otthon volna és most csak feledékenységből elhagyott lelke lopózna
utána. Elise hallotta, amint becsukja maga mögött szobája ajtaját, felkattintja
a villanyt, aztán csend lett, az anyja szuszogott ütemesen és hamarosan ő is
elaludt.
De
ma éjjel mintha mindent megbabonáztak volna. az egyet már régen elütötte az
óra, de Cecilnek nyoma sem volt, nem hallotta anyja szuszogását és ebből tudta,
meg ágyának gyakori reccsenéséből is, hogy az öregasszony ébren van. Nem mert
szólni hozzá, nem mert ránézni sem, háttal fordulva feléje feküdt és arra
gondolt, milyen rabságban tartotta ötvenegy éven keresztül. Még most is este
hétkor kell otthon lennie, sohasem hagyhatja egyedül, azokkal járhat csak,
akiknek társaságát anyja jóváhagyja, még olvasnia sem szabad azt, amit
szeretne.
A
repülőgépek most megint észbontóan berregtek, talán hat-nyolc is szállhatott el
egészen közel a házuk felett. Aztán, mikor eltávolodtak, hirtelen felbukkant a
sötétből az öregasszony hangja.
-
Nem tudok aludni.
