Budán járkáltam, romok és törmelékek
között. Már hozzáedződtem a beomlott falakhoz, meg se rebben a szemem a
tótágast álló fűtőtest, levegőben lógó padló láttán. Már nem szögez oda az a
borzongó kíváncsiság, amely gyötrődve, unszolva, ellenkezve a pusztulás
részleteit szimatolja. Ám egyszerre mégis csak megállásra kényszerít valami.
Egy háztető csupasz bordáim repülőgép hatalmas szárnyai terpeszkednek. Nézem az
átlyukasztott szárnyakat, a szétroncsolt törzsöt, amely fennakadt a tető vázán.
Mintha egy madár teteme feküdne a kémények között. Szinte érzem a félbemaradt
mozdulatot, melyet elkapott a halál görcse.
-
Egy kisfiú van velem. – Látod azt a nagy acélmadarat? Repülés közben érte a
halál – mondom neki.
-
Kigyulladt a repülőgép motorja – helyesbít a kisfiú s rögtön magyarázza, hogy
milyen típusú gép, hol kapta a találatot. Fájdalmasan szakszerű, aggasztóan
pontos. Tudja, mi az a buforc, hogyan támadtak az ellenséges gépek,mindent tud
már, hiszen nyolc éves a ahogy az értelem szavait tapogatta, úgy nőtt bele a
technika félelmetes világába… Mindaz, ami számunkra hihetetlen, megdöbbentő,
őneki oly természetes, mint a levegő, a táplálék, a játék, a hétköznap.
-
Madár – mondom rábeszélőn, a legyőzöttek makacsságával.
S
ő rendreutasítóan:
-
Dehogyis! Hisz láthatod, hogy legújabb típusú Messerschmitt. Miért csapsz be?
Nem
csaplak be, nem akarlak becsapni, akarom mondani neki, de nem szólok semmit.
Érzem, hogy csendben harcolunk egymással, ő nem tehet róla, hogy egészen kicsi
korában a kezére szálló pillangóra azt mondta: kis eroplán! Én pedig még ma is
halott madárnak látom a gyilkos acélgépet… harminc esztendő van köztünk s ezer
év távolság… Önkéntelenül kihúzza a kezét az enyémből s most már haragosan
magyaráz valamit anyacsavarról, távolsági mérőről, harcmodorról…
A
repülőgép árnyéka messzire kinyúlik a járdán. Most mind a ketten belekerültünk
a sötét csíkba… Fejünk felett a repülőgép merev csontváza, mintha még mindig
nyomna, rémítene. Nem tudom, mire gondol, őt is riasztják-e az emlékek, mint engem,
csak azt látom, hogy gyorsabban szedi a lábait s összeráncolt homlokkal
igyekszik el onnan. S ahogy újra a napsütötte járdára érünk, gondterhesen
kémleli az arcom.
-
Játsszunk kicsit –mondom újra. – Képzeld el, hogy az ott egy halott madár.
-
Nem akarom. Nézzünk szembe a dolgokkal.
Két lábon járó házikó ment előttem az utcán,
melynek falai egy filmet hirdettek.
Két
kitaposott láb látszott ki a táblák alól, mely engedelmesen cipelte a
monumentálisat, a nagyszerűt, a Pazar kiállításút, az „ilyen még nem volt”-ot!
A múltban is gyakran láttam várakat és hajókat, melyeknek belsejében egy ember
rejtőzött, izzadtan róva az utcákat, hátán, mellén a szenzációkkal, miközben
gomblyuknyíláson szedte a levegőt. Langyos, tavaszi délutánokon, ragyogó
napsütésben, érett őszi napokon ő csak ment bebörtönözve a reklámba, vitte a
technika csodáit, mindazt, ami széppé, könnyűvé, kényelmessé teszi az életet. S
most, hogy újra feltűnt az utcán a fej- és törzsnélküli ember, akiből csak egy
pár szakadt cipőt látni, kikívánkozik belőlem: jöjjön már el az idő, amikor a
munka nem nyeli el az embert, nem fosztja meg méltóságától, hanem hozzásegíti,
hogy ne csak a hátán hirdesse, milyen szép az élet!
A villamosra egy csapat gyerek
várakozott. Csupa kislány, babos ruhában. Egy csomó pötty egyrakáson. Jólesőn
nézegettem őket, ők pedig egymás könyökét taszigálva, suttogva néztek vissza
rám.
-
Melyik intézet növendékei vagytok?- kérdeztem egy kis lenyalt fejűtől.
Az
kedvtelve lehúzogatta elől a ruháját. – Árvaháziak vagyunk-mondta s máris
tovább pusmogott a szomszédjával, mint a pöszén beszélő májusi eső.
Akkor
vettem észre, hogy két apáca felügyel rájuk, egy a sor elején, egy meg a végén,
s ők közbül izegnek-mozognak, mintha a pöttyök labdáznának velük, ők meg a
pöttyökkel… Eszembe jutottak róluk a régi árvaháziak. Bokáig érő sötét ruha
fedte a testüket, a kisfiúk hosszú, fekete posztóruhában télen-nyáron,
hozzátapadva gyászukhoz, összeforrva vele, hogy egy percre se feledhessék.
Lompos fekete ruha csapkodta a kislányok lábát, sivár öreg lányokká, gyászol
varjúkká varázsolva őket, s ha egy-egy pillanatra mégis felcsillant jókedvük,
torkukra forrt a nevetés, mihelyt végigmentek az utcán s a járókelők döbbent
pillantásaival találkoztak, akik mohón sajnálták őket: jaj szegény kis árvák!
Nem
tudom, mi vezethette az árvaházak vezetőit, takarékosság, vagy rosszul
értelmezett kegyelet, miféle elgondolás bujtatta a gyermekeket a hosszú sötét
rongyokba, de való igaz, hogy
apátlan-anyátlanságuk tetejébe még erőszakkal elkülönítették őket a többiektől,
külsőleg is hangsúlyozva: íme az árvák!
Ma
babosba öltöztetik a gyerekeket, megszabadítva riadt kis lelküket az árvaság
nyűgétől, beleolvasztva abba a közösségbe, melynek kedvét, apró örömeit nem
fékezi a gyász egyenruhája.
Sohasem
láttam azelőtt, hogy árvaházi gyerekek ilyen fesztelenül mozogtak, cseveteltek
volna, mint ezek. Az uniformismegbénította őket, s hamis érzéseket, hamis
mozdulatokat diktált nekik: szenvelgést, műbánatot, másfelől pedig ingerült
védekezést… Ma végre szabad olyanoknak lenniök, amilyenek: gyerekeknek, aki
mindennek ellenére örülnek a napfénynek, a mákosnudliebédnek, a villamos
csilingelésének, a „titoknak”, melyet az osztályban még csak nyolcan tudnak, s
annak, hogy szabad elfelejteniök gyászukat s csak az anyai kézre emlékezniük,
amely megkente a kenyerüket, megigazította a kötőjük vállpántját s kikaparta
füzetükből a tintapacnit…
Szárnyasok nyaralnak a Ferdinánd-híd alatt,
a zöld gyepen.
Tyúkok
tipegnek fel-alá, libák sütkéreznek az őszi napon, kacsák kacsáznak egyik
bokortól a másikig. Még fürdőmedencéjük is van, két nagy pléhlavor, melybe a
kacsa időnként lebukik, püspökfalatját hetykén ég felé tartva. Gazdáik úgy ülnek
ott, mint valaha a Margitsziget hűs lombjai alatt a mamák,n agyanyák, dadusok,
akik kicserélték vajleves receptjeiket, féltékenyen ellenőrizték a gyerekek
súlygyarapodását, s azzal vigasztalták magukat, hogy „nem minden a kövérség!” A
kacsák fogadott mamái is beszélgetnek. Majdnem arról, amiről az igazi mamák.
Hogy milyen nehéz manapság felnevelni a gyerekeket, illetve a baromfit, csak ép
azt nem fűzik hozzá, hogyha megnőnek, ne várjon az ember hálát tőlük. Úgy
látszik, a kacsáknál hálára számítanak. Néha felemelik két szárnyánál az
állatot, megtapogatják azzal az elégedett arckifejezéssel, ahogyan nagyanyák
mutogatták a kicsike fejlett mellkasát. Aztán összedugják a fejüket és azon a tárgyilagos
hangon suttognak, ahogyan ifjú anyák szokták megtárgyalni a Zsuzsik és Andrisok
ébredő szexualitását. De nem a kis kacsák titokzatos bokorba vonulásáról van
szó, hanem arról, hogy hányszor lehet beosztani egy ilyen kedvencet, amely mit
sem sejtőn bámul a világba. Van ebben valami nyugtalanító. Nap mint nap itt
ülnek együtt a gyepen, összeszokva, ismerve egymás szokását, hangját,
érintését, az ember azt hinné, hogy a mama aggódva figyeli, nincs-e lúdtalpa a
libájának, nincs-e csípőficama a kis kacsának, hogy olyan furán lépked… az
ember meg van győződve róla, hogy a szorgos kezek mackónadrágot kötnek a
csirkének, lehetőleg kéket, mert az jól áll a szeméhez. S egyszerre kiderül,
hogy miközben ölébe kapja s magához szorítja, arra gondol, hogy megint rosszul
ég a gáz, mennyit kell majd tüzelni, hogy ropogósra süljön a Kati.
Mert
nevet is adott neki, úgy megszerette.
Forrás: Új Idők LIV.
évf. 13. sz. 1945. okt. 27.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése