Bíró László: Gáspár bácsi zsiványt fog

  

Jószagú apró virágát dús fehér csokrokban hozza a bodzfa. Hűs is kerül a tövében. Szénát igazít hát öreg Gáspár és leheveredik rája.

Még zümmögve játszódnak a méhek virágról virágra. Nincs még este, hogy gond nélkül pihenne. Pedig tehetné ettől, mert vasárnap délután van. A tiszteletes úr is, akinél a hetvenkettőből huszonnégy évet szolgált az öreg, átment a jegyzőhöz másminő bibliát forgatni, mint amilyennel az Istent szolgálja kenyeréért… De csak nem szakad le a gond az öreg nyakáról, amely vagy két napja telepedett oda, s nem hagyja nyugton pihenni.

A kertben járt akkor, hogy friss lucernát tépjen a tiszteletes kisasszonyka fehér nyulainak, amikor meglátta a nyomokat a kerítés tövében… Valaki bejárogat a portára. Nem elől a kapun, mert abban csepp hiba sem volna, de hogy itt jön a kerítésen át, már valami huncutság van benne.

Ezért heveredett le most Gáspár bácsi a bodzfa tövébe, hogy lesődjön. Fel se kél onnan, míg nyakon nem csípi a semmirekellőt, aki minden bizonnyal a méhesbe rejtett szűzdohány szagára vetemedett erre.

Keményen járatja a szemét hol a kerítés felé, hol meg a méhesre. Innen lehet mindenfelé. Úgy választotta meg, mint odakint a fronton, ha figyelésre került. Fegyvert is rejtett maga mellé a bodzfa bokrába: a kéveadogató kétágú villát. Meg van hát elégedve nagyon a választással.

A széna, meg a bodzfavirág illata nehézzé teszi a vigyázást. A méhek is szórakoztatják a lelkét munkásdanával. De azért csak zsiványfogás lesz ebből, mert ellenszegül az öreg akarata s nem hagyja lecsukódni a szemét.

Napsugár berzenkedik az orra hegyén. Hajtaná el, mint a legyet. De hogy nem megy, húzódik arrább, ahová nem szállhat.

A széna, a bodzfavirág s a méhek csak nem hagyják…

Egyszer csak furcsát lát az öreg. A kerítés tövéből, ott, ahol a nyomokat lelte, felemelkedik valaki. Nemigen ismer rá Gáspár bácsi, pedig a szeme még igen jól szolgál. És ahogy nézi kimeredő szemmel, a szájába dugja amaz begörbített mutató ujját és éleset füttyent. Erre még egy másik is felemelkedik arrább.

- Tyű-haj! A zsiványok!

Döbben rá az öreg az igazságra. Azok meg már gázolják is a lucernást errefelé.

- Hé, megálljatok, aki lelke van a jóapátoknak!

Védené ellenük a lucernást, mert olyan, mintha igen nagyon a szívére taposnának. De még indulóban benne reked a hang, mert még egy harmadikat is meglát úgy tíz lépéssel arrább. Nehéz léptű, nagy marcona alakok. Még ráadásul puska is van a kezükben. Nem volna jó hát kikezdeni vélük. Most már csak lapul és hengeredik beljebb a bodzafa alá, hogy menekedjen az észrevételtől. Vacog a foga is, mintha fázna, pedig verejtékes a homloka a nyári naptól, amely hogy lehengeredett a szénáról, újra rátalált.

Erre tartanak azok ind a hárman. Most megállnak. Tanakodnak. Hallani a beszédüket, mert erre hozza a szellő.

- Te eriggy, bújj meg ottan a krompli fődön! A szárak eltakarnak. Nem lelhet rád senki. Ha meg te látnál valakit, hogy jönne, jelezd…

Mondja a legdurvább képű a legvékonyabbnak. Az indul is menten a kijelölt helyre. Ez sem igen vékonyka legény, mert ha a másik kettő kitenne kettőt-kettőt, ez sem igen adná alább egy és fél embernél. Így hát még inkább megborzad benne a lélek.

- Csak azt tunnám, mit tervelnek…

Töpreng el némán. Még a szuszt is visszafojtja, úgy várakozik. Nem kell soká tenni ezt sem. Már hallja is. De ne hallaná inkább! Keserves igen, amit mondanak azok.

- Eriggy előre a méhes iránt, én meg addig megkerülöm hátra. Erre kén’ lenni a vén betyárnak… Iszen csak egyszer akadjon kézbe, majd nem rejtegeti többet előlünk a dohányát!

- De mástól se igen hinném, mert most összemorzsoljuk e’ kicsit!

Mutatja a tenyerén a másik, mint ahogyan a pipába készülő dohánnyal szokták tenni.

- Hm, hát ezek csak azért gyöttek… No, véged vagyon Gáspár. Pedig-pedig igen bizakodtál az erődre, hogy eléred véle még akár százig is. De bizony, ha a kezükbe kerülsz, nemigen lesz benne hetvenhárom se már… Háj, háj…

De nem elmélkedhetik soká, jön az egyik egyenesen neki tartva. A másiknak is hallik sietős lépte a háta megett. Torkába harap az ijedelem s megmoccanni se mer tőle… Most megállnak azok. Azt hiszi, meg is látták a bokor tövében. De nem, még nem. Beszélgetnek. Ő meg kettőjük közt van. Egyiktől se többre, mint két derék lépésnyire.

- Nos?

- Erre nem láttam a vén csontot.

Aztán illetik durva beszéddel még a szülőanyját is szegényt. Nyugtassa az Úr, s ne hagyja háborítani ilyenektől.

- Pedig hát biztosan erre tekergett négytájt, hogy a pap elment a jegyzőhöz kártyacsatára.

- Akkor meg ott lehet a bodzfa tövében. Lőjj csak oda, hátha kipörkölődik adta vén zsiványa!

Keserves hallani Isten ellen vétő beszédjüket. Nagyot nyög hát Gáspár, s hogy úgy ne járjon, mint a gazdátlan eb az út szélin, hengeredne már inkább kifelé. hátha valami isteni csuda meglágyítaná a szívét a két zsiványnak. Megadja magát kegyelemre. Vihetik mind a jóféle dohányt. Még meg is szerzi szívesen a két pengővel, akit ott őriz az istállóban a fejalj alatt a dikon, csak szabaduljon ép bőrrel.

- Jaj, jaj, ne bántsatok. Nem bújtam én el. Csak leheveredtem e’ kicsit. Oszt elszunnyadtam.

Tördel ki belőle a rémült szó. Maga se ismer tulajdon hangjára. De nem sok jó szándék szorult amazokba. Fogják menten a nyakát és ráncigálják arrébb. Ő meg pislog és kergül, mint a vakond, ha kiemelődik a túrásából.

- Puff!

Csattantja hátán a puska tusát az egyik betyár. Az öreg nyöszörög és tapogatná a helyét, de elcsavarják a kezét tőle.

- Nesze, vén senkiházi! Az apád keserves…

Már az Istent se hagyják békén, hogy a szájokra nem üt mentem sújtó szent kezével! Rossz a fülének, meg a lelkének is rossz nagyon. Hiszen mióta a tiszteletes urat szolgálja, nemigen hallott káromlást. Még a nép káromkodósabbja is tisztelte benne a pap cselédjét és előtte is, akár a gazdája előtt, megfékezte a nyelvét.

- Szűzdohány kell neked, amikor más a nehéz munkán szerzett bérét szórja e kis pipaszomorítóra? No, megállj, adta vén zsugori bitang!

Reszketős hangon mérsékelné a kiabálót az öreg, de mit sem használ véle.

- Erissz el, az Úristen szerelmére! Iszen összetöröd a csontomat. Nem vagyok én már olyan kemény, hogy bírjam a szorításodat. Tekints hetvenkét esztendős koromra, mert biz’ annyi ideje már, hogy rágódik bennem az élet.

Hiába, a szorító csak röhögi. A másik meg most már lentebb, az ülőrész táján puffogtatja, hogy csak úgy reszket belé még a lelke is.

- Nem bújtál meg előlünk, he? Csak elszunnyadtál? Nesze no, nesze csőszködni, vén senkiházi! Kell-e még, kell-e még?

Kérdezi, de a feleletet nem várja kérdéseire, csak odahúz erősen minden szó után.

- Jaj, jaj…!

Siránkozik szegény feje, mert még meg sem tapogathatja a helyét, úgy hátra szorítja kezét a másik, hogy megmozdítani sem tudja.

- Hová visztek? Legalább azt mondanátok meg, ha van még bennetek lélek.

Fogja alázatos könyörgőre. De azok csak nevetik és cipelik, lökik maguk előtt. Csak azt csudálja nagyon az öreg, hogy olyan bátorságosan teszik, pedig világos nappal van még. Hogy-hogy nem félik, ha meglátná valaki s a nyakukra szabadítaná a csendőröket.

Már a kerítésnél járnak. Ott, ahol a nyomokat kiszaglászta a minapjában, nyomják fejjel lefelé a földnek.

- Nesze, te kutya! Most szaglásszad! Meg csókolhatod is! Jó, ha barátkozol a földdel, mert mihamar beléje keveredel magad is!

Gúnyolja kínlódását a két zsivány. öreg Gáspár már megadja magát. Mert mit is tehetne? Lelkük? Nincs ezeknek. Kár hát vesződni véle, hogy felszínre hozza. Jöjjön hamarább, amit tenni akarnak. Jobb, ha vége lesz a kínlódásnak. Már szeretne elnyúlni békésen, érzéktelenül… Érzi a föld szagát. Jók voltak ők egy életen át egymáshoz. Majd csak megférnek ezután is szépen. Megbékél hát, nehéz sorával és mártír orcával mosolyog is hozzá.

Nem soká szívhatja a lucernásból kiáradó jó földszagot. Felcibálják onnan és kötözik a kerítés oszlopára. A kötél belevág a csuklójába, ahogy rácsavarják. Felszisszen tőle.

Talán így hagyják felkötözve az égető napon, mert mennek visszafelé, amerről cipelték idáig. De nem. Visszafordul az egyik s a puskáját emeli célzó magasságba a szeme elé. Látni jól, mi szándéka van vele. lehunyja hát fáradt szemét, hogy fel se nyissa többé ezen, csak oda túl a másvilágon.

Aztán dördül és melegszik a homloka táján.

Jó volna megtapogatni, ha tehetné. Próbálja elébb jobb kézzel, s hogy ezzel nem megy, a ballai. Ez úgy látszik kiszabadult valahogy a kötözésből, hát tapogatná véle. De ezzel sem érhet egészen odáig, mert valamibe beléütődik. Meleget és szőrt érez az ujja alatt, s minthogyha csak a tiszteletes kisasszonyka kutyája vinnyogna egyre.

Felnyitja a szemét is, hogy lásson.

- Az ám! No mán, de hogy kerülhetett ez ide? Hiszen bent van ennek a kovártélya a szobában.

Sehogy sem érti. Dörzsöli a szemét is,mint ahogyan ébredés után szokta. Hát nem halt volna meg? Vagy a puli is utána merészkedett a másvilágra?

- Hinnye no, beh furcsa az egész.

Gondolja el és néz széjjel az öreg.

Hát nem a kerítésen lóg. Ott fekszik a bodzfa tövében, ahonnan elcipelték. A jobb karja meg beszorult az ágak közé, azért nem bírta elébb a homlokához venni.

Röstelkedve szabadítja ki. Szégyelli nagyon, hogy elnyomta az álom…

Már egy csillag is berzenkedik az égen. elcsendesedett a bodzfa is. Nem zúgnak rajta a méhek.

- No hallod, Gáspár, öregségedre ugyan jól levizsgáztál. Te se igen fognál már zsiványt, ha száz esztendőt is érnél.

Pirongatja önmagát és lassan, mintha visszatartaná a föld, emelkedik indulásra.

- Hanem azért mégis csak jobb így. Hogy nem jártak erre. Jobb felülről barátkozni a földdel, amíg mód van benne, mint odalentről.

Gondolja el, s a jó esti levegőt tág mellre szívja és indul kifelé. Útban veri le a perjét is ujjasáról, ami odatapadt a szénából. De egyszeribe csak abbahagyja. Előrenyújtja a nyakát, mintha a lépésében merevedne. Figyel.

A méhes felől mozgolódás hallatszik. Másminő, mint ahogyan az elülő méhek teszik.

- Hijnye, a nemjóját! Hát mégiscsak elékerültek volna?

Vakarja a tarkóját is. Nemigen hisz a fülének távolról, húzódik hát közelébb. Odaigazítja fülét a méhes deszkájára.

- Szent ugyse’! Igazság. Vannak odabe’…

Döbben rá az igazságra. De legényesre dagad újra a bizodalma s nagy bátorságot vesz magához a kétágú villában, úgy kerül előre a méhesajtó elébe. A villát előre tartja minden eshetőségre s felszegett fejjel közelít.

- Most már nem menekedik meg egy sem! Mert keresztül taszítom a villaheggyel.

Buzdítja neki önmagát, de azért csak rezzen egyet, hogy nyílásra nyikkan a méhesajtó. De még inkább, hogy erre sikoltás hallik odabentről.

- E’ meg a kisasszonyka! Termt’ ugyse! Az ő hangja ez.

Így ijedten is felismeri ezüstös csengését. Erre még inkább tartja előre a villát és hatolna befelé.

- Jaj istenkém! Ki az?

Üti meg öreg szívét közelről a kisasszonyka rémületes hangja. Érezni szaván, hogy nagy, ijesztő nagy bajban lehet.

- Én vagyok kisasszonykám. Jövök már. Hol van az a zsivány?

- Gáspár bácsi, jaj, édes Gáspár bácsi, miket beszél maga?

Azt hiszi, meghibbant az öreg.

- és minek magánál az a villa?

- Minek-e? Hát hogy elintézzem véle, aki a kisasszonykát bántja?

Adja a választ és lovagi tettvágya duzzasztja a mellét az öregnek.

- Hiszen nem bánt engem senki sem…

- Nem-e? Hát akkor mitül olyan ijedős a kisasszonyka?

A kisasszonyka szája meg csak egyre inkább sírásra görbül és rejtegetne a hátával valakit nagyon.

- Istenem, Istenem, ugye nem szól? Ugye még apusnak sem szól, édes jó Gáspár bácsi? Ígérje meg, hogy hallgat róla…

Most már, hogy jobban széjjelnéz az öreg, világosul a fejében valamennyire.

- Hijnye, hát a tanító úr is erre bujkál?

Röstelkedik nagyon. A kisasszonyka meg rí, akár a gyerek, ha kiveszik kezéből a bábut. Pedig nem gyerek már. Nem bizony. most bontott felette virágot a huszadik tavasz. Azzal került ide a tanító úr is. Csakhogy nem az övékre, hanem a pápista iskolára. De igen finom ember. Öreg Gáspár egy látásra kiismerte belőle. De hiába. Tudja jól, azért nem szerethetik egymást szegények, mert a tiszteletes úr más templomban szolgálja egyazon istent, mint a tanít úr. Így azután nem is járhatott egyenes úton hozzájuk. Rossz nyelvű a nép, menten beszéd lenne róla. Pedig igencsak kedvelhetik egymást szegények…

- No, ne ríjon már lelkem kisasszonykám. Nincs itt hiba semmi. Ugye, hogy nincs, lelkem galambocskám? Gáspár bácsi meg nem szól. Hogy is szólna már? Nem szól biz’ a… Hiszen az Isten maga se haragudhat érte. Bizony nem. Mert ő nem olyan, mint az emberek.

Vigasztalná szép szavakkal, de hogy neki nem megy, fordul a tanító felé.

- Vigasztalja már tanító úr is egy cseppet. Gondolom, jobban forog a nyelve rája. Én meg kimennek az ajtó elébe strázsának…

Azzal fordul is kifelé, de még az ajtó nyílásából visszabeszél.

- No, csak vigasztalja tanító uram bátorsággal, hogy ne ríjon a lelkem. Mert hát mégis csak szebb a lány, ha nevet… Én legalábbis úgy kedveltem inkább egynéhány esztendővel ezelőtt…

S mintha csak az emlékébe látna, megédesül a száján fakadó mosolygás. Rákacsint a tanítóra és megsimogatja deres bajuszát.

Forrás: Uj Magyar Museum I. kötet I. füzet. Kassa, 1942.