Julius Barc-Ivan (1909-1953): A koporsó

A nap lenyugodott. Valahonnan messziről, mint fájdalmas sóhajtás zúgott fel a szél.

A két férfi az udvaron tett-vett. Az egyik tömzsi, napégette arcú, éppen olyan, mint a környék többi parasztja, úgy méri végig a másikat, kötekedő tekintettel, mint aki gonoszul készül a haddelhaddra. Fölemelte a gyalut s az udvaron szétszórt deszkákból kihúzott egyet.

- Szóval, nem adod – szólalt meg a paraszt. Nem akarta megérteni, hogy már elhangzott az utolsó szó.

Nem kapott választ. Már régóta álltak itt s jót is, rosszat is mondottak egymásnak. Az alkonyat már rájuk terítette szárnyát s a lovak, kik a parasztot a kapu előtt várták, türelmetlenül horkantottak. S ő egy lépésnyire megint csak megállt, mintha azt hinné, hogy a másik ellenállása csak kemény göröngy s elég jobban belevágnia az eke vasát, hogy szétmálassza s aztán mehet tovább.

- Dejszen tudod, hogy megfizetem – próbálkozott újra -, apánk oly hirtelen halt meg s a doktor megengedte, hogy már holnap eltemessük. Jól elférne benne. Ez éppen jó volna neki. Apánk olyanforma volt, mint te. Jól el tudna benne feküdni.

Az asztalos már gyalulni kezdett, mintha a másik már nem is volna jelen. Különben ismerték egymást. A paraszt a szomszéd faluból volt s együtt jártak a konfirmációs órákra. Ezért is tegezték egymást. Nem felejtették el a tiszta gyermeki szív szent örömét, amelyet akkor az élet még nem ölt ki belőlük s amellyel az első Úrvacsorára készültek.

- Ha legalább megmondanád, kinek csinálod – dohogott a paraszt, akinek fúrta az oldalát, hogy az asztalos miért nem akarja odaadni a koporsót. – Bogaras fickó! Miattad, a te szeszélyed miatt kell bemennem a városba. Kérdés, kapok-e ilyet, vagy üres kézzel kell hazajönnöm. De – tört ki belőle egyszerre – bizonyisten, többet senkit se küldök hozzád. Megérdemled, hogy éhen pusztulj.

- Megmondtam, hogy egy másikat csinálok neked.

- De arra már nincs idő – vágta vissza mérgesen a másik.

- Akkor menj utadra.

- No – fújt a paraszt a méregtől -, ezt nem felejtem el.

Elment.

Csend maradt utána. Az idegen eltűnt a porban, melyet a szekere kavart föl. Ő meg eldobta a deszkát és a koporsóhoz lépett. Rátette kezét s mozdulatában annyi gyöngédség volt, mintha cirógatni akarná. Még ma befejezi s akkor már semmi sem lesz az útjában.

Lépéseket hallott maga mögött. Az öccse volt, kivel egy födél alatt lakott. Nem nézett hátra. Minek? Hónapok óta élnek így, szó nélkül, egymás mellett, gyűlöletes harcban s most haldoklik benne az, ami még egymáshoz fűzte őket.

Nem mozdul. Hallgatódzik. Öccse léptei kemények, nehezek, kegyetlenül döngenek, mint egy-egy ökölcsapás, mely vért fakaszt. Szíve gyorsabban ver, valahol az agyában érzi ezeket a lépteket, belevágnak a testébe s hol messziről hallja őket, amint csöndesen kopognak, mint az esőcseppjei a tetőről, sunyin közelednek hozzá, mint a bosszú ravasz suttogása, hol megint borzalmasan közelről, mintha azok a lábak, azok a komisz bakancsok el akarnák tiporni, be akarnák zúzni a mellkasát,meg akarnák semmisíteni dühöngő gyűlölettel.

Leült a földre a koporsó mellé s folytatta a munkát. A furcsán visongott, mintha távoli erdők fájdalmát, elhaló vágyait panaszolná. Lábakat lát maga előtt, egy kisfiú csupasz két lábát, fürgén ugrándoznak körülötte, mintha mindig csak táncolnának, könnyedén, alig érintik a földet. Ez a bámész szem kisfiú, aki itt ugrál körülötte, volt valaha az ő öccse. Az évek a kis gyereklábra szöges bakancsot adtak s lelkébe egy férfi kemény gyűlöletét ültették.

Miért? Hiszen öccse mindent neki köszönhet. Mikor hazajött a háborúból, mint legidősebb fiúnak, az ő kötelessége volt, hogy eltartsa özvegy édesanyját és testvéreit. De nem bánta. A munka vad öröme tört ki belőle, a felszabadult emberé, aki megtalálta az utat, melyen visszatérhet az életbe. Munka volt elég. A paraszt-konjunktúra, melytől a környéken sokan majd’ belefúltak a pénzbe, neki is juttatott egy-egy morzsát a gazdag lakomából. S ezzel meg is elégedett. Jó híre, hogy derék munkás és jó mester, gyorsan elterjedt a környék falvaiban. Néha éjt nappallá téve dolgozott, de az első év végén az öreg, rozzant családi viskót is rendbe hozatta s befedette bádoggal.

Múltak az évek. A forró napok elmúltak, lassú cammogás következett. Keresett, de csak éppen annyit, amennyi elég volt a mindennapira. Nem panaszkodott, nem vesztette el a fejét, türelmesen várt. S beütött a szerencse. A húga egy amerikás munkáshoz ment feleségül, aki dollárjaiért húsz hold földet vett a szomszéd község határában s magához vette az anyjukat is. Mindjárt szabadabban tudott lélegzeni. Ketten maradtak együtt az öccsével, de nem sokáig. Mind a ketten nősülni akartak.

Az öccse parasztlányt szemelt ki. Hiszen paraszt volt, együtt legénykedett a többiekkel. S éppen ezen a ponton vált el a két testvér útja. öccsét bántotta, hogy a bátyja iparos, könnyebb a dolga, mint neki, nem barátkozik parasztlegényekkel, urasan jár, s városi lányt hoz a házhoz. ez az érzés lassan gyűlöletté fajult. Már ott volt benne a tudat alatt, mikor először kiment a két tehénnel a mezőre s bevágta az ekét a nyomorúságos kis apai földbe: elkezdte a röggel a paraszt örök küzdelmét. S minél erősebben láncolta magához a föld, annál erősebben gyökeredzett meg benne a gyűlölet, az életharc keménnyé acélozott gyűlölete.

Anyjuknak nem tetszett a városi menyasszony. De nem tett ellene semmit. Egyszerre volt az esküvő s az első napokban még azt lehetett remélni, hogy az új lakókkal a békesség is beköltözött az apai kunyhóba. Nem múlt el egy hónap, s felcsattant az első éles szó a két asszony szájáról, akik mosolygó arccal már nem bírták tovább gyűlölni egymást. A harag a közös konyhában tört ki, de nemsokára úr lett az egész házon. Kitört a falu s a város harca, a paraszté s úré, és vele együtt eljöttek a rémség napjai, a harag beszédje, mely már nem kendőzött el semmit, s mely után már semmi jót nem lehetett várni. Kezdetben a két férfi még röstellte a dolgot, nem ártották bele magukat az asszonyok értelmetlen veszekedésébe, egyszer csak mégis eljött a pillanat, mikor ki-ki a maga asszonya mögé állt, s érezték mind a ketten, hogy bennük is ott lobog a gyűlölet, mely egész világokat, életeket, emberszíveket választ el egymástól. S nem volt remény rá, hogy tartós lesz a béke, még ha meg is egyeztek, még ha az öccse külön konyhát is építtetett magának. Újra kitört a harag, melyet a béke takarója csak kis időközre tudott elfödni, két egymással összeütköző világ haragja. S ebben a harcban telt-múlt az életük, lassú megszokottságban, ebben nőttek fel a gyerekek, akikbe megint csak a paraszt mérhetetlen gyűlöletét nevelték az urizálók iránt.

Akkor állt be fordulat, mikor az anyjuk beleszólt a dologba. Csakhogy nem az anyai szeretet szólt belőle, hanem az úri menye iránt érzett gyűlölete. A ház az övé volt, s ezért véget vethetett a bűnös perpatvarnak. Úgy oldotta meg a dolgot, hogy felmondott idősebb fiának. Menjen a feleségével, ahová akar. Asztalos, nincs szüksége majorságra, tehenet máshol is tarthat.

Nem akarta elhinni. Kiebrudalják az apai házból, melyet ő hozatott rendben, ő húzatott rá új tetőt, ő tartotta el benne az anyját s az egész családot! S ráadásul kiűzik a majorságból is, hol valamikor az apja járt-kelt az élet s a gonosz évek terhe alatt roskadozva, a szobából, ahol meghalt szegény,s ahol utoljára nyújtotta feléje kérges, eres kezét, abból a világból, ahol eddig élt és szenvedett, s amely nélkül el se tudta az életet képzelni! Kikergetik, mint a kósza ebet, mint a csavargó koldust abból a házból, amelyhez joga van.

Ezt akarták. S mikor tények elé állították, mikor anyja fenyegető arcába nézett, kimondta a szörnyű határozatot, melynek még ma is hatása alatt állt: - élve nem kergetik el innen.

Az élet aztán tovább folyt körülötte. Mintha megállt volna, és megállt volna a dolgok folyása is. Nem érdekelte semmi, ami másoknak szívügye volt. Néma, apatikus fájdalommal száműzte magát a fura élet napjainak, hónapjainak szépségéből és szenvedéséből. A feleséget nem értette meg. Előtte csak az élet nehézségei, a szegénységtől való félelem lebegett. Ő tudta, hogy őt nem lehet más talajba átültetni, hogy nem vehetik el tőle az élet nedvét, melyet anyjából szívott fel magába, nem rabolhatják el az ő világát. S ez a gondolat megint csak erőt adott neki az ellenszegülésre a reménytelen napok után. Nem adja meg magát, meg fogja védelmezni örök emberi jogát, életét, mint a fa, amely szembeszáll minden viharral, míg a fejsze csapása el nem vágja legerősebb gyökérszálát.

S így történt, hogy mikor az öccse ügyvédet fogadott, ügyvédhez ment ő is. Csakhogy nem volt bizonyítéka. Nem tudott komolyan védekezni. Csak mosollyal fogadták a kihallgatáson kétségbeesett erőlködését, mellyel be akarta a bíró előtt bizonyítani, hogy a kunyhó fele őt illeti. Mikor kijött a tárgyalóteremből, meglátta öccsét a folyosón, diadalittas mosollyal az arcán. Ez a mosoly ingerelte, mikor hazaindult, ez bosszantotta éjjel-nappal, ez űzte el a mosolyt az ő arcáról még akkor is, mikor fiát szorította magához. Megtörten állt meg a bíró előtt, pedig napokon, hónapokon keresztülremegve várta ezt a pillanatot, de reménykedése nem tudta öccse mosolyát az ajkára fagyasztani. Úgy hallgatta meg az ítéletet, mintha meg se lepődnék rajta, mintha csak megszabadítaná a szörnyű napok bizonytalanságától, melyekkel nem tudott mit kezdeni. Most már tudja, hogy nincs remény, megszűnt az élete. Nincs joga az apai házhoz, nincs joga az élethez se.

Nem nézett az öccsére. Tudta, hogy ugyanaz a mosoly most is az arcán. De mikor elment mellette, lesütött szeme az öccse sáros bakancsára tévedt. Ez a láb akarja őt eltiporni. Ez a láb, igen, ez az ő öccse. Kemény, mint az egész világ, aki se testvért, se hálát nem ismer, sáros, mint az ember útjai, melyek nem ismerik a szeretetet és a megbocsátást. Mire is várjon még? Az ügyvédnek kijelentette, hogy nem akar fellebbezni. S mikor hazaért, ünnepélyes komolysággal kezdett matatni a deszkái között, nem hallgatott a felesége jajgatására. Amit mondott, megtartja. Innen senki se viszi el élve.

A faluban híre járt, hogy megbolondult. A parasztok, akik örültek neki, ha bajba jut, aki közülük úri sorba emelkedett, sajnálkozó tekintettel vették körül, s ha róla beszéltek, részvéttel emlegették. De nem hallgatott rájuk, nem tudtak rajta segíteni. Csak a feleségét vigasztalták, aki tele szájjal számolt be magukról a szomszédoknak, s gyűlölete az ő részvétüktől kapott újabb erőt. Sógornője kacagással fizette ki, a pörlekedés újra felkavarta a fülledt, csöndes napok békességét. Csak a két testvér nem szólalt meg, mintha érezték volna, hogy már mindent elintéztek egymás között, s mindent meg is mondtak egymásnak.

Közeledett a nap, mikor a bíróság ítélete szerint ki kellett a házból költöznie. Nem törődött vele, mert már megérlelődött benne az elhatározás. Itt hagyja a világot, melyből saját anyja és testvére taszította ki, - így jutalmazták meg verejtékes munkájáért. De egyedül megy el. Hiszen felesége máshol is tud élni, fiában is az asszony vére csörgedez. Számukra az udvar és a kunyhó kis darabja nem jelenti a világot, amely nélkül nem lehet élni. Neki pedig mindent.

Fölemelte a koporsót, és óvatosan vitte föl a padlásra. Aggódva figyelte a feleségét, nem veszi-e észre, hogy mit csinál, s kihozta a műhelyből a fekete festéket és lakkot. A padláson folytatja a munkát, lopva, hogy senki még csak gondolatban se zavarja utolsó munkájában. Aztán lejött a padlásról.

Csöndesen szállt le az este. Lefeküdtek. Nemsokára már hallotta is maga mellett felesége és kisfia szuszogását. Elgondolkozott. Abban az ágyban fekszik, melyben az apja halt meg. A másikban, melyben most a felesége alszik, jó néhány éve az anyja szenvedett, mikor húga sem volt otthon, s minden éjjel neki kellett a napi munkától elgémberedett tagjaival kikecmeregnie az ágyból, hogy kiszolgálja azt, aki az életet adta neki. Abban az ágyban született az öccse, de ő is, csak éppen a bölcső nincs itt, amely férfivá ringatta őket. De itt az öreg szekrény, ezernyi csodát rejtegetve a gyermekek szeme elől, itt az asztal, amely körül oly sokat üldögéltek, s fölöttük a mestergerenda, hol a Biblia, az énekeskönyv s az ósdi kalendáriumok nyugodtak. S mindez tanúja volt az ő sanyarú, robotos, garasért küzdő, gondoktól terhes életének, mely évek hosszú során át mindig ugyanaz maradt, de amelynek egyhangúsága ellenére is megvoltak a maga napsugaras pihenői. Mintha semmi se változott volna meg, úgy volt itt meg minden, ami látta szülei boldogságát és kínlódását. Csak már az nincs meg – s éppen ez fáj neki -, ami bearanyozhatta az életüket.

Úgy érezte, hogy már nem bírja tovább, föl kell kelnie. Óvatosan bújt ki az ágyból. magával vitte a lámpát és fölment a padlásra.

Már csak egy valakitől félt. Mindig szorgalmasan járt a templomba, de amióta kimondták rá az ítéletet, minden istentiszteleten ott volt. A prédikációban mindig azt kereste, azt az egyetlen szót, amely megnyugtatta volna, hogy Isten is helyesli, amíg véghez akar vinni, hogy az az Ő akarata is. De hiába várt rá, hiába, mint egy kérdőjel, amelyre nincs felelet s az ember csak nyugtalanságot, tanácstalanságot, bizonytalanságot érez utána.

Mázolni kezdte a koporsót a pislogó lámpafénynél. De nem tudott csak a munkára gondolni. El akart menekülni az emlékei elől, s most csőstül tolultak az agyába. Gépiesen kente a festéket a nyers fára, s hirtelen eszébe jutott, milyen vánkost tesz majd a felesége a feje alá, s hogy érzi majd magát a koporsóban akkor, ha már semmit se fog érezni, ha majd nem fog fájni az ostoba tülekedés, melyet az emberi gőg életküzdelemnek hív. Érdekes találkozás volna ez az ismeretlen érzéssel, amelybe félig élve, félig halva bele lehetne merülnie, állomás az új világ határán, melyre könnyes ábrázattal tekintesz és tudod, hogy csak egy lépés választ el tőle, csak egy lépés, melyet tétován teszel meg, hogy megszabadult a földtől, ahol eddig jártál.

Pontosan kiszabta, a szakember hozzáértésével, mint a többi koporsót, melyeket megrendelésre készített, nem gondolva arra, hogy a tulajdonos meg lesz-e vele elégedve. De most ennél az egynél nemegyszer elgondolkozott, minden keserűség nélkül. Kínos gonddal állította össze, mint mindent, amit magának csinált, úgy csinálta, mintha vele akarná kifizetni az életnek minden adósságát, makacs keménységgel, nem kérve kegyelmet s furcsa, elhaló szeretettel – utolsó munkája iránt. Jónak kell lennie! Muszáj!

Eloltotta a lámpát.

Belefeküdt. Lassan kinyújtózott, megborzongott a deszka hűvös érintésétől. Hirtelen átérezte az elmúlt napok kínját. Boldog volt, hogy egyedül van, halott csend veszi körül, hogy belebámulhat a sötétségbe, hogy nem kell felesége riadt tekintetétől félnie, mely állandóan reátapadt. Így fog egyszer feküdni a föld alatt, mozdulatlanul, napokon, hónapokon, éveken keresztül, télen, nyáron, örökké, míg el nem jön a nagy nap, mikor Isten ítélőszéke elé állhat. S vajon Isten el fogja-e ítélni? Nem, nem lehet olyan szívtelen és kegyetlen, mint az élet, melynek szívet tépő forgatagából ezt az utolsó kiutat választotta. Nem, Istennek meg kell értenie az ember utolsó lépését, az emberét, aki már mindent elveszített, s nem élhetett tovább szerető szívvel, mert nem volt többé kit szeretnie.

A felesége? Szerette. De majd hazamegy az apjához s meg fog tudni élni nélküle. A fia? Miatta se mond le tervéről. Nagyobb hatalom vonzotta, mint a hitves, vagy az apa szeretete, valami mélyebb érzés – az ősi rögé. A paraszt szólalt meg benne, akinek nem élet az élet, ha nincs föld a lába alatt, amely csak az övé, a paraszt, ha úri ruhát öltött is magára, az örök paraszt, akit nem lehet se elpusztítani, se becsapni, s aki nem tudja letagadni görcsös ragaszkodását a röghöz: megáll rajta, mint a fa, mely mind mélyebbre és mélyebbre ereszti gyökerét s érzi. itt én vagyok az úr.

Útra kél. Igaz, nem maga lép be majd a koporsóba. Másik teszik majd belé, talán éppen azok, akik halálba kergették. Mindegy. Akkor már békesség lesz körülötte. Úgy érezte, hogy már nagyon régen fekszik itt, mintha már nem is érezné az idők múlását, kilépett belőle, s jó volna, ha nem kellene többé fölkélnie. S íme, - a sötétség, mely eddig körülvette, lassan fölengedett, homállyá enyhült. A homályból ködszerű alakok közelednek feléje, hangtalanul lépnek koporsója mellé. Csodálkozva nézi őket. Anyját, húgát, öccsét látja. Nézik a koporsót, mintha csak fekete fát látnának s őt nem, ámuló szemét, a borzalomtól eltorzult arcát sem. Mozdulatlanul állnak mellette, arcukat, mintha kőből faragták volna. Mi hozta őket ide, most, éjnek idején, hogy tudták meg, hogy itt van, hogy ide bújt el fájdalmával, itt készülődik a végső búcsúra, itt akar megszabadulni a gyűlöletüktől. Talán azt hiszik, hogy már meghalt? Miért állnak itt körülötte, mint az utolsó pillanatban, a temetés kezdetén? Meg kell tehát mozdulnia, hogy megtudják: még él, nincs szüksége rájuk, s túl korán örültek a halálának. De mintha ó lomból volnának tagjai. Nem képes megmozdulni. Mi van vele? Legalább egy szót tudna szólni hozzájuk… borzalmas… Nem tudja kinyitni a száját. Él és mégis eltemetik. Nem, nem, nem, ágaskodik benne minden, s összes erejét összeszedve akar fölkelni és teljes torokkal ordítani, hogy él… él…

Felébredt. Már pirkad, mindjárt fölkél a nap. A világosság behatol a sötétségbe a tető résein keresztül. Fölkelt. Megtörölte izzadt homlokát, de úgy elkábult, hogy meg kellett fogódzkodnia a gerendába. Csak álmodott. De felrázta az álom s széttört benne valami, ezt akkor érezte, mikor az ajtóhoz sietett s rálépett a létrára.

Szemébe sütött a nap. Behunyta a szemét s lassan lefelé lépkedve érezte, hogy simogatja a szellő. Messziről egy szekér zörgése hallatszott, a kémények füstöltek, itt-ott egy-egy daru szállt az ég felé. Csak az ő udvarukon volt csend. Mindenki alszik még, vagy…

Az öccse állt a létra mellett. A másik oldalon a felesége, kisírt szemmel. Kereste őt s most már mindent tud. De ez, ez, az öccse, mit keres itt?

- Ha úgy akarod – kezdte csöndesen az öccse -, bemehetünk a városba, az ügyvédhez.

- Minek? – vágta vissza kurtán.

- Megegyezni. Félreállok az utadból. Elég nagy apánk birtoka. Még egy másik ház is elfér rajta. Tavasszal elkezdem építeni. Segítesz-e majd?

Ránézett az öccsére. Aztán beszaladt a házba. Vette a kalapját. Mikor visszajött, az öccse már várta.

- Hát megyünk?

Rábólintott és elindultak.

Kiértek az útra. Hallgatagon mentek egymás mellett, hiszem már mindent elmondtak egymásnak. Az öccse ment mellette. A boldogság meleg érzése árasztotta el a lelkét, úgy hallgatta, milyen csöndesek a léptei, mintha a kisfiú csupasz lábacskái cuppognának mellette, könnyedén, alig érintve a földet.

Szlovákból fordította: Sziklay László

Forrás: Uj Magyar Museum I. kötet I. füzet. Kassa, 1942.