Még messze jár a holnap,
Sunyít a sok tető,
A házak összefolynak,
Mint órjás szemfedő.
Az éjben rémek szállnak,
A sok sziréna bőg,
Nagyok törpékké válnak
És elcsitúl a gőg.
(Aludj, Zsuzsám, az álom
Néked nyugalmat ád,
Pihenj tovább, kislányom,
Ne félj, virraszt apád.)
A gyáva összeroppan
Reszketve és vakon,
Árnyékok sarka koppan
A pinceablakon.
A poklok súlyos éjén
A föld sután forog,
Itt bent a pince mélyén
A fény csak tántorog.
(Aludj, Zsuzsám, az álom
Néked nyugalmat ád,
Pihenj tovább, kislányom,
Ne félj, virraszt apád.)
Gépágyúk öltik hosszan
Az égre nyelvüket,
A megvadult chaosban
Az Isten is süket.
Káromkodás, zsolozsma
Egyformán égre lel
És mintha választ hozna,
Rút robbanás felel.
(Aludj, Zsuzsám, az álom
Néked nyugalmat ád,
Pihenj tovább, kislányom,
Ne félj, virraszt apád.)
Ülünk némán, fakóan,
Bénult órjás, atom,
Most lélekriadó van
E rossz csillagzaton.
S a rémült rettenetben
Apró tetők felett
Vérkivánón, meredten
A Sátán lépeget.
(Aludj, Zsuzsám, az álom
Néked nyugalmat ád,
Pihenj tovább, kislányom,
Ne félj, virraszt apád.)
A test pincébe zárva,
De a lélek szabad,
Fényét mégis kitárja
És győzelmes marad.
Pokolra húll a Sátán,
Mert Isten van velünk
S a fény s a béke láttán
Magunkra ismerünk.
(Aludj, Zsuzsám, az álom
Néked nyugalmat ád,
Pihenj tovább, kislányom,
Ne félj, virraszt apád.)
Forrás: Uj Magyar Museum I. kötet II. füzet. Kassa, 1942.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése