Halk a beszédünk, mint maga az este
és nyomasztó, mint a ködös éjtszaka:
a fülemhez szól, de szívemet tépi:
minden szó a föld, az őseim szava.
Nem panasz, ők tán nem tudnak már sírni,
hiszen minden könny és jaj hiába hullt,
csak az égbe szállott, mint a madárdal…
Nehéz felejteni, mert tanít a mult.
A mult, mikor még egy sejtben dobogtunk
s nem futottunk szét, mint az űzött vadak.
ma már csak emlékét és átkát hordjuk,
kínos örökség, de ránk csak ez maradt.
Halk a beszédünk… Mindig is ilyen volt.
Hej, ki tudja honnan hoztuk magunkkal?!
Mi csak hallgattunk… parancsra, szitokra
s gőgünket széttéptük éhes fogunkkal.
Juss e némaság… Örökség itt minden…
De nekem már nem kell, marnak a szavak.
Halk vagyok s belül százados kín éget:
hallgattunk már, most minket hallgassanak!
Forrás: Uj Magyar Museum I. kötet I. füzet. Kassa, 1942.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése