Rideg Sándor (1903-1966): Boszorkánytánc

Amint egyéb alkalommal már elbeszéltem, anyám imádságkedvelő és szívesen gondolkozó asszony volt.

Az imádkozást mindennapi dolgaival együtt gyakorolta, a gondolkozás pedig a természetéhez tartozott. Amíg más béresasszonyok a küszöböt nyergelték, vagy a nyelvüket nyűtték, anyám füveket gyűjtött a távoli erdőben. Szerette a susogva beszélgető fákat és a halovány virágokat s hitt bennük, mint mindenben, amikben Isten kezének csodáit és titkait sejtette.

Ha időnként úgy estefelé megjött az erdőből, az arca ünnepiesen derűs és vidám volt. Az erdő százféle illata, amely hazáig kísérte őt és a kosarában haldokló gyenge virágokat, betelepedett a lakásunkba s egy kicsit valamennyien fölvidámodtunk tőle. Még a cserzett kezű, jó igavonó apám is kezébe vett ilyenkor egy barkás levelű virágot és oktat magyarázatot tartott arról, hogy a fogfájós kutya miért rágja tavasszal a füvet, holott a ház oldalát és a kútágast is rághatná… Mi gyerekek, voltunk vagy tízen, valamennyien igazat adtunk apámnak, anyánkat pedig valóságos csodatevőnek tekintettük.

Szomszédaink, negyven családot számlál uradalomban ájtatos képű tótok, babonás románok és magyarok voltak. A város távol feküdt tőlünk, sokan sem írni, sem olvasni nem tudtak. Templomot csak messziről láttunk tiszta időben. De nem láttunk orvost és bábaasszonyt sem. Ha világra akart a csecsemő kecmeregni, ugyanolyan kockázatot vállalt születése közben, mintha a háborúba indult volna. Szegénységre éppen úgy, mint betegség esetén, csodákban és babonákban keretek kibúvót a bajbajutott emberek.

Megtörtént, hogy anyámhoz beállított valamelyik román asszony, s kétségbeesetten kérte, hogy gyógyítsa meg a gyerekét, mert valaki a szépsége miatt megcsodálta és megverte szemmel. Anyám elsietett, hogy meggyógyítja a megcsudált gyereket, aki olyan csúnya volt csenevész lábával és hordószerű óriás potrohával, hogy annál csúnyábbat már pingálni sem lehetett volna. Anyám látva a gyerek rettentő állapotát, azt ajánlotta, hogy mielőbb meg kell mosdatni tíz vödör vízben és tiszta pöndölt kell ráadni, úgyszintén a haját is le kell nyírni,amely elvadult bozótként burjánzott a fején, megfosztva a szerencsétlent minden Isten adta emberi formájától. A szükséges műveleteket anyám maga hajtotta végre, s hogy valami természetfölötti dolgot is tegyen, száraz tormagyökeret kötött a beteg gyerek inge csücskébe s meghagyta, hogy három napig ahhoz ne merjen hozzányúlni senki sem. Anyám gyógykezelése ugyanolyan hatásosnak bizonyult, mint amilyen alapos volt. A beteg gyermek még abban az órában megkönnyebbült. Anyám pedig szomorú, mindent tudó mosollyal a száján eltávozott a házból. Istennek ajánlva a gyermeket, akinek a szépségét talán a kócmadzaggal díszített fakilincs szépségével lehetett volna összehasonlítani.

Az asszonyok főként az otthont védelmezték mindenféle babonával, a férfiak pedig a szerencsét hajszolták. Minden tájékozottabb ember tudta azt, hogy a fekete macskának van egy bizonyos varázscsontocskája, amit ha szájába vesz az ember, egyszerre láthatatlanná válik tőle, olyannyira, hogy bátran kikanalazhatja a szomszédja levesét, sőt föl is pofozhatja, ha éppen haragszik rá, mert amíg az a feketemacska csont a szájában van, nagyító üveggel sem lehet meglátni az ilyen embert. Óriási lehetőségek rejtőztek a feketemacska varázscsontjában éppen úgy, mint a vérfűben, amely olyan ritkán fordul elő, hogy csak nagy szerencsével lehet találni belőle. A vérfüvet be kell varrni az ember bőre alá a bal tenyerébe. S akinek ilyen vérfüves tenyere van, az előtt nem létezhet semmiféle zár. Csak ráteszi kezét a csukott lakatra és máris nyitva van… A színváltó kő szintén nagyon alkalmas eszköze a boldogulásnak, bár ilyen követ is ritkán lehet találni. Ennek egyik tulajdonsága az, hogy mindennap változtatja színét, s akinek a birtokában van, kiválaszt egy színt éppen úgy, mintha durákozna s azon a napon, mikor a színe következik, csak kívánnia kell valamit s az máris teljesült… A színváltó kő tulajdonosának nem kell ökröket etetni és vakargatni, mert mikorára kimegy hajnalban az istállóba, már minden dolgát elvégezte, anélkül, hogy a kisujját megmozdította volna.

A majorságbeli szegény emberek számtalan babonáinak sorában az egész világon ismert lucaszékre, a garabonciás diák és a boszorkányok voltak az utolsók. S noha bennük éppen úgy hittek, mint az egyéb babonák sokaságában, az utolsók már olyan megszokottak és mindennapjaik voltak, mint szegényebb tájon a vetési varjak.

Az ájtatos képű tanyai lakók, bár sokféle titok nyitját ismerték és ezerféle dolgot tudtak a vajákolástól a macskanyúzásig, sokáig abban a lehetetlen helyzetben vergődtek, hogy az egész majorságban nem akadt egyetlen boszorkány sem.

Egy napon aztán különös esemény tanúi voltak a tehénistálló fejőasszonyai. Az egyik béresasszony meg akarta fejni a tehenét és a kifejt tej vérszínű volt. A rontás ténye az első pillanatra bizonyosnak látszott. Nyilvánvaló volt, hogy valaki, holdvilág fénye mellett, kesztyűvel fejte meg a tehenet. Ebben az esetben más elképzelés lehetetlen volna.

A tanyában egyetlen tudós hírben álló asszony volt, az anyám. A megriadt béresasszony őt hívta el a tehenéhez. Anyám leült a tehén alá fejni és a kifejt tej olyan világossá vált a keze alatt,mint a frissen esett hó. Az istállóban összegyülekezett fejőasszonyok hátán hideg futkosott a csodálkozástól. Anyám félig megfejte a tehenet, azután a kárvallott béresné folytatta a fejést és a tej most ismét vérszínűvé változott a fazekában. Végül is anyám fejte ki a tehenet, gondosan elkerülve kezével az állat megsérült csecsét, ügyességének minden titka ennyiből állt. A titkot azonban nem árulta el, inkább máskor is megfejte a tehenet mindaddig, amíg a sérült csecs meggyógyult, s ezzel a rontás is véget ért.

Ettől az órától kezdve mindenféle mende-monda keringett anyám felől a tanyában, amelynek az volt a teteje, hogy anyám boszorkány…

Egy Brinza nevű, hirtelenszőke, tányértalpú tót béres hosszú történtben bizonyítgatta, hogy anyám, a Róza néni csakugyan boszorkány, mert ő találkozott vele és azt hiszi, hogy egy időre el is vette kedvét az ördögpraktikától, úgy, hogy azt megemlegeti… A továbbiakban elmesélte Brinza, hogy a kasznárt vitte kocsival a vasúthoz és mikor hazafelé hajtott, az őt fele részén egyszer csak megálltak a lovai és akárhogyan csapkodta őket az ostorral, azok csak hörögtek, fújtak, ágaskodtak, de nem mozdultak előre egy lépést se. De nem azért vagyok én Brinza János (Brinza, magyarul túrót jelent), hogy rajtam egy boszorkány kifogjon, mert bár fényes nappal volt, nem láttam a lovak előtt senkit, de tudtam, hogy boszorkány áll a lovaim előtt láthatatlanul. Hamar leugrottam a bakról, és kegyetlenül csapkodni kezdtem a levegőbe, a kocsiút pora egyszerre csupa vér lett, én meg csak ütöttem a boszorkányt, akit szemmel nem is láttam, mint ahogy maguk se láthatnák, ha találkoznának vele. Aztán, hogy alaposan elrántottam a nótáját, visszaültem a bakra. A lovak most olyan szépen megindultak, ahogy köll. Meg se álltak hazáig. Aztán, hogy kifogtam a lovakat, etettem, itattam, oszt elindultam befelé a tanyába. Amint az első cselédházakhoz értem, hát kit látok befordulni a házsoron, a Róza nénit, az arca csupa vér volt, úgyszintén a keze szára is. Így tudtam meg, hogy kinek húzgáltam a nyaka közé…

Brinza meséje nekem is a fülembe jutott. Brinza maga mondta, hogy találkozott a boszorkánnyal, föl is ismerte, de nem mondja el a nevét, mert nem szeretné, ha a tehene elapadna, vagy valami baj lenne a disznóival, ezért nem is szívesen beszél róla. Ismeri ő az ilyen dolgokat, mondta, s jobbnak véli, hogyha hallgat.

Én is azt ajánlottam Brinzának, hogy jó lesz, ha ezentúl nem szól egy szót sem, mert hogy ebből a meséből baj lesz, abban már magam sem kételkedtem.

Tizenkilenc éves legény voltam ekkor. A legénnyé avatásom nehezebb próbáin már túl voltam, ami itt abból állt, hogy a fiatal embernek egy nyáron kell kaszálni, egy télen táncolni, és ha időközben nem verték meg és ő sem vert meg senkit, továbbra is a málészájú siheder legénykék között lesz a helye, a lányokhoz  pedig közel sem szagolhat. Most a boszorkánytörténet miatt a harmadik próbához, a verekedés ügyéhez érkeztem volna, de Brinzára valahogy nem volt gusztusom, mert olyan csúnya két lúdtalpon álldogált gacsos lábaival, hogy ránézni is kész szerencsétlenségnek látszott. Csepűszínű bajuszával, keszeg derekával olyan volt, mintha most szökött volna meg az adomák világából, vizenyős tekintete hiszékenységről tanúskodott.

Azt, hogy ő boszorkánynak hitte anyámat, még nem tartottam bűnnek, de hogy véresre verje, akár csak képzeletben is, ez már több volt, mint amit könnyedén megbocsájthattam. Mindamellett igyekeztem elfelejteni a dolgot és úgy tettem, mintha máris elfelejtettem volna…

Legelsőként az egyik este fontos és szerencsés hírrel toppant haza apám s titokzatos hangon, szinte sugdolózva beszélte el anyámnak, hogy az intézőség mészáros kézre akar adni egy remek állású fiatal tehenet. A jóságnak már két év óta nem volt borja és annyira elapadt, hogy egy csepp tejet sem ad. Az állat fiatal- erősítgette apám -, és olyan eleje van, mint a bikának, bizonyos, hogy helyre lehetne hozni, és ami fő, nem kellene egyszerre kifizetni.

Anyám arcán tétovázó öröm árnyéka sötétedett. Tudta, hogy az urasági tehenészet legrosszabb tehene is százszor jobb, mint akármelyik más jószág a cselédek istállójában. Egy darabig gondolkozott, hogy számba vegye a meglévő vagyonunkat, azután nyugodt hangon azt mondta:

- Megvesszük a tehenet, ha rosszul járunk, mi is el tudjuk adni a mészárosnak, talán megkapjuk érte azt, amit beleöltünk. Ha Isten akarja, szerencsénk lesz… Nélküle úgyis hiábavaló minden, ha kettészakítjuk is magunkat.

A szobában ténfergő gyereksereg, anyám szavai után hangos zsivajgásba kezdett. Nem tudták ugyan fölmérni a tehén valóságos értékét, de hogy nekünk tehenünk legyen, amit akkor etethetünk meg, amikor akarjuk és talán még tejet is ad, ez minden boldogságnál többet jelentett a szemünkben. S különös módon magam sem jutottam el valami érdekesebb magyarázatig. Mese volt ez, ami csodálatos módon a szemünk előtt született meg.

Apám a homályos szegletben álló rovott múltú sublód fiókjában motozott, hogy előkerítse sovány pénzes zacskónkat, s rövid tiblábolás után együtt indult el anyámnak az intézőséghez, hogy nyélbe üsse a vásárt, ami olyan hihetetlennek látszott előttünk, mint valami csodálatos mese.

*

Másnap reggel a házunk előtt tollászkodó eperfa alatt történt meg a tehén bemutatkozása. A kötelét magam tartottam, amíg a házunk apraja és nagyja s a szomszédaink összegyűlt csapata megszemlélte az újonnan szerzett jószágot. A tehén alázatosan lehajtott fejjel állt közöttünk, fényes tavú barna szeme szelíd csodálkozással tekintett reánk, bő lebernyeggel ékes nyakát olykor előre nyújtotta és megnyalta nyelvével ruházatomat. A tekintetéből akkora szelídség és jóindulat sugárzott, hogy ezért őt nem állattal, de még emberrel sem tudom összehasonlítani. anyám olyan óvatosan simogatta meg a tehén fekete foltokkal díszített sötétpiros szőrét, mint valami drágaságot.

A tehén iránt érzett eddigi kíváncsiságunk most egyszerre csodálattá és szeretetté változott. Még ebben az órában elvezette egyik fiútestvérem legelni, a másik vödörrel hurcolta utána a vizet. S bár tejet a világért sem adott, anyám mindennap megfejte kétszer. Aki tehette, simogatta, vakargatta. A jászola minden éjszaka tömve volt jószagú füvekkel. S csodák csodájára, a múló napok tizenötödik napján kibuggyant csecséből az első csepp tej. Anyám majdnem féldeci tejet fejt egyszerre. Másnap már egy deci tejet sikerült tőle kicsikarni, aztán valami kevéssel mindég többet. Mikor az első két liter tejet leadta, elneveztük Rózsának; azelőtt tehénkének hívtuk. Amennyi gyenge füvet össze tudtunk szedni a széles határban, mind odaraktuk lába elé. Rózsát annyira levettük lábáról hízelkedésünkkel, hogy utóbb majdnem öt liter tejnél tartottunk. Egyetlen hibájául csupán azt lehetne megemlíteni, hogy nem szerette, ha csöcsit fogdosták. Tőle tejet fejni csak anyám kifinomult ügyességével lehetett. Egy reggel azután váratlanul csütörtököt mondott anyám minden ügyeskedése. Rózsa panaszosan bőgött, a járása megváltozott, s a tulajdon nevét sem értette, olyan nyugtalanul táncolt, forgolódott, hogy anyám már nem is akarta megfejni. Kezembe vettem a kötelét s elindultam a csorda felé a bikához. Ha futott, én is futottam. A dolgot magam is sürgősnek véltem, s nem akartam méltatlan lenni sokszor tapasztalt bizalmára.

Délben azután örömmel jelentettem anyámnak, hogy a Rózsa kivirágzott… Fölírtuk a napot és vártuk az eredményt. Most már úgy tekintettük Rózsát, mint családunk legnagyobb reménységét és a széltől is óvtuk. Ha fejés idején anyám véletlenül fekve találta, a világért sem keltette föl, inkább órák hosszáig várt reá. Sokszor éjszaka is kiment hozzá az istállóba, nehogy valamelyik elszabadult jószág megdöfje. Ilyenkor anyám magasztaló szavakat mondott Rózsának, és ő a mélytavú, ősi titkokkal teli, okos állatszemével sok mindent megérzett a szavakból, amit megérteni képtelen lett volna. Tudta, hogy féltjük és vigyázunk reá…

Végre elérkezett a várva várt nap, amitől féltünk, s amiben olyan örömmel reménykedtünk.

Rózsa hatalmas üszőborjút ellett. A tőgye megduzzadt s csak úgy ömlött belőle a kékszínű gyenge tej. A borjú képtelen volt kiszopni a rengeteg tejet és már magunk sem tudtuk elfogyasztani. Tejben úszott az egész házunk… Az istállóban pedig szinte közszemlére állítva ugrándozott a szokatlan nagytestű és szépfajtájú üszőborjú. Aki tehette, megcsodálta. Már vevő is ajánlkozott rá, mondván. a fajtája miatt megérdemelné, hogy egy-két évig vesződjön vele és tehenet neveljen belőle.

A vaksors akarta, vagy mi a kakukk, a Rózsa ellése után Brinza tehene is megellett, s a borjú, mivel törpe anyától származott, annak arányában kicsire sikerült. Ez volt az, ami nem hagyta nyugodni Brinza lelkiismeretét és elhatározta, hogy ha másként nem megy, hát utólag is megkorrigálja a sorsot. Brinza elsősorban anyámtól akart szerezni valami hasznos utasítást, akiről lélekkel hitte, hogy boszorkány.

A végzetes estén a családunk teljes létszámmal együtt zajongott a béresházban, amikor Brinza ájtatos képe megjelent az ajtónyílásban, kesely bajuszával és mezítelen tányértalpával, az egyik lőcsforma lábát úgy rántotta be maga után mintha nem is az övé lett volna. Mindamellett a lehető legválasztékosabban viselkedett: köszönt, kopaszodó fejéről leemelte a kajla kalapot, egy darabig krákogált, azután a száját széles mosolygásra vonta és azt mondta nagy elhatározottsággal:

- Hát elgyöttem!... – Úgy mondta ezt, mint aki tudja, hogy egyedül őt várták.

- Ha elgyöttél – szólt apám vidáman -, akkor nyilván itt vagy. Ülj le oda a ferslégra!

- Nem azért gyöttem – mondta Brinza -, a Rózával akarok beszélni…

Anyám a konyhai katlanon főzögetett valamit s olykor bejött a szobába.

- Kint van a feleségem –mondta apám -, menj, beszélj vele!

Brinza kitalpalt a konyhába. Én a boszorkánytörténetre gondoltam s legott utána mentem.

- Tanácsot szeretnék tülled Róza – szólt Brinza – nagyon kicsi a borjúm, aztán a tehén se eszik úgy, amint köllene. Gondoltan, hogy talán te…

- Mit csináljak a borjúval, ha kicsi? – kérdezte anyám. – Fölfújjam szalmaszállal?

- Nem ingyen kívánom! – szólt Brinza nyomatékosan. – Amit teszöl, azt megszolgálom.

Idejét láttam annak, hogy megszakítsam Brinza alkudozását és kihívtam anyámat az udvarra, mert a mint mondtam, valami nincs rendbe az ól körül. Künn azt mondtam anyámnak:

- Nagyon jó lenne, ha ezt a Brinzát megtréfálnánk. Olyan rossz hírünket költi, hogy maholnap nem tudunk megmaradni a tanyába miatta.

- Nem akarok én ezekkel a tótokkal tréfás viszonyba keveredni – mondta anyám -, mindjárt ágyazok és ezt is elviszi innen az ördög a pokolba.

- Egy kicsit meg kellene futtatni ezt a Brinzát – szóltam -, ha maga akarja, csak egy szavába kerül. Mondja neki, hogy holnap után éjjel tizenkét órakor anyaszült meztelenen szaladjon körül háromszor az istállón a borjúval együtt, azután ha úgy látja, hogy a borjú nem javul, másnap tegye meg újra ugyancsak éjjel tizenkettőkor.

Anyám, aki engem bűneimmel és erényeimmel együtt egyformán szeretett, halkan fölkacagott és azt mondta:

- Ilyen bolondok csak neked jutnak eszedbe. Hidd el, nem vezet az jóra, hogy te ilyen gazember vagy… - és újra nevetett.

Úgy véltem, hogy a futtatásba anyám aligha akar beleegyezni s ezért nagy hirtelen elbeszéltem néki Brinza János véres kalandját a boszorkánnyal…

Anyám most már csak mosolygott, és a történet végén fölháborodva lecsapta Brinza mögött a jól kitervelt kelepce kijáratát:

- Ha ilyeneket beszél ez a Brinza – szólt -, akkor hadd szaladjon. Addig szaladjon, ameddig bír…

Visszamentünk anyámmal a konyhába. Brinza a vígan lobogó katlan előtt vastag parázsdarabot egyensúlyozott pipáján s időnként nagyokat pampogott. A pipafüst után ítélve, nemrégen lopott palántadohányt szívott és olyasféle illatot árasztott, mint a parázzsal égő rongy.

Anyám leemelte a katlanon rotyogó nagy fazekat s tartalmát a kutyuló dézsába öntötte, majd a sulykoló fával egyenletesen zúzni kezdte a pállott szagot árasztó főtt burgonyát.

Magam bementem a szobába, hogy ne legyek Brinza útjában, s talán egy fél perc múlva ismét visszaláboltam. Megvizsgáltam a sarokban álló káposztás dézsát s máris mentem ki az udvarra és onnan ismét vissza, mindaddig, amíg összegyűjtöttem a kívánatos szófoszlányokat.

A konyhakatlan kiáradó fénye mellett egyenes vonalban folyt a tanácskozás. Anyám két kézre fogta a vastagnyelű kutyulófát, szinte azt hihettem volna, hogy menten fejbe kólintja vele Brinzát, de csak magyarázott a tőle telhető legnagyobb nyájassággal:

- Péntek éccaka csinálja!... Csak el ne szólja magát a világért se…

Nagyon nagy baj lenne belőle… Még a feleséginek sem szabad elmondani, se előtte, se utána…

A babonás Brinza feszülten figyelte a szavakat. Egy igét sem akart elvéteni a hallottakból. Megszédült hiszékenységében a feketét is fehérnek látta. Arra, hogy anyám boszorkány, eddig is meg mert volna esküdni, most pedig valósággal lúdbőrzött a háta az örömtől, arra gondolva, hogy milyen egyszerűen nyakon lehet csípni a szerencsét, ha az embernek van egy kis esze hozzá…

Brinza teljesen fölvilágosodva, önérzetben gazdagon hagyta el a boszorkányfészket. Magam pedig megkezdtem az előkészületeket „a futtatáshoz”.

*

Brinza látogatása után mindjárt korán reggel hozzáláttam a futtatás főbb eszközeinek elkészítéséhez. Egy nagy halom mindenféle kötéldarabot már korábban egybegyűjtöttem. Most már csak ki kellett válogatnom a gusztusosabb fajtákat, amelyek nem vastagok túlságosan és nem is vékonyak. A korhadtakat és egérrágott darabokat külön dobáltam, a hosszabbakat pedig kifeszítettem, hogy meggyőződjem tartósságukról. Egy nyolcméteres szál kiválóan alkalmas eszköznek látszott. Könnyen széjjelbontható karikába szedtem és félretettem. Majd egy kötegnyi több fajta istráng akadt a kezembe. Ebben már csak úgy gubancolódtak a szebbnél-szebb istrángok. Aki még életében nem látott „szépet”, annak ezt látnia kellett volna. Meg is találtam hamarosan a legalkalmasabb darabokat. Egyik istrángot rögtön az ajtókilincshez kötöttem és szép egymásutánban farkascsomókkal gyöngyöztem végig. Minden csomó két csomóból állt, amelyek szorosan kapaszkodtak egymásba, ahol vékonyabb volt a kötél, ott nagyobb csomókat hurkoltam egybe. Végül olyan egyenletesen sorakoztak egymásután a csomók, hogy tökéletesebb korbácsot elképzelni sem lehetett volna. Minden csomó dió nagyságú volt rajta, félarasznyi távolságban egymás mögött, a kötél kemény és hajlékony volt, mint a szíj. A kész korbácsot moslékba tettem puhulni, aztán megkezdtem egy másik kötél fölcsomózását. ez még az előbbinél is jobban sikerült. Most már ugyanolyan nyugodt várakozással nézhettem a jövő elé, mit maga Brinza János.

Péntek este ketten ólálkodtunk az istálló környékén. Egy távoli rokonom béresfia személyében társat vettem magamhoz. Jó állapotban lévő, katonaviselt fiatal ember volt, s ezért a műveltebb emberek közé számított, aki itt-ott már hallott valamit a világról.

Legelőször két hatalmas seprőt kötöttünk másfél méter magas csalánból. Igazi boszorkányseprők voltak ezek: amint hozzáértem valamelyikhez, csípett, mart és égetett, mint a tűz, ruhán keresztül is megmarta az embert. S bár a holdvilág szokatlan fénnyel öntötte el a majort, lelketlen módon elvezettük Brinza tehenét és borját s bekötöttük az urasági állatok mellé. Majd visszatérve a színhelyre, minden világosságot kiszorítottunk a homályos istállóból, az ablakokat szalmával betömtük, az ajtóra hosszú kötelet kötöttünk, ezzel az istálló kelepcévé változott s elfoglalhattuk leshelyünket a megvakult ablakok mögött. A tehénistállóval szemben, a köralakban épült házak karéja fehérlett a sötét zsuplapok alatt. A fényben fürdő tanyaudvaron denevérek cikáztak zajtalan repüléssel. A házak között a bokrok és fák lompos árnyékai himbálództak. A térség százéves akácai fölött éles bagolyhang süvített át, a nagy rablómadár úgy zuhant le a fényben fürdő épületek mögé, mint valami nehéz fekete kődarab. Az éjszaka mozdulni látszott. A százéves fák lombkoronáin hűsítő, nehéz szelek rezdültek át. Árnyékok ölelkeztek a holdfényben, halkan egymásra dőltek, majd ismét önmagukba hullottak, mint a szerelmesek. Ez az óra már a kísértetek órája volt…

Az istálló sötét belsejéből két jómadár bámult figyelő szemmel a széles tanyaudvarra, én és a barátom: Brinzát vártuk.

- Főként a seprőt használjuk ám – figyelmeztettem barátomat -, az ostorral csak incselkedni szabad, a puhább testrészek irányában.

- Ne félts te engem – vigasztalt ő. – Katonaidőm alatt olyan tréfák estek meg velem, hogy ez a mostani, ahhoz képest igazán semmi. Ha már én annyit törtem magamat, mégis a nyaka közé húzgálok. Még egy talpas se halt bele abba, ha megtréfálták.

Minden tekintetben megegyeztünk már, amikor Brinza alakja föltűnt a tanyaudvaron. A harag olyan hirtelenséggel hatalmasodott el rajtam, hogy elállt tőle a lélegzetem Minden bűnre képesnek éreztem magamat…

Brinza a térség szélén álló, használaton kívül lévő kút felé tartott, amelybe mindenféle döglött állatot és piszkot szoktak dobálni a tanyabeliek. A korhadó vályú előtt megállt és egymás után levetette minden ruháját. egy perc alatt olyan meztelen volt, mint amikor a világra érkezett. Levetett vackait a vályú alá helyezte és megindult az istálló felé. Ugyanolyan lappangó mozdulatokkal lépegetett, mint felöltözve szokott: derekát kissé meggörbítette, husángszerű vastag karjait lóbálva tartott felénk, gyanútlanul.

Az ajtónyílás közeléből hátrább vonultunk, magam a kötél végét tartottam, a társam seprővel és korbáccsal a kezében sötétbe húzódott.

Talán tíz lépést haladt előre Brinza a sötét istálló belsejében, mikor óriási dördüléssel bevágódott mögötte az ajtó. ez a pillanat egyetlen nagy rémületté változott bennünk. az egész testemen hideg áram szántott végig s valami eddig soha nem ismert indulattól remegtem. Mintha farkas-szív kongott volna bennem, megmarkoltam nehéz korbácsom nyelét, hogy ütök és vágok vele, de nem Brinzára gondoltam, hanem a félelmet és rémületet keltő sötétségre, ami úgy nehezedett a torkomra, mintha meg akart volna fojtani.

Brinza a haldoklók végső sóhajtását utánozva, alig hallhatóan rebegte:

- Jézus… Mária… szent József… Atyám ne hagyj el!...

A nagy sötétségben, amely engem azóta is fogcsikorgató veszett haragra ingerel, Brinza meztelen teste volt az egyetlen szelídvényű fehérség. Ki kellett volna nyitni előtte az ajtót, hogy menjen békével, de ez ellenkezett volna a sok száz éves szabállyal: mert eddig még sohasem engedte el az egyik szegény ember a másik szegény ember torkát és ez most sem történhetett meg.

A kiszolgált katona csalánseprővel cirógatta Brinza meztelenségét, aki halálos ijedelmében a dühödt kutya gurgulázó morgásával a torkában, páni rémülettel az ajtó felé hátrált, amely zárva volt. az ajtó előtt már én sem bírtam tovább: akár kinyitottam szememet, avagy becsuktam, egyforma sötétséget láttam magam előtt s a harag úgy sistergett idegeimben, mint a vízzel locsolt parázs. Fölemeltem korbácsomat s dühödt erővel lecsaptam Brinza fejére, azután új és súlyosabb ütéseket mértem reá. Társam ütései a vállam fölött zuhogtak le a tagjaira: már ne morgott; a hangja mindent betöltő halálordítássá vált és ez megnyugtatott. Hátrafutottam az ajtó köteléhez, hogy kioldva a csomót, az ajtót is kitárom és elszabadítom Brinzát, de most egy csomó helyett nagy tömeg hurkot tapintottam ki a karika környékén. Az első pillanatban meghökkentem, azt hittem, hogy kívülünk még más valaki is van az istállóban, de már kihúztam csizmám szárából a hosszú kést és egyetlen vonással átvágtam a kötelet.

Mint valami szikladarab, csapódott Brinza a félig nyílt ajtó világosságának s lelke minden erejével futott, meztelen fehér teste szinte szállt a széles udvar térsége fölött, alaktalan üvöltésére álmos kakasszó felelt, jelezvén, hogy a kísértetek órája véget ért…

A kútnál összeszedtük Brinza ezernyi foltból tákolt ruháit és földobáltuk az istálló tetejére. A két óriási csalánseprőre kötelet hurkoltunk és az elvezetett tehén és borjú helyett odakötöttük a jászol mellé. A korbácsot apró darabokra vagdaltuk s a második kakasszóra elhagytuk a futtatás színhelyét.

A hold a dolinák mögé bukott. A tarlón alvó gyorsfutású szélkiáltók éles füttyögéssel lármáztak a zsibbadtan alvó  major felé. A messze portyázó éjjeli bakter szájához emelte kürtjét és egyenletes dúdolással hármat fújt belé, mintha Brinzát figyelmeztette volna arra, hogy a tragédiája mg korántsem ért véget, tehát mozdulni és tápászkodni kell…

A hosszú urasági lóistállóban már minden ember együtt volt hajnalban, amikor Brinza más ruha híján ünneplőbe öltözve s majdnem új kalappal a fején megjelent etetni. Az emberek, akik a lovak faránál villázva dolgoztak, nagyot néztek. Egy csupabajusz parádéskocsis lóvakaróval a kezében kiállt a placc közepére és így fogadta Brinza köszönését:

- Mi az, János?!... Te má a zsidó ünnepeket is megtartod?!... De kiőtözté! Vagy tán lakodalomba készülsz? Figyelmeztetlek, hogyha véletlenül kezedbe akad valami jóféle mócsing, vagy egy szép darab cupák, ne felejtkezz el rullam, mert leköplek!...

A parádéskocsis hangjára a placc közepére láboltak az emberek, hogy megbámulják Brinza ünneplő ruháját, amit eddig még sohasem láttak rajta.

Brinza szinte bokáig verejtékben ázottan, rekedt hangon válaszolt a parádésnak:

- Megvertek… osztán megégettek… - Kibontotta ruháját s az ingét magasra emelte és úgy mutatta.

- Ide nézzetek… ez itt égés… ez meg nem is tudom micsoda… - a testét véres fekete csomók borították.

- Vesd le egészen – biztatta egy gémnyakú kocsis -, nem látunk így semmit se -, és már húzta is lefelé Brinza ingét. Egy perc alatt félmeztelenül állt Brinza az emberek között. A pitykegombos parádés közelebb hozta a lámpát, s jobbról-balról végigszemlélte Brinzát és pipával a szájában azt mondta:

- Hát nem mondom, rendesen elhúzta valaki a nótádat… Mit gondolsz? Bírod még? Mert egy jónéhányat még én is végig húzgálhatok rajtad a hajtószárral…

A körbe gyűlt nevető emberek szeme kancsalra fordult s a szájuk a fülük sarkáig futkosott.

Brinza teste tűzvörös volt a csalántól, a bordái táján szörnyű ütések dióforma csomói tarkállottak, s egyetlen folyamban ömlött róla a nehéz verejték.

- Nem gyanakszol valakire? – kérdezte egy ferdeképű őszinte kárörömmel.

- Nem gyanakszok, meg nem is merek gyanakodni…

- Pedig én gyanakodnék, ha neked vónék – felelt valaki.

Az istállóba három átsétál ember érkezett, megálltak a bámész csoportban s látva Brinza állapotát, tótul szörnyűködtek. Ilyen szavakat lehetett hallani: „Oh, boge moja… apotom zacsó?... csó?... precsó…”

A második kocsis, egy kaptárfejű, bugrisábrázatú alak, aki egy szót sem tudott tótul beszélni, fölkapta a tótok egyes szavait és röhögve hőbörgött:

- Ez itt zacsó – mutatott Brinza fejére, ahol jónéhány csomó éktelenkedett -, ez meg itt úgy látom, hogy precsó…

- Én azt hiszem – szólt egy harcsaszájú alak -, hogy nem is annyira zacsó, inkább precsó…

- Marha vagy te, Gazsi – folytatta a variációt egy ordít visszhang -, hiszen a bolond is látja, hogy előlrül zacsó, hátul meg precsó…

- Mondd el, János, hogy történt a dolog – alakoskodott a parádés -, te vagy a leghitelesebb.

Brinza fölhúzta levetett ingét, magára vette ünneplő kabátját,amelyben olyan nevetségessé vált itt a társai előtt, amilyen az ezer foltból tákolt rongyaiban sohasem lehetett volna. Nem válaszolt a parádésnak. Szenved arcán egyetlen hatalmas seregbe vonta a ráncok és redők tömegét s mélységes gondba merülve tűnődött. Hosszú percekig állt így ebben a megszépítő révületben, majd letörülte ünneplő kabátja ujjával a homlokán patakzó verejtékét.

- Hát nem felelsz, János? – kérdezte a parádés -, mondd meg nyugodt lélekkel, hogy megáhítottad a dinnyét, megfogtak a dinnyefődön, oszt hát meglupáltak. Nem szégyen az! Megesett az má éccakának idején másokkal is…

- De felelek – szólt Brinza szelíden -, azt mondom, hogy gyalázatos emberek vagytok mind! Tik vertetek meg engem igazán, mikor begyüttem az ajtón, kinevettetek az ünneplő ruhám miatt, aztán nem szántatok meg engemet. Nem mondom el, hogy hol verték össze a tagjaim, lámpavilág mellett keveset hisz az ember, fényes nappal még ennél is kevesebbet, sötét köll ahhoz, olyan sötét, amilyent én láttam, de ha egyszer rátok borul a sötétség, mert a sötétség megvan, én se szánakozok rajtatok… bizony átkozott emberek vagytok tik…

Brinza szavai után szégyenkezve rebbentek széjjel az emberek s mindahány a dolga után látott. Az állatokat csapatosan kieresztették az ajtókon, s künn az udvaron hangos ostorpattogással itatóvályúhoz terelték valamennyit. Brinza lovai is ott futottak a többiek között, a szőrük fényesre volt csutakolva, s bent a lábuk alatt is tiszta volt az alom: valaki éjnek idején megetette és meg is itatta Brinza lovait. Valahogy úgy történt meg ez is észrevétlenül, ahogyan a boszorkánymesében szokott.

S az is lehetséges, bár nem egészen bizonyos, hogy az élelmes Brinza időközben megtalálta a színváltó követ. A teljes igazságot csak maga az ördög tudná földeríteni.

Forrás: Új Idők LIV. évf. 13. sz. 1945. okt. 27.