Ezer bal-kezdés közt koldússzegényen
úszik az árral életcsónakunk;
pedig az utunk más volna: merészen
szembe az árral! Kevesen vagyunk,
s azok is erre-arra kötve állnak,
vagy nekitámolyognak a nagy árnak…
Mennénk, amerre hív a messzi kongás,
de lábunk földbe, rögbe ágyazott
s vetésünkre a poklok egyre ontják
a dudvát, férget, piszkot, gaz s gyomot;
s mire kinőne álmunk szent harangja:
szívét kitépik, s – nincsen csodahangja.
Testvér, Testvér, a vad viharban állok
csillagtól-fosztott rémes éjtszakán
egyedül. Élő-holtjaim: az álmok,
vágyak… Magam sem élek már talán;
Testvér, de hangom, jajjom még a régi:
a holtakat még újra fölidézi!
korhadt szívekkel nem szállunk vitába,
nem átkozunk meg fejfát, temetőt,
de aki hisz még hegytoló csodákban,
jelenjék meg a szíveink előtt
s nyujtsa kezét. A szíve lesz a lámpa,
s üszköt dobunk a dermedt éjtszakába…
Fölgyújtjuk még e földbefúlt világot!
Csak páran, - de most mondom már: vagyunk!
Ha eddig e föld annyi csodát látott,
egyet talán még mi is mutatunk.
Testvér – tudod! – az építéshez hit kell:
előre hát kigyúlt egy-szíveinkkel!
Forrás: Uj Magyar Museum I. kötet II. füzet. Kassa, 1942.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése