Megkerget néha még a vágy
s a város – ez a kő-vadon,
ilyenkor dús remény-tanát
verek egy ligeti padon.
Hajnalt borzongnak még a fák,
alattuk rozzant, ócska pad.
A fák erein nyári rügy
s a padon boldogság fakad.
Egy tarka tollú kismadár
csacsogó párjához röpül
s a fák alatt a vén padon
tavasz-lázban egy lányka ül.
A nap is szinte lehajol,
korongja nyár-tűzzel lobog
s ezen az öröknagy csudán
az én szívem is feldobog.
Fakadnak bennem is rügyek
s még néha én is kavarom
szent lombikban az életet,
hogy… hátha lesz még tavaszom.
Még néha én is álmodom
s álmom vitéze néha… győz.
Pedig nekem már nincs tavasz
csak ősz… csak ősz… csak ősz… csak ősz.
Forrás: Uj Magyar Museum I. kötet II. füzet. Kassa, 1942.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése