Fodor Pál: Magyar kesergő

Nem tudom, hányadszor sírom el bánatom,

Mikor így tavasszal, ébredő illattal,

életre csírázó földszagtól bágyadón,

Felpillant a lelkem.

Valami méla gond szíve támad bennem

s messzelátó szemmel, ezer dacos nemmel

Tagadja, titkolja, hazajáró kedvem

S nehéz búra búsít.

Pedig nincs panaszom, ami volna, szundít…

Elmúlt a haragom, - úgy élem a napom,

Mint akinek minden aja-baja múlik,

Ha mások mulatnak.

Dalom sincsen, csak egy, amikor ríkatnak…

Hogy is volna nótánk, amikor a kótánk

Idegen énekre, vad táncra biztatnak,

Új muzsikaszóra.

Ősi táncunk ma már úgy él bennünk lopva,

Mintha ráserkenni nem merne ma senki,

Mintha futó kedvünk is a másé volna:

Keserű, borongó…

Hej, mert a mi táncunk: a magyar toborzó!...

Hát még az a nóta! – nem kell ahhoz kóta…

Bánatűző, kuruc, tettekre kurjantó:

Rákóczi-induló!...

Nem tudom, hányadszor sírom el bánatom,

Mikor így tavasszal, ébredő illattal,

Életre csírázó földszagra támadón:

Felvillan a lelkem.

Forrás: A Természet 20. évf. 15-16. sz. 1924. aug. 1-15.

Lévay Bitzó Ferenc: Temetőben

Ha arra gondolok, hogy szeretteinkkel

Mennyi szép reményünk temettetik itt el,

Oh mi fájó érzet lepi meg szívemet,

Valahányszor látlak, néma kert, tégedet;

Azt hiszem, öledben származik a bánat

S a legégetőbb köny halmaidról támad. –

… Míg a gyászolónak igy zokog keserve,

Mintha vigasztalná lelkének sejtelme:

„Égő könyeidet letörli a szent hit,

Ne bántsd a temető mohos göröngyeit;

Ott diszlik egy jobb lét szép remény-virága,

S be van vele hintve Jézusunk országa.” –

Forrás: Házi Kincstár 6. évf. 1-ső szám. Január 1. 1865.