Nem tudom, hányadszor sírom el bánatom,
Mikor így tavasszal, ébredő illattal,
életre csírázó földszagtól bágyadón,
Felpillant a lelkem.
Valami méla gond szíve támad bennem
s messzelátó szemmel, ezer dacos nemmel
Tagadja, titkolja, hazajáró kedvem
S nehéz búra búsít.
Pedig nincs panaszom, ami volna, szundít…
Elmúlt a haragom, - úgy élem a napom,
Mint akinek minden aja-baja múlik,
Ha mások mulatnak.
Dalom sincsen, csak egy, amikor ríkatnak…
Hogy is volna nótánk, amikor a kótánk
Idegen énekre, vad táncra biztatnak,
Új muzsikaszóra.
Ősi táncunk ma már úgy él bennünk lopva,
Mintha ráserkenni nem merne ma senki,
Mintha futó kedvünk is a másé volna:
Keserű, borongó…
Hej, mert a mi táncunk: a magyar toborzó!...
Hát még az a nóta! – nem kell ahhoz kóta…
Bánatűző, kuruc, tettekre kurjantó:
Rákóczi-induló!...
Nem tudom, hányadszor sírom el bánatom,
Mikor így tavasszal, ébredő illattal,
Életre csírázó földszagra támadón:
Felvillan a lelkem.
Forrás: A Természet 20.
évf. 15-16. sz. 1924. aug. 1-15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése