A csillag, amely fenn ragyog,
Tán rég lehullt az űrbe
És fénye, hívó sugara,
Csak most jut a szemembe…
És te magyarok csillaga
A jövő századokban
Már most is látom fényedet,
S szívem örömtől dobban…
Miért van, - sokszor kérdezem
Hogy multba s messze látok,
Pedig én szegény vak vagyok,
Ki most sötétben állok…
Forrás: A Természet 21.
évf. 3-4. sz. 1925. febr. 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése