Az őszi égen kósza felhők szállnak,
Magyar szívem oly csüggedt, szomorú
És veletek száll párás égi árnyak
Oda, hol kebletek könnyekbe fúl,
Oda, ahol én is kiönthetem
A könnyem érted, szegény nemzetem…
Arad, Arad, magyarok Golgotája,
Hol, merre vagy, hol is keresselek!?...
Ki által küldjek sokaktól nem értett,
Most még fájóbb, búsabb üzenetet,
Kik oly szegények, szánandók vagyunk,
Hogy sírjainknál nem is sírhatunk…
Magyar szabadság, mennyit öntözék
Vérrel nyílni akaró szirmodat,
Óh nem termettél mégse soha nékünk
Gyümölcsbe váló szép virágokat…
Elsorvasztottak, kikezdtek a férgek,
Vagy hóhércsizmák gázoltak le téged…
Hozzád száll lelkem, szegény, bús Arad,
Százszorta búsabb, mint előbb valál,
Te vérző szív, örökös gyászlepel,
Felhőkkel ontom könnyeim reád
S lesem, hívom, várom a csillagot,
Amely szent sírjaidból felragyog…
Ha majd egykor e csillag megjelen
És sugárit megérti a magyar
S széttépve láncát, fellobog a láng
s megindul, árad a tüzes folyam,
Mártír Arad, akkor boldog leszek,
Addig reád gondolva könnyezek…
Forrás: A Természet 20.
évf. 19-20. sz. 1924. okt. 1-15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése