Dereng…
Az Ég lebontja éji fátyolát.
A titkos mélyből vércsík gázol át
S sugárkövet gyanánt előre nyargal.
Az alvó földre ráköszönt a hajnal.
Zsibbadt kezét kinyújtja a határ.
Ölelni vágyik, - bíborcsókra vár.
S ünnepruhába’ a bíbormadár
Előrepül és száll az Égre fel, -
S hol egy-egy felhőangyal térdepel:
Kibontja szárnyát. Bíbor szárnya van!
Ömlik belőle napsugár-arany,
Az Élet csókja, - égi szent meleg,
Mitől a harmat gyöngye megremeg
S elolvad, mint a szívek mámora.
Kigyúlt az Ég! A nádas tábora
Megmozdul végig s őstüzet köszönt.
Köszönti vígan a sugár-özönt,
A bíbortestű égmadár melegjét.
Kacagva szállnak százfelé a lepkék,
A morzsa méh is felneszel a fényre
S zümmögve táncol ki a mézes rétre.
A kék katáng meg boldogan nevet,
Kinyílt szemével nézi az Eget.
A bűvös reggel ünnepel…
Örül a rét, örül az erdő mélye.
Boldog a földnek sok kicsiny cselédje.
Pörül a fű, a víz, a friss határ,
Mert égre szállt a rég várt tűzmadár.
Csak én hajtom le bánatos fejem.
A tűzmadár, jaj, mit hozhat nekem:
Vergődő új nap kínos kezdetét
S feltépi újra tegnapom sebét.
A gondok ezre rámront s fojtogat.
A húsomból tép apró rongyokat, -
És kerget, kerget, ő se tudja merre?
Le mélyre, sárba, s föl a szikla-hegyre,
Ahol halk szóval porba hull az ember.
És elnyeli a másvilági tenger,
S ahol már nincsen tűzmadár, se hajnal,
Csak álom… Isten… örök fény… hit… angyal!
Forrás: A Természet 22.
évf. 9-10. sz. 1926. máj. 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése