Hol rejtelmes habloccsanás
Vegyül a szél bús dalába,
S parti bokrok közt virul az
Emlékezet kék virága,
Hol merengő halász lebzsel:
Kies partján kis folyónak,
Lánccal kötve egy cölöphöz
Nyugtalanul reng a csónak.
Oldalait csonka hullám
Csevegő hab egyre nyalja,
Néha egy-egy beleszökik
S nedves lesz a csónak alja;
De legottan felszárítja
Fenekét a nap sugára
És a csónak tovább hallgat
A susogó hab szavára.
Cseveg a hab szebb vidékről,
S csalja, hívja: jönne véle,
Szebb hazába, nagy folyamra,
Zúgó tenger kék vizére…
És a csónak csörgő láncát
Ingerülten rázza, tépi,
Messze szállni a habokkal,
Ez egyetlen vágya néki.
Csörgeti a hosszú láncot,
Követelvén, hogy eressze
Más folyamra, más vidékre,
Oh csak innen messze, messze…
Szakad a lánc és a sajkát
Induló hab hívja, várja,
Lassan, lassan viszi immár
Lefelé a folyó árja.
És a sajka, hogy már rajta
Nincs többé a csörgő vaslánc,
Örömében vígan mégyen
Ragadja a fürge habtánc.
Ime távol már honától
Nagy folyóba torkol útja
És a csónak a folyónak
Hosszú medrét végig futja.
Vészes útján rengő hullám
Elkíséri zúgva, nőve,
Vihar támad, folyam árad…
Csak előre, csak előre!
De egyszerre a tengerre
Ér s előtte büszke gálya…
Át a habon rohan vakon,
Csak utána, csak utána!
Most látja csak, hogy körülte
Zajong a víz, forr az örvény
S gyilkos hullám megragadja,
Életére gazul törvén…
És a sajka már örömest
Menne vissza szép honába,
Bánja már, hogy odahagyta…
Oh de késő… mindhiába!
Gyilkos hullám felemeli
S odacsapja egy sziklához,
Ijedten nyög szegény sajka,
Míg a sirály sír, kiáltoz…
Törött, szétvált deszkaszálak
Hullnak vissza az örvénybe,
Mindenütt csak töredék s rom…
A sajkának immár vége.
*
Gyenge csónak csak az ember,
Szenvedélye zúgó tenger,
Bősz hulláma, gyilkos habja
Rabszolgáját szirthez csapja…
Forrás: A Természet 21.
évf. 17-18. sz. 1925. szept. 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése