A hegyoldalon érik a bogyó,
Már foga van az üde, tiszta éjnek,
Már zörg a lomb s a lehullott levél
És a távolban pásztortüzek égnek…
Még simogatja kis szobám falát
A nap aranyja, édes, fájó csókja,
Mintha búcsúzni járna ide hozzám
És mint hű kedves, kegyeit rám szórja…
Érzi, hogy nem lesz soká az enyém,
De takargatja előttem a sorsom,
Akkor leszek bölcs, - súgja, - ha a lényem
A szép jelennek örömébe ontom…
Igaz, igaz, mit törődöm vele,
Úgyis hiába! – hogy lehull a hó,
Mért ne szállhatna szenvedő arcomra
Az is, mi öröm, édes, - ami jó…
Igen, ma még minden, minden enyém,
Ég brilliánsi, opálszínű párák,
Mosolygónapfény, bús észi virágok
S búcsúdalt zengő, távozó madárkák…
Forrás: A Természet 20. évf. 21-22. sz. 1924. nov. 1-15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése