Kerpely Béla: Vörösmarty Mihály első disznaja

- Történelmi elbeszélés –

Wesselényiék ősi fészke, a zsibói várkastélynak fénykora a Miklósok idejére esik. Kapui éjjel-nappal tárva fogadták a vendéget, kit mindenkor szívesen láttak Zsibó urai.

Kürtszótól, kopócsaholástól visszhangos volt az ősrengeteg nagy vadászások alkalmával, melyeken részt vett az ország színe-java. A roskadásig bőséggel terített asztalnál büszkén jegyezte meg a ház ura:

- És ez mind saját termésem, mit itt láttok! – és az ezüst tálakon pirosló ropogós malac, pulyka, liba és egyéb sültekre, ezüst tartókban mosolygó őszibarack, arany renetalma, leves császárkörte, hamvas muskotályszőlőkre mutatott. Vert ezüst kupákban zamatos rónai, meg szamosudvarhelyi bor gyöngyözött.

Tellett miből. Pedig a nagy vendégjárás nem egyszer felemésztette a jobbágyok robotját és megesett, hogy őszi vetés nélkül maradt az ugar vagy odakint rohadt a gabona keresztben, mert vadásztak az urak Zsibón. A Wesselényiek megengedhették maguknak ezt a fényűzést.

De úgy a vadászatok, mint a híres zsibói lófuttatások tulajdonképp csak ürügyül szolgáltak. Wesselényi Miklósék sokkal magasabb célból gyűjtötték Zsibóra vendégeiket. Céljuk volt a puhulásnak indult arisztokráciát a vadászat és lóversenyek varázsának gyönyöreivel felrázni tespedtségéből. Azt akarták, hogy a bátorság és lélekéberség ott, hol eddig hiányzott, ismét feléledjen a nemzet nagyjai között. Vadászat, lóverseny, vívás és egyéb férfias mulatozások után pedig a haza ügyeiről, nemzetiségi, nyelvi és gazdasági kérdésekről folyt komoly vita. Néha 50-60 vendége is volt egyszerre a zsibói kastélynak: egész kis országgyűlés és az urak gazdag ismeretekkel tértek haza kastélyaikba, mint virágos mezőn járt munkásméhek köpűikbe.

A férfias, edző sportok és a politika mellett a magyar irodalom és művészet érdekeit is szívükön hordták a Wesselényiek.

Az idősebbik Miklósról manapság kevesen tudják, hogy ő volt az első színigazgató Erdélyben. Magas szárnyalású lelke megérezte, hogy a nemzeti önérzet fejlesztésére a színjátszás a leghathatósabb eszközök egyike. Itt tanulhatja meg ismerni és szeretni nyelvét a magyar, itt ébredhet hazafias gondolkodásra a tömeg.

A Solymos alatti vadaskertjében egy nyitott színkört építtetett, melyen nyaranta, rendszerint vasár- és ünnepnapokon játszottak színdarabokat. A szilágyiak és szamosmentiek mind hivatalosak voltak ezekre az előadásokra. Belépődíj nem volt.

Különös nézőközönség volt ez, mely kocsin, szekéren, lóháton érkezett a teátrumba és a kocsitábor, hámos- és nyergeslovak a vadaskert melletti réten ütöttek tanyát és az itt-ott fellobogó tüzek, párolgó bográcsok mellett úgy festettek, mint valamely arabs karaván.

De különösek voltak a darabok is, amik itt színre kerültek: ritkán hiányzott belőlük valamely izgató vadászjelenet. A darabokat Wesselényi maga írta és rendezte. Értette a módját, miként kell a „világot jelentő deszkák”-kal szemben még tartózkodó magyarok érdeklődését felcsigázni.

Hazafias vállalkozásában eleintén sok nehézséggel kellett megküzdenie, az előítéletek miatt. A megyékből sok fáradtsággal és rábeszéléssel tudta csak összetoborozni azt a néhány személyt, kiket később oly jeles színészekké képzett. Kocsi, Ernyi, Láng, Sáska párok, az eredeti Jancsó, a zsibói színkörben bontogatták szárnyaikat.

Az ifjabbik Miklós szoros barátságot tartott fenn irodalmi nagyjainkkal. Kisfaludy Sándor, Vörösmarty és Bajza gyakori vendégei voltak Zsibónak.

Különösen Vörösmarty Mihály rajongott a zsibói őserdőkért, mert a nagy költő szenvedélyes vadász volt, csakhogy nyúl, fogoly és szalonkán kívül eddig más vadat még nem volt módjában elejteni.

- Soha nagyvadat nem lőttem még! – panaszkodott egy ízben Wesselényi Miklósnak. – Arra mifelénk nemigen van.

- Van annál több nálam! – büszkélkedett Wesselényi. – Eridj ki Mihályom erdészemmel az erdei patakhoz. Delente ott gyülekeznek a disznók, lőjj le egyet. De ne kant! Csakis meddő kocát szabad ejteni, kijelöli az erdész, melyiket!

Vörösmarty úgy megörült az alkalomnak, mint egy kis gyerek és lázas szenvedéllyel sietett kalauzával az erdőre. A dagonyában csakugyan egész konda hűtőző és egymáshoz dörgölődző vaddisznót pillantott meg. A szép látvány annyira frappírozta Vörösmartyt, hogy célozni is majd elfelejtett.

Az erdész kijelölte a meddő kocát.

- Az ott ni, a szélén – mutatott szótlanul és Vörösmarty a vadászláztól reszkető kézzel vette célba a kövér kocát.

A háziúr fegyvertárából kölcsönzött jeles vontcsövű durran és a disznó helyben rogyott, míg a többi ijedt röfögéssel futott szerte. Vörösmarty Mihály az izgalomtól szinte magánkívül rohant zsákmányához és óh, borzalom! Az elejtett vad ne meddő koca, hanem egy főbe talált erős, négyéves vadkan…

- Pedig én meddő kocát jelöltem ki – szabadkozott az erdész.

- Pedig én jól céloztam – mentegetődzött Vörösmarty, és lehorgasztott fővel bandukolt a kastély felé. Mindketten tartottak kissé a hirtelen haragú házigazda szemrehányásaitól.

Wesselényi jókedvében volt, és különben is nagyon kedvelt Vörösmarty Mihályt, magában az erdész szavainak adott hitelt és ki nem fogyott a költő csipkedéséből.

- Tanuld meg előbb is kedves Mihályom, mi a különbség kan és koca között – jegyezte meg tréfásan.

Vörösmartyt roppant bántotta a ráfogott vadászhiba és váltig vitatta  a maga igazát, hogy ő a kijelölt meddő kocára lőtt, és azt találta el.

- Hát akkor ijedtében kanná változott az a koca – incselkedett Wesselényi Miklós.

És íme, az est igazat szolgáltatott a költőnek: alkonyatkor egy kerülő azzal a hírrel jött, hogy a sűrűben egy elvérzett meddő kocát nyomoztak ki a csapáján, melynek lágyékán átszaladt a golyó. Ezzel minden kiderült: Vörösmarty csakugyan a kijelölt kocára lőtt, de a golyó átfutott rajta, s a szorosan mellette dörgölődző kan agyába fúródott. A kan tűzben rogyott, a koca pedig nem rögtön ölő sebével odébb állott s úgy vérzett el.

Nagy volt Vörösmarty öröme, hogy vadászhírnevén nem esett csorba. És azután két vaddisznót terítékre hozni egy lövéssel sem mindennapos dolog!

- Ezt csináljátok utánam! – mondogatta sugárzó arccal.

És a jelenlevő urak hangos gaudiumok között avatták fel a nagy költőt nagyvad-vadásszá…

Forrás: A Természet 21. évf. 3-4. sz. 1925. febr. 15.