Jókai – mi vagy Te nekünk!?...
- Szellő, mely üdítve arcunkra száll,
Ölelő kar, mely lágyan átölel
És mindnyájunkat a keblére zár!?
A multak álma, izzó fényözön,
Jelen világa, testesült jövő,
Ígéret földje, szárnyas Cherubin,
Csodás virág, mely az egekbe nő!?...
Oh mesék, álmok tündéri királya,
Örök szivárvány szent hazánk egén,
Aki ha sírunk, mosolyogva nyújtod
Kezed s vezetsz az álmok mezején,
Hol kék az ég és virítnak a rózsák,
Kis csermelynek gyémántcseppje csobog,
Pillangók szállnak, madarak dalolnak
S nincsenek gondok, kínok, bánatok…
Oh Jókai! Te álmok fejedelme,
Mesélj, hol a bűvös Szent Anna-tó,
Oh hogy is van, - kik laknak mélyen benne!?
- Oh milyen más ehhez a zord való!
Milyen a puszta, milyen ott az égbolt,
Hogy mozog arra a Göncölszekér,
Mit mutat ott a forró napsütésben
A Délibáb, miről suttog az ér!?...
A „Sárga rózsa”, a nyájak kolompja,
A pásztortűz, - oh mi jó merengeni,
Álmodni és csalódva, felébredve
A régi álmot újra kezdeni...
Hogy is volt egykor, milyen is a tájék,
Amerre az „Új földesúr” lakott,
Milyen is volt a „Magyar nábob” háza,
„Kárpáti Zoltán” merre vándorolt!?...
Hol is épült egykor a „Névtelen vár”,
Mi is lesz majd „Mire megvénülünk”,
Miről beszélnek „Fekete gyémántok”!?...
Meséld, beszéld el újra minekünk!
Az „Elátkozott család” milyen is volt, mondd el,
Hogy is éltek a „Szegény gazdagok”,
Milyen is volt, hogy is volt, mondjad, mondjad,
Mikor voltak „Politikai divatok”!?...
És hogy is élt a büszke „Aranyember”,
Mit tett „Rab Ráby”, „Lélekidomár”,
A „Szerelem bolondjai” hogy éltek,
„Élet komédiásai”-ra, hogy mi vár,
„A jövő század regénye” hogy milyen
És mi is az „Enyém, tied, övé”,
„És mégis mozog a föld” aranyhúrján
Hogy repüljünk a fellegek fölé…
S jöjjön újra „Lőcsei fehér asszony”,
„Fráter György” és „Erdély aranykora”,
Amiről lelkünk bűvös éjszakákon
Bízva, remélve sokszor álmoda…
S tovább, tovább, - hogy tudnám felidézni
Minden írásod, minden alakod,
Ki sáros földön, leigázva élek,
Korcs, gyáva korban, gyönge epigon…
Mint gyermek kérünk, sírva, könnyes szemmel,
Mesélj, feledtesd el a zord valót
És vígy el minket tündérvilágodba,
Ki büntetsz rosszat s boldoggá teszed a jót…
Hintsed ránk újra bőségszaruidból
Gyémántjaidat, ékköveidet,
Pazar virágid, amelyek betöltik
A napos, holdas, csillagos eget…
Hiszen örök vagy, mi még nem is voltunk
És rég meghaltunk, régen nem leszünk
És Te ragyogva, örök fénysugárral
Fénycsóváiddal töltöd be egünk…
Ragyogj, ragyogj, bámulva látunk Téged
És érezze fényednél a világ,
Hogy nem lehet kiírtani a népet,
Mely az égboltra ily csillagot ád.
Bámulva lássák, reszkessék a fényed
A népek, eljövendő századok
És a földét, amelynek őserője
Nemzetének egy Jókait adott…
Forrás: A Természet 21. évf. 5-6. sz. 1925. márc. 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése