Forrás fakad az erdő hűs ölében,
És lesz belőle gyorsvizű patak;
Kristályos gyöngyei csevegve futnak
S a havas bércnek búcsút mondanak.
Szivárványszínre tépett napsugárban
Mint vízesés ad gyémánt harmatot:
A hétköznap zajából menekülve,
Vidám szavát örömmel hallgatod!
Tovább siet a tágas völgy ölébe
és lesz belőle csendesebb folyó,
Vízébe hajló fűzfák közt bolyongva,
Egy szebb életet vágyva álmodó…
Reménnyel várja, hogy mit hoz az élet,
Amely a síkról hívón
integet;
Új társra lel… s egymáshoz úgy simulva
A bércet, völgyet, mindent… elfeled!
A kis folyó kijut a messze síkra
és lesz belőle széles, nagy folyam;
Már zajtalan hömpölyg tovább az árja…
Már megnyugodva – csendes, nem rohan!
Hullám büszkén hordnak drága terhet
S e büszkesége is csak szótalan…
Tükrét hasítja küzdő földi élet,
S ő tűr, - hiszen most életcélja van!
A kis patak… a pajkos vidám gyermek,
Hogy játszik, fut, csevegve hogy nevet…
Akit lever az élet terhe, gondja,
Örömmel hallja s mindent elfeled!...
Beszél az ifjú édes szép álmokról,
Amelyek véle csalfán játszanak;
S amint a lelkét meggyötri az élet…
Bölcs férfi lett… a vidám kis patak!
Forrás: A Természet 21.
évf. 13-14. sz. 1925. júl. 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése