Tőr villant a szívünkön keresztül
S a nyomán oly éles a fájdalom,
Magyar Hazánk! Téged gyilkolt e tőr.
Te vagy ott fönt szegény ravatalon.
S a gyilkosok tépik palástodat,
Arany paizsod’ – almád’ és kincseid’
És fölbujtó bősz orgazdáid, ím
Bíráikul segítenek nekik.
Csürögették, csavarták veszettül:
Kinek bűne legyen a háboru?
Kié?... Mi a másét nem kívántuk,
Nem kellett az egünkre több ború.
Nem volt nekünk kalózhajóhadunk,
Nem raboltunk idegen partokat.
Nem társultunk hazaárulókkal
S csak védelmül használtunk kardokat.
Nem szítottunk bolgár-török viszályt,
Törökre nem küldtünk taljánokat.
Alattomban, patkányok orrára
Soh’se raktunk mérgezett szarvakat.
S amidőn a lovalt rablóvilág
Kincseinkért feltámadt ellenünk
S bármit csinált, bármint erőlködött,
Szemtől-szemben mégsem bírt meg velünk.
Bolsevik-kel nem mi szövetkezénk,
- Ez aljasság se mihozzánk tapad.-
Tisztes bírák, itt is ti
voltatok,
Kiknél ilyen nemes gyümölcs fakadt.
Csináljatok rettentő orgiát;
Üljétek a gilkos-tort nagy vígan…
a mi szívünk megreped, megszakad
S büszkeségünk szenved fájdalmiban.
De szent Hazánk sírjából is kikel,
Hitünk tanít rá, hogy feltámadunk.
Nem veszett el a mi igaz ügyünk,
Mienk lesz még, magyar lesz még Honunk.
Forrás: A Természet 20.
évf. 15-16. sz. 1924. aug. 1-15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése