Az alkonyégen úszó fellegek,
Ciprusok közt szétfoszló énekek.
Pompei sötét árnyékba merül,
Bolyongok álmodozva egyedül…
Fejem fölött a Vezuv füstje száll
Alattam a csillogó tengerár…
Nem vagyok már a földnek a fia,
A mandolin szól: „Santa Lucia!”…
Az esti égen mirjád csillagok,
Egyesegyedül csak magam vagyok,
A könnyem észrevétlen megered,
Emlékek simogatnak engemet…
- Vérem felfogja kristály billikom,
Cseppenését remegve hallgatom,
Utolsó cseppig ki kell hullnia,
Száll a lelkem. – „Ó Santa Lucia!”…
Édesbús érzés tölt el itt belül,
A kék tengerből egy árny felmerül,
Bevonja fátyolával az eget,
Megsemmisít, a földről elvezet…
- Nincsen ennél csodásabb temetés,
Sohsem láttok, eltűnök végleg én,
Hanyatló kornak szegény, bús fia,
Santa Lucia, Santa Lucia!...
Nápoly, 1925. IV. 21.
Forrás: A Természet 21.
évf. 13-14. sz. 1925. júl. 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése