Megsárgult lombtakarta kis tanyán
Madárka sóhajt: fázom itt, anyám!...
S összébbhúzódva ott a toll között,
Riadva nézik a hulló ködöt.
Fagyöngynek gyöngye könnyekként pereg;
Belé az erdő szíve megremeg.
A fák ezerje ráz egyest magán:
- Jaj, itt az ősz, a dermedés talán?
S míg száll a ködnek fojtó harmata,
Úgy sír, úgy nyög és könyörög a fa:
- Ne még, ne még, hisz röpke volt nyarunk.
Nem éltünk még és máris meghalunk?
Fagyöngynek gyöngye csak tovább pereg…
A tépett erdő szíve csak remeg…
S a hűvös szél a fákra rálegyint:
- Aludjatok! Majd jő tavasz megint!
Forrás: A Természet 21.
évf. 3-4. sz. 1925. febr. 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése