Ha ember hal meg és a földbe tér,
Csak születésre nagy, de mit sem ér,
A szobrász pompás emléket farag,
Amely hírt adni róla itt marad;
A kőbe vésve mindazt láthatod,
Mit művelhetett volna
s nagyot,
De a szegény kutya, ki amíg élt
Leghűbb barátunk volt és sohse’ félt
Gazdáját életével védeni,
S nemes szívét is itt hagyta neki,
Ki érte élt, lehelt és dolgozott,
Mind jel nélkül s feledve porlad ott!
Oh ember! órák gyenge rabja vagy,
Mint zsarnok, vagy mint hitvány szolga nagy,
Élted hiú, barátságod hamis,
Mosolyod csal és csal a szavad is.
Silány vagy és csupán névben nemes,
Egy percre állj meg itt, mert érdemes:
E szerény urna emléket jelent,
Egy hű barát pihen alatta lent,
Kinél jobb s nemesebb nem élt soha –
Emlékezz rája – és most menj tova!
Angolból fordította:
Zoltán Vilmos
Forrás: A Természet 20.
évf. 17-18. sz. 1924. szept. 1-15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése