Itt-ott megbújva dacol még a hó,
Mint félrebillent, összetört hajó.
De másutt táncot jár a napsugár
S az alvó erdőt csókkal illeti.
A márciusi langyos napcsudán
A hóvirág szirmát feszítgeti,
S mint erdő szűze – bár rejti magát -,
Ő hirdeti a tavasz hajnalát.
A hóvirág, mint biztató harang,
Misére szól… És szerte száll a hang.
A sombokor megrázza gallyait
S aranyruháját tüstént felveszi.
Kökény és sajmeggy védett aljait
A zsenge fűnek zöldje meglepi
S bogárbölcsőket ringat száz keze,
Olykor fehér pillangó száll bele.
Liheg a föld. A szíve feldobog.
A rét, az erdő, mint új templomok
Kinyílnak s felbúg benn’ az orgona.
Misére gyűl az ébredt sok madár.
A bárányfelhők bodrozó sora
Szent kárpitként a boltozatra száll.
- És rajta túl, a kék azúr felett
Egy ablakból az Isten nézeget…
Forrás: A Természet 22.
évf. 5-6. sz. 1926. márc. 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése