Ki tudja, merre
Szállt a nyár?
A fecskenéppel
Ment talán?
Az ősz nevet ránk:
Itt vagyok!
Mézédes mustot
Én adok.
Én hűtöm le a
Szíveket,
Festem a legszebb
Színeket.
parancsolok – és:
Úgy leszen
A fák ruháját
Elszedem.
Díszelgett mind a
Nyáron át,
Most hordják a gyász
Fátyolát.
Idő lakatját
Én bírom.
A deret, ködöt
Én hívom.
Varázsládámat
Felnyitom
S a láncolt szellő
Szárnyra kap.
S ahol a vén fák
Állanak:
Az erdő mélye
Felzokog.
Sírnak a sárga
Templomok.
A törzs, az ág
Megremeg.
Temetni kezd a
Rengeteg:
Esőként hull a
Falevél
Tegnap még díszlett,
Ma nem él.
A dermedt aljra
Ráborul
Szomorú téli
Sátorul…
S az ősz vidáman
Néz körül.
Ködöt szitálgat
És örül.
Forrás: A Természet 22.
évf. 15-18. sz. 1926. aug. 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése