- Virágrege –
Kastély mögött virágos kert vagyon,
Virulnak benne ifjú, szép virágok,
Üdülnek napsugáron, harmaton
És tiszta nyári és mosolyg le rájok.
Ott ég a rózsa vérpiros virága,
Miként a csókranyílt leányajak,
Körülte ifjú bájait csodálva,
Virágalattvalói állanak;
Bokor tövén bókolva hajtja meg
Szép kis fejét a bérci gyöngyvirág,
Fölötte nyári szellőtől remeg
S virágival hajlong a jázminág.
Hódolva néz a rózsa bíborára
A szűzi liljom hófejér virága
S a többi is mind néki nyújtja át
A hódolat jeléül illatát.
A rózsa boldog és elégedett,
Hisz hű alattvalói égnek érte,
Hozzá a bánat sohse’ férhetett,
Boldog, derült, vidám volt eddig élte.
A szép virágkirálynő minden álma,
Minden reménye, vágya teljesülve,
Ingó falomb hajol, borul le rája,
Madár dalától zeng a lég körülte.
A lomb között reszketve tör elő
S kímélve száll reá a nap sugára.
Majd meg szerelmes, tarka lepke jő,
Csókot lehelve bársonyajakára;
És jő a könnyű, fürge méhike
S mit más virágokon szedett, a mézet,
Hódolva hozza néki azt ide…
- Soha sehol sem ilyen boldog élet!
… Leszállt az est a tájra egykoron,
A sok virág mélán, nyugodtan áll,
A napsugártól ég a bércorom,
Míg lenn, a kertben nő az esthomály.
Elhalt a kis madár vidám dala,
Méláz a táj, mely oly zajos vala,
Föl-fölcsillámlanak a csillagok,
Majd jő a sárga hold… fénylik, ragyog
S a néma tájon mélán önti szét
Ezüstsugárú, reszkető ködét.
A rózsa alszik, álom fogta el,.
Nincs ébren ott körülte egy virág,
Alig piheg gyengén a kis kebel,
Előtte nyitva most a másvilág…
De messze délkeletről íme eljő
Suttogva játszi, pajkos éji szellő,
Susog, sziszeg, dalol… a rózsa ébred
És hall csodás, titokzatos regét,
Szemeiről az álom messze téved,
Meghatja mélyen a csodás beszéd.
A szellő szól a távol Napkeletről,
Hol égetőbb, fényesb a napsugár
S bülbüldaloktól, csábos énekektől
visszhangozik körül hegy, völgy, határ;
Regél a lomh Ganges partirul,
Ahol a büszke, szép lótusz virul
S orchideák és fölkúszó liánok
A szép kolibrit mézzel etetik,
Szállván e kis madár méhként reájuk,
Míg édes illatukkal eltelik…
A rózsa megremeg. szívébe szálla
A vágy e szép, csodás vidék után:
„Oh vigy magaddal el e szebb hazába!
Szívemben ez az óhaj él csupán…”
Így esd az éji szellőhöz remegve
És ez legottan vele útra kél,
És szállnak együtt messze tengerekre,
Immár az út fogy és közelg a cél.
Mögöttük elmaradt a honvidéke
És ködbe vész a rózsa szép hazája,
A fájdalom beszáll kicsin szívébe
És mintha már e szív sajogna, fájna…
De vége már… hisz vissza nincsen út,
Tovább siet, rohan, lihegve fut
S meg nem pihenve, völgyön-halmon át
Szép Napkeletre száll… tovább, tovább!
A rózsa lankad, oh mivel neki
Túlságosan forró e napsugár.
Az égi láng immár elégeti
S reá a hervadás halála vár…
Pedig fölötte tiszta kék az ég,
Körülte balzsamillatos a lég,
Mellette lótusz és kúszó lián
Mereng a bülbül bájoló dalán.
Sok kis madár és tarka lepke jő,
Fűből kíváncsi gyík tekint elő
És ő maga a szent folyóba lát
S Ganges vizében látja önmagát.
beteljesült tehát a rózsa vágya,
Hő deli nap sugára száll le rája,
Keblén szerelmes, ittas fénybogár,
De zümmögését ő nem hallja már,
Mert vészthozó, mert túlerős neki
A déli napsugár s elégeti…
Búsan tekint a völgyi tájon át
És szirma mind lehull Ganges vizébe…
Mert elhagyta édes szülőhonát,
a büntetés: a lánghalál elérte…
*
Csak gyenge rózsa lelked
ifjusága,
Mely déli ég alatt meg soh’sem él,
Vigyázz, ne ölje meg Kelet sugára,
Az égető, emésztő szenvedély…
Forrás: A Természet 20.
évf. 17-18. sz. 1924. szept. 1-15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése