Egy nyugati költő mondja valahol, hogy a művész,
aki valóban szépet és nagyot akar teremteni, előbb az Istenhez fohászkodik s
onnan felülről a világosság Atyjától kéri és várja a jó adományt és a tökéletes
ajándékot: az ihletést. Ez kölcsönös a munkának értéket és maradandóságot.
Ezért van, hogy minden igazi művészi alkotás fölött ottan lebeg a vallásos
színezet: mintegy elömlik rajta és a vonzalom varázsával veszi körül. Így
teremt az igazi genius.
Miből önként következik, hogy ha mi a művész
remekét meg akarjuk érteni, nekünk is hasonló előkészületet kell tennünk s a
mindennapiság zsibbasztó légköréből föl kell emelkednünk arra az eszményi
magaslatra, amelyről a teremtő lélek átpillantott a föld s az ég titkaira,
mérlegelte azokat, felismervén bennük mindenütt az isteni gondviselés utjait és
ujjmutatásait. Ima nyitja meg a mi számunkra az eget. És ima, vagyis benső
vallásos érzet nyitja meg előttünk a költészet fenséges birodalmát, hol a jó és
rossz örökös küzdelméből az Isten és az ember egyaránt nemesülve és győztesen
kerül ki, hol a szép és igaz, mint ikertestvérek csókolják egymást. A költészet
–ha nem is Ikarusi – de fennen ragadó szárnyakat kölcsönös nekünk: oda visz
bennünket az örök élet forrásaihoz, hol megenyhül a földi fájdalom, ahol a
részvét sebeket kötöz, kenyeret szeg s a külső áldozat üres formalitásai
helyett önmagát gazdagítja, amikor irgalmasságot cselekszik. Fennen ragad… Csak
az Úr színe előtt állapodik meg, hogy az ő örök dicséretét zengedezze s az ő
mennyei palástjának bíborával és szentségével vonja be a mi számunkra a
szegényes otthont, a kérges tenyerű szülőket, az iskolát, a templomot s az új
meg új eszmék zajában kavargó társadalmat, melynek hatalmas hymnusa csak ebben
a refrainban öntheti ki teremtő terhét: „Egy jövő, egy hit, egy szövetség!”
Így fordulva a költőhöz, megérthetjük őt és
korát. Megérthetjük még azokat a titkos gondolatokat is, melyek szelíden
elrejtve szunnyadtak az ő kebelében s csak akkor nyertek élő és örökre kiható
kifejezést, amikor arra a szenvedések olvasztó kohójában, ebben az örök
műhelyben a kedvező pillanat elérkezett. A költő sejt, a költő érez, a költő
ért, okul, a költő szenved és imádkozik. Nekünk mindezt át kell élnünk vele, ha
közel, igen közel akarunk férkőzni az ő nagy szívéhez, mely örömeinek és
fájdalmainak állandó forrása.
Ebben a szellemben írtak régen az Isten
választott népének, az Izraelnek, zsoltáros dalnokai és prófétái, kiknek műveit
áhítat nélkül nem forgathatja a késő nemzedék. Ilyen szellemben írtak a régi
Hellas és Róma jelesei, kiknek munkáiban visszatükröződik a naiv néphit é regék
világa mellett az az elpusztíthatatlan erkölcsi felfogás is, melyek épségétől
egyesek, népek és birodalmak, sőt az egész világ jóléte és fennmaradása függ. S
aztán ott vannak az evangéliumok, melyek úgy, amint vannak – eltekintve attól,
mit egyik vagy másik felekezet beleolvasni igyekszik –mindnyájunk előtt
örökbecsűek. S leginkább azért az erkölcsi tartalomért és vallásos ismeretért,
mely egyszerűbb és fenségesebb kifejezésre talán még sehol sem talált. Ez
biztosítja tehát – igazi benső értékük és nem a mi műgondunk vagy fanatizmusunk
– számukra a halhatatlanságot.
Az igazi költői alkotások, mint látjuk –
Istentől erednek; Istenhez vezetnek. S ezek között kivált a vallásos költészet
az, mely magán hordja ezt a bélyeget. Erdélyi János, a költő és kritikus mondja
éppen Tompa első verskötetének bírálatában: „A szent énekek úgy sietnek föl az
égre a szív mélyéből egymás mellett, miképp a góth tornyok. Itt csak két pont
van: zenit és nadir, legmagasabb és legmélyebb; forrás a szív, cél az Isten.
Itt nem lehet sokféle a hang, de szükség, hogy mély legyen és magas, mint a két
pont, melyek között szárnyalnia kell!...” És ismét: „A szent költészetbe semmi
egyéb nem tartozik, mint Isten és én magam.” S ezzel egyúttal sújtó kritikát
mond azokra a termékekre, melyek abban az időben a költészetnek ezt az ágát
szerényen képviselték s a terméketlenség okát abban találja fel, hogy
talán-talán nem is vert még mindez ideig erősebb gyökeret mibennünk a kereszténység.
Lehet. De amikor az Úristen a csecsemő gügyögő ajkának öntudatlan vallomását is
elfogadja zsoltár gyanánt, akkor mi is engedékenyebbek lehetünk a vallásos
költővel szemben, aki a mindnyájunk előtt ismeretes motívumokat, hol a szív,
hol a természet képei alá rejtve, azokat végtelen változatban hozza felszínre,
anélkül, hogy túlságosan visszaélne a bibliai szín, alak és helyzet
törvényeivel. Ezt különben egyesek hibának tartják, mások erénynek minősítik.
De maradjunk meg a középúton s ha elfogadjuk a költő saját kijelentését, mely
szerint ő, mint az egyszerű nép őre, azokban a csendesen elvonult gömör-megyei falvakban
– „lant és biblia” karján ringatva lelkét óhajtotta nyáját s ma már minket is –
„nevelni, oktatni, deríteni”: akkor nem fogunk tőle többet kívánni,m int
amennyit ő maga ígér; nem mérjük őt össze sem hazai, sem külföldi jelesekkel;
egymagában is elég nagy ő arra, hogy kedélye mélységével, eszméinek
gazdagságával, szigorú erkölcsi érzületével, vallásos buzgóságával és
hazaszeretetével fogva tartsa és betöltse az örök jó, szép és igaz után epedő
és szomjúhozó lelkünket.
Ilyennek ismerem én Tompát. S mint ilyent
óhajtom bemutatni.